A kőszívű, a fapofa és az irgalmas szamaritánus – te melyik típus vagy?

Szocio

A kőszívű, a fapofa és az irgalmas szamaritánus – te melyik típus vagy?

Rászoruló emberekkel és hajléktalanokkal nap mint nap találkozunk. Rajtunk múlik, hogyan viszonyulunk hozzájuk. Észrevesszük-e, ha segítségre van szükségük? Teszünk-e bármit is azért, hogy jobbá tegyük a körülményeiket? Vagy hagyjuk, hogy az irántuk érzett bizalmatlanságunk, esetleg az undor felülkerekedjen rajtunk, és elfordulunk, továbbsétálunk?

Az első, hajléktalanhoz kapcsolódó emlékem tízéves koromból van. Egy kisvárosban éltem, édesanyám megengedte, hogy a nagyjából három perc sétára lévő iskolából hazasétáljak. Egyik délután egy koszos ruhájú férfira lettem figyelmes, aki épp egy szemeteskonténerben turkált.

Mivel világos nappal volt, és voltak más emberek is a közelben, kicsit félve, de odasétáltam hozzá, és nekiadtam az aznapi uzsonnámat, egy kis pohár gyümölcsös joghurtot és egy kiflit. Kisgyerek voltam, mégis a mai napig tisztán emlékszem, ahogy a férfi lenézett rám, majd az ételre, amit a kezeimben szorongattam. Elfogadta tőlem, és megköszönte, én pedig gyorsan hazasiettem. Hetekig gondolkodtam ezen az eseten azután.

Második meghatározó élményem egy negyven év körüli nőhöz köthető, akit egy debreceni nagyáruház mosdójában láttam. Épp a kezemet mostam, amikor a hölgy egy nagy vászonszatyorból elkezdett kivenni szappant, fogkefét, fogkrémet és fésűt. Megmosakodott. A hónalját, nyakát, arcát mosta, majd felvett egy másik pulóvert, selymesre fésülte hosszú barna haját, fogat mosott, vetett egy utolsó pillantást a tükörképére, végül egy nagy sóhaj után, emelt fővel kisétált a mosdóból. Én pedig néztem utána elkerekedett szemekkel.

Nem értettem, mi történt, hiszen kicsi voltam, viszont azt éreztem, hogy olyat láttam, aminek a létezéséről eddig szinte semmit nem tudtam. Anyukám elmagyarázta, hogy a nőnek valószínűleg nincs otthona, így fürdőszobája sem. Abban a szatyorban van minden számára szükséges dolog, és ő így tud tisztálkodni, nyilvános mosdókban. Azóta több mint húsz év eltelt, mégis, néha eszembe jut az a nő, és remélem, hogy jobbra fordult a sorsa.

hajléktalan fekhelye

 

Amikor huszonhárom évesen Budapestre költöztem, az életem része lett a hajléktalanok jelenléte, kéregetése. Általában parkokban, aluljárókban töltik az idejüket. Vannak, akik hegedülnek, tangóharmonikáznak, azt remélve, hogy a produkciójukért dobnak az emberek egy kis aprót a kalapba. Vannak, akik csak kéregetnek kedvesen, esetleg esdekelve, néha sajnos erőszakosan. Persze mindig mérlegeltem, hogy az éppen közelemben tartózkodó rászoruló vajon tényleg az-e, tényleg éhes-e, vagy azonnal szalad az italboltba, amint szerzett párszáz forintot.

Nyolc évig éltem a fővárosban, és szinte mindennap adtam egy-két embernek az amúgy kevés pénzemből. Főállású bébiszitterként nem volt valami magas a keresetem, de a tudat, hogy valaki miattam lakhatott jól aznap, jó érzéssel töltött el. Volt, hogy nem pénzt adtam, hanem vásároltam felvágottat, friss pékterméket, egy liter narancslevet és egy csokit egy idős úrnak, aki olyan szívszaggatóan kérte az emberek segítségét.

Nagyon örült, el is sírta magát, amikor odaadtam neki a csomagot. Én is sírtam, nagyon megható volt.

Ám volt olyan is, amikor egy kisgyerekkel próbáltam ugyanezt megtenni, aki kéregetett a kis koszos ruhácskájában. Alig lehetett több tízévesnél. A kisfiú szó szerint hozzám vágta a finom, friss pékárut, amit neki vásároltam. Mivel a nyakába akasztott táblán hirdette, mennyire éhezik, azt hittem, jót teszek vele, ha ételt adok neki, nem pedig kétszáz forintot.

Rosszul hittem. Egész választékosan fogalmazva prostituáltnak nevezett, majd közölte: „Mi a francot kezdjek ezzel? Pénzt adjál, mert agyonvernek otthon, ha nem viszek haza valamennyit.” Majd’ megszakadt a szívem azért a gyerekért, hiszen micsoda körülmények között kell felnőnie. Ám úgy megbántott, hogy a sértettségtől kipirult arccal gyorsan odébbálltam.

szegény öregember

 

Néha találkozunk olyan esetekkel, amikor nem valaki megélhetését kell segítenünk. Régen ismertem egy kedves, idős urat. Tisztességes, jószívű bácsi volt, a nyolcvanas évei elején. Biciklivel járt bevásárolni, és egyik alkalommal megszédült és elesett. Feküdt az út szélén, a fejét is megütötte, vérzett a homloka. Ahogy ott feküdt, és próbált felállni, tudta, hogy látták többen is a balesetét, mégsem ment oda hozzá senki, hogy felsegítse. Valószínűleg azért, mert azt hitték, ittas. Ez a történet egy jó példa arra, hogy nem tudhatjuk, mi zajlik mások életében, mi van a háttérben. Egy támolygó, világát nem tudó emberhez persze hogy nem szívesen siet oda az ember, hisz ki tudja, lehet, hogy agresszív. 

Néha viszont érdemes megpróbálnunk átlátni az előítéleteinken, mert lehet, hogy egészen másról van szó, mint amit feltételezünk.

Jól emlékszem egy forró nyári estére, amikor néhány emberrel együtt vártam az Aquincumnál a HÉV-et. Egy hatvan év körüli, ápolt, elegáns hölgy rosszul lett, és elkezdett hányni. Amíg mások, főleg középiskolás fiatalok elfordultak, arrébb mentek, én ösztönösen szaladtam, hiszen nagyon rosszul festett a dolog, mivel úgy tűnt, vért hányt.

Megkérdeztem, hogy mi a baj, és hívjak-e mentőt. A hölgy, miután jobban lett, elmondta, hogy sajnos beteg, gyógyszereket szed és soha nem iszik alkoholt, viszont aznap este egy barátnőjével megittak egy pohár vörösbort, amitől teljesen kikészült a gyomra. Adtam neki zsebkendőt, a bontatlan palack ásványvizemet, segítettem neki fel-, majd leszállni a HÉV-ről. Akkor, azon az estén, kiszolgáltatott volt, de rám támaszkodhatott. Örülök, hogy segíthettem. 

Mondanám, hogy a tiszta önzetlenség vezérel engem, amikor úgymond „jót” cselekszem, de ha mélyen magamba nézek, lehet, hogy azzal, hogy másoknak segítek, törlesztem azt, ami rosszat elkövettem eddig, ha valakit megbántottam, vagy mulasztottam. Abban mindenképp hiszek, hogy ha jót teszünk másokkal, akkor az bumerángként tér vissza hozzánk. Nem tudhatom – ahogy más sem –, hogy mi mikor kerülünk olyan helyzetbe, amikor mások segítségére leszünk utalva.

Az empátia az egyik legfontosabb jellemvonásunk.

Próbáljunk nyitottak lenni, vegyük észre embertársaink problémáit! Természetesen nem áll módunkban mindig és mindenkin segíteni, de ha csak egy zsák megunt, de szép állapotú felnőtt- vagy gyerekruhát elviszünk valamelyik szeretetszolgálatnak, máris tettünk azokért, akiknek kevesebb van, mint nekünk.

Ajánljuk még:

Nem vagy egyedül a rákkal! A család és a segítő csoportok szerepe

Daganatos betegséggel szembesülni, együtt élni vele vagy éppen küzdeni ellene nemcsak a beteg számára nehéz. A család is sok nehézségen, változáson megy keresztül, sőt a rákkal való küzdelemben a sorstársaknak, különböző segítő csoportoknak is nagy jelentősége lehet.

 
X
Már követem az oldalt