Szocio

„A hangadók lecsendesedtek, a visszahúzódók nyitottabbá váltak” – tapasztalataim a projektoktatásról

A projektoktatás teljesen más, mint a hagyományos – talán épp ezért szereti tanár is, diák is. Ennél fontosabb azonban az, hogy pedagógusként eredményesebbnek érzem, ráadásul közösséget kovácsol a gyerekekből.

Olyan iskolában tanítok – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat gyöngyösi szakképzőjében –, ahol a kilencedikes diákok projektoktatásban vesznek részt. A gyakorlat sajnos még nem elterjedt Magyarországon, pedig a tapasztalatok szerint jóval hatékonyabb forma, mint a hagyományos verzió.

A lényege, hogy a gyerekeknek egy bizonyos idő alatt létre kell hozniuk egy alkotást, a mi esetünkben ez most egy társasjáték volt, és a munkára hat hét állt rendelkezésre.

A tantárgyak során tanított tananyagokat ilyenkor alárendeljük a projektnek.

Például magyarórán a történet jellemzőiről, a párbeszédről, a megalkotásának lépéseiről tanulunk, hiszen meg kell írni a társasjáték háttértörténetét, ki kell találni a bábuk által megjelenített szereplőket. Informatikaórán a prezentáció készítését tanulják, hiszen a társasjátékot be kell mutatniuk majd a közönségnek. Tanulnak persze matematikát, angolt is úgy, hogy a társasjátékban kérdéskártyák is szerepelnek, amelyeket az adott tananyagból gyártanak. Mivel pincér szakra járnak, a koktélkészítés adja a társasjáték keretét, így a játék lényege az lett, hogy az ágazati vizsga koktéljainak összetevőit kellett összegyűjteni.

A projektoktatást segíti, ha kiscsoportokban dolgozhatnak a gyerekek, így az osztály tizenhárom fős. A tanórák rugalmasabbak, mint a hagyományos oktatásban, nincs klasszikus be- és kicsengetés, mivel sokszor a feladat határozza meg, mennyi időt szánunk rá. Fokozottan így van ez az úgynevezett személyiségfejlesztő napon, amikor egy drámatanár vezetésével önismeretet, együttműködést fejlesztő játékokat játszanak, beszélgetéseket folytatnak a gyerekek. Ezek a játékok fantasztikus eredményekkel zárulnak: mélyül az önismeretük, előtérbe kerülnek azok a tulajdonságaik, amelyekre igazán büszkék lehetnek, és világossá válik, min lenne érdemes javítani.

Nagyon tanulságos volt megfigyelni, hogyan fejlődik az osztály hétről hétre. Az első, bevezető hónap során rengeteg programon vettek részt: a tűzvédelmet például úgy tanulták, hogy ellátogattak a helyi tűzoltóállomásra, az egészségügyi ismereteket pedig szakápolók, mentősök vezetésével sajátították el.

A tanultakról minden hét végén vetélkedő formájában adtak számot,

amikor is az évfolyam osztályai összemérték tudásukat. Az osztályközösség gyakorlatilag az első hónap végére kialakult: együtt kellett működniük a játékos feladatok során, együtt utaztak a különböző programhelyszínekre, meghallgatták egymás akár legmélyebb személyes problémáit is a személyiségfejlesztő beszélgetéseken. 

Az egyéni fejlődés is rendkívül szembetűnő volt: a hangadók lecsendesedtek, a visszahúzódók nyitottabbá váltak, a személyes gondok kibeszélése felszabadító volt, a közösséghez tartozás érzése biztonságot nyújtott. A projektfeladatoknak már közösségként álltak neki, és még fontosabb, hogy szerettek részt venni benne. A tananyagok elsajátítását is jóval hatékonyabbnak tapasztaltam. Ha ugyanis a matematikai arányosságot úgy tanulja meg a diák, hogy kiszámolja, hány deka liszt kell húsz embernek való lepénykenyérhez, akkor maradandóbb ismeretre tesz szert, mint a tankönyvi száraz példákból.

Azt gondolom, az ilyen típusú módszereké a jövő, és ezek fényében az iskola sem kínlódás a jelenlegi generációnak, hanem az, aminek lennie kellene: örömforrás, a lehetőségek színes és izgalmas tárháza. 

Ajánljuk még:

Őszintén az önfeláldozó szendvics-generációról

Képzeljünk el egy óriási, megpakolt hamburgert. Vegyük csak a kezünkbe, nyomjuk jól össze, majd nézzük, ahogy a húspogácsa ereszti a levét, mert az alsó és a felső buci közös erővel nyomja. A felső buci a beteg, ápolásra szoruló szülő. Az alsó buci az eltartásra szoruló mamahotellakó, a még nem önfenntartó diák. Az a szaftos, kifolyó lé pedig a lélekerő, ami a 40-50 éves korosztályban egyre csak fogy, ahogy két generáció eltartásának terhe nehezedik rá: a gyermekeié és a szüleié. Beszéljünk egy kicsit erről a generációról és a mindennapi kihívásaikról!

 

Már követem az oldalt

X