Lakásfelújítók Messiás-várása ─ Gondolatok egy ütvefúrós advent végén

A házban felújítást végeznek. Nem volt cetli, körüzenet, hirdetmény, nem volt semmi, aztán egy szépséges őszi napon megkezdődött a fúrás-faragás, és beköltöztek a hangok a fürdőszobámba. Eleinte azt hittem, a fejemben szólnak – jó ideje élek már egyedül. Ráadásul férfihangok voltak. Idővel aztán kinyomoztam, hogy a lichthofra nyíló felső ablakból érkeznek, vaskos szakkifejezéseket és aktuális slágereket hordozva körbe a századelős műemléki épület négy emeletén.

Szinte belelkesültem a gondolatra, hogy végre összeköt minket valami.

Például milyen jó kánonokat lehetne itt énekelni, ha mindenki nyitva tartaná az ablakot. És pompásan mutatnánk egy zenés filmben!

Az első hetekben későn kezdték a munkát (épp beleuntam a magaméba a gép előtt), úgyhogy hosszú időbe telt, mire valóban összeállt a kép, én pedig rutintalanul a lakásban maradtam, és nem alakítottam ki új munkakörnyezetet.

Mostanában fel-felordítok nekik, vagy szolid kétségbeesésbe merülve némán rázom az öklömet a szoba közepéről, és

már az elkésett bűntudat sem segít, ami az évekkel ezelőtti lakásfelújításból maradt.

Világos tehát, hogy már semmi nem segít. Felőrlődtem abban, hogy az egész hetes fúrás után vasárnap is ugyanerre a fúróra ébredjek, s hogy szombatonként, ha későn hazaesem, még mindig ugyanazokat a férfihangokat hallgassam. Ha legalább lecserélnék őket olykor-olykor! De nem.

Valószínűleg hosszú ideje kapcsolatba kellett volna lépnem a tulajjal. Eddig egyetlen alkalommal találkoztunk, egy lakógyűlésen, ahol csak mi ketten gondoltuk úgy, hogy nem fair komoly vitára sem bocsátani, hogy fúrjunk-e reklámtartó ékeket a műemlék épületbe és egyáltalán eladjuk-e a homlokzatot. Ez az emlék összeköt vele, ezért sem szóltam. Később, a már említett bűntudat miatt nem szóltam, és mert a környezetemben mindenki azt monda: ez ilyen, meg jaj, hát igen, az szörnyű!

Aztán egy darabig elszórakoztattam magam egy újabb, eddig nem ismert életszakasz felfedeznivalóival: mint a hosszú kapcsolatokban az első nehéz időszak, vagy egy ismeretlen betegség riadalma, amit igazán csak azok értenek meg, akik már maguk is átélték, mert végül mindig okosabban kerül ki belőle az ember. Azután meg azért nem szóltam, mert konfliktuskerülő vagyok.

Novemberre átköltöztem a könyvtárba, és rájöttem, hogy valóban ideje volt kimozdulnom. Így aztán kezdtem drukkolni nekik, sőt elképzeltem milyen szép is lesz a lakás, amikor végre elkészül. Hogy ez kicsit az én érdemem is, elvégre egyetlen egyszer sem panaszkodtam és nem cincáltam tovább megtépázott idegzetüket (mert erre az állapotra azért pontosan emlékszem).

Mikor érezhetően sok lett a csönd, gyakori az eső, én kezdtem újra otthon felejteni magam. Lassanként a munkások is elmaradtak, és már csak a tulajok tologatták szombatra-vasárnapra nehezen kiválasztott új tölgyfabútoraikat. Na, ekkor kezdtem elutazni a hétvégékre, zötykölődve zsúfolt éjszakai buszokon, hogy a reggel már csodálatos alpesi tájakon köszöntsön rám, ahonnét új erőre kapva tértem meg házunk relatíve csöndes hétköznapjaiba.

Aztán egy keddi napon megint elkezdődött.

Mindig ugyanott, a fürdőszoba fölött, még mindig ugyanott, és még mindig fúrtak, és még mindig kalapáltak. Magamban megfogadtam, ha túlélem, látnom kell azt a fürdőszobát. Nyilvánvaló, hogy mintegy akusztikailag ellenem van a három harmincas belmagasság, egyéb szerkezeti sajátságokkal egyetemben, amelyekről még most sincs a leghalványabb fogalmam sem – noha építész barátom egyszer vigasztalóan elmagyarázta, hogyan lehet hosszútávra elszúrni a padló zajszigetelését, ha nem megfelelően csinálják.

Végül magányos elmejátékaimban odáig jutottam, hogy sorrendet állítottam fel. A harmadik legrosszabb, hogy nem szóltak, mintha semmi közöm sem volna hozzá. Ezt egy darabig érzéketlenségnek, sőt, személyes sértésnek vettem, de mikor erősen visszameditáltam magam az ismerős helyzetekbe, úgy döntöttem inkább valamiféle szégyen bujkál a mélyén. A második legrosszabb a bizonytalanság (mikor kezdik, meddig tart, mennyire lesz hangos), rosszabb, mint a monoton zaj (bár a zaj elképesztően hangos volt, hiába kapcsoltam be a magnót vagy dugtam be a fülhallgatót, e zaj orkánként söpört végig a lakásomon.)

De a legeslegrosszabb az a tudat, hogy semmi ráhatásom, egyszerű elszenvedője vagyok annak, amit a fölöttem állók elterveznek.

Egyszer-egyszer teljes csendben telik el egy nap, és én úgy vágyom ezekre a napokra, mint a szomjas vándor a köztéri kútra. Olyankor nem megyek sehová, csak élvezem az otthon visszaszerzett békéjét.

Aztán leesett az első hó, és öblös hógörgetegeket szórtak le a franciaerkélyükről, ami az enyém bádogtetején csattan.

Szeretek itt lakni, mantrázom. Advent van, mantrázom.

„Mi történik odafent?” – ordítok ki a nyitott ablakon.

A válasz: csönd, majd egy felberregő fúró hangja.

Egyszer vége lesz – mantrázom. Addig is elmegyek a piacra – hátha valamilyen csoda folytán eltűnnek, mire visszatérek.