Tipikus módon traumatizál a császármetszés, mégis tabu beszélni róla

Megosztó

Tipikus módon traumatizál a császármetszés, mégis tabu beszélni róla

Ez a heg más, mint a többi, és ezt mi, császáros anyukák tudjuk a legjobban. Császármetszéssel szülni többrétű veszteségélményt jelent, és ezt nem is mindannyian tudjuk segítség nélkül feldolgozni. Szerencsénkre ma már jobb a helyzet, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt: vannak már erre szakosodott segítő csoportok és közösségek. Felkerestem ezeket.

Bárki története lehetne, de ez itt most történetesen az enyém. Utolsó napig dolgoztam, előző hétvégén még fociztam a Margit-szigeten, és el sem tudtam képzelni, hogy másként is lehet szülni, mint természetes úton. Én, aki megy, mint a távirat? Persze, hogy sima ügy lesz. Nyolcadikán bemegyünk, néhány óra, és már a gyönyörű elsőszülött fiamat dédelgethetem. Mi olyan bonyolult ebben? Erre készültem. Máshogy alakult.

Éjfélkor elment a magzatvíz, reggel bementünk a kórházba. Rengeteg szülő nő volt aznap, így a vajúdóban ketten ültünk egy ágyon, és igyekeztünk a lehetőségekhez képest diszkréten nyögdécselni. Tíz óra körül bejött az orvos, elvitt előkészülni, majd végre „saját” szülőszobát kaptam. Délután kettő körül megelégelte, hogy nem történik semmi, bekötötték az oxitocint, amitől ugyan hamarosan csillagokat láttam, de a kapu nem akart nyílni sehogy sem. Este hat körül az orvos már nagyon ideges volt, én pedig eléggé fáradt a fájdalomtól és a félelemtől, hogy mi lesz itt, ha nem vagyok képes megszülni a gyereket, mire az orvos közölte, kapok epidurális érzéstelenítést, hogy legalább a fájdalmak enyhüljenek, és

finoman hozzátette: „ennyi oxitocintól már egy ló is megellett volna”.

Ettől végképp kétségbeestem, és próbáltam még jobban igyekezni, bár elképzelésem sem volt, mit tehetek, hogy a szövetek engedjenek. Kilenckor bekövetkezett a legrosszabb: a szülésznő kirohant, hogy megkeresse az orvost, mondván  baj van, megy el a szívhang. Becsörtettek immár négyen, egyikük egy papírt tolt elém, hogy azonnal írjam alá, mert megyünk a műtőbe. Szólni nem volt időm. Rohantak végig a folyosón, betoltak a műtőbe és szó szerint kikapták belőlem a gyereket. Egészséges! Ennyit hallottam, és ez akkor elég is volt.

A műtétet záró szokásos macera után bevittek a megfigyelőbe, „ahol majd fel kell állnom” – mondták. A gyereket nem kaphattam meg, inkubátorba tették, mert nagyon elfáradt az egész napos „munkában”. Amikor ezt meghallottam, elkezdtem remegni: a szám annyira remegett, hogy nemhogy beszélni nem tudtam, de éreztem, megfulladok. Közölték, hogy azonnal aludjak el, különben lenyelem a nyelvem, és nem tudnak tenni semmit. Feladtam. Elaludtam.

A fiam egészséges és gyönyörű gyermek volt, tehát már a kórházban kisimultak a ráncaink az elképesztő kezdet után. Kérdeztem az orvost, hogy mi történt, miért nem tudtam szülni „normálisan”? Azért – felelte –, mert egy vagyok a millióból, aki soha semmilyen körülmények között nem fog tágulni. Ez alkati kérdés, nem lehet tudni előre.

Utólag anyám bevallotta, hogy valójában kipréseltek belőle, mert nem jöttem volna ki rendesen – de jó lett volna, ha ezt előtte tudom, hogy legalább egy hátsó gondolat erejéig kalkuláljak a császár lehetőségével! A család legelső unokáját hoztam a világra, egy erős fiút. Apósom keble dagadt, anyósomnak viszont nem tetszett, hogy a császárt „választottam”.

Ezután tizenkét évig nem estem teherbe, mindenfajta védekezés nélkül. Amikor a kislányom meglebegtette szárnyait, ugyanahhoz az orvoshoz mentem, akinél a fiam született. Azonnal közölte: császár lesz. Ezúttal pontosan működött a dolog: a tervezett napon spontán elment a magzatvíz, majd meg is érkezett az apróság immár egy kifejezetten jó hangulatú műtős szülés közepette. Ekkor bocsátottam meg magamnak az önváddal töltött tizenkét évet, az első császáros szülésem terhes hozadékát. Ha akkor lett volna valaki, aki elmondja, nem feltétlenül kell egyedül cipelnem ezeket a terheket, sőt: akár le is rakhatom őket, biztos vagyok benne, hogy a második gyermekemnek nem kellett volna ilyen hosszú ideig várakoznia, hogy megérkezhessen.

Fotó: Pexels.com

Kánya Kinga szociológus, tréner és coach, a Kimenő – Szülésnap császármetszés feldolgozó csoport alapító-vezetője, 2015 óta vezet gyászfeldolgozó foglalkozásokat. „Először halálesettel kapcsolatos gyászfeldolgozó csoportokat vezettem, majd ezeken belül különféle speciális területeket kezdtem el megnézni, ezek között volt a császármetszés is. A nők tapasztalataiból az látszott, hogy nagyon sok veszteség van egy ilyen élethelyzetben. Császármetszés kapcsán én is érintett vagyok: mindhárom gyermekem így született” – mondja Kinga, majd az önsegítő csoport működésébe is beavat: a Szülésnap csoportban tíz alkalom alatt dolgoznak a császármetszéssel, mint megtörtént veszteséggel. Itt az az alap veszteségélmény, hogy természetes szülés helyett császármetszéssel jött világra a gyermek, emellett azonban nagyon sok kapcsolódó veszteséget élhetnek meg a nők, amit szintén sok nehéz érzés, önhibáztatás szégyen övez, és emiatt nehezen kapcsolódnak másokhoz az érintettek. „Amikor jönnek, akkor általában nagyon nehezen tudják elképzelni, hogy fogják elmesélni a gyereküknek a szülésüket úgy, hogy nem sírnak közben. Ez változik a tízalkalmas találkozókkal eltelő húsz hét végére.”

Ahhoz képest, hogy egy császáros szülés milyen sokrétű traumát hordozhat, megdöbbentően keveset tudunk magáról a császármetszésről és annak hatásairól.

„Tipikus történetekben jelentkezik a traumatizáltság.

A legtöbben természetes szülésre készülve mennek be a kórházba, majd ott derül ki, hogy császár lesz. Például ha nem tágul megfelelő ütemben, és akkor gyakran olyanokat mondanak az anyáknak, hogy »van még két óra, vajúdgasson, aztán hogyha azalatt nem sikerül, irány a műtő!«.

Egy-egy ilyen mondat után fordul meg a világ. Azt tapasztalják ilyenkor az anyák, hogy időre kell csinálni valamit, amit egyébként nem kéne időre csinálni. Később gyakran érzik azt az érintett nők, hogy nem álltak ki magukért eléggé, a felelősséggel kapcsolatos bizonytalanságot élik meg ezáltal. Ugyanakkor kérdés ilyenkor, mi lenne felelős döntés: arra hallgatni, amit mondanak a szakértők, vagy arra, amit ők, szülő nőként éreznek.”

Egy egészséges gyerek születésekor mindenki ünnepel, első gyereknél a családtagok a saját pozíciójukat, az apaságukat, a nagyszülőségüket is ünneplik. Mindenki boldog, és ebbe nagyon nehezen fér bele az, hogy mondjuk az anya fizikailag rosszul van, vagy érzelmileg nincs jól amiatt, mert nem tudta természetes úton megszülni a gyermekét. Sokan bagatellizálják ezt, azt mondják, „örülj, hiszen egészséges a gyermek!”, de így érzelmileg – és sokszor  fizikálisan is – izolálódnak a nők ebben a helyzetben. „Azt tapasztalom, hogy nagyon sokszor visszatérő mondatok, visszatérő helyzetek rögzülnek az agyukban. Sokan számolnak be arról, hogy bizonyos képek, jelenetek jönnek vissza elalvás előtt” – mondja a Szülésnap csoportok vezetője.

Mi történik a csoportban?

Ez egy támogató, önsegítő csoport, ami három pilléren áll. Az egyik, hogy önmagában a közösségi lét segít, az, hogy a résztvevők érzik: megértik őket a többiek, nem kell elmagyarázni, elfojtani azt, amit megélnek a császármetszés kapcsán. A második az, hogy mivel a hétköznapjaink, az életmódunk, maga a fogyasztói társadalom nem ad teret és figyelmet a gyászállapotnak, ezért nagy hiány van az anyákban, és a csoportban ezt az igényt is kielégíthetik: beszélhetnek a fájdalmukról, haladhatnak a gyászmunkával. A harmadik pillért a tematikus napok adják: minden alkalommal valamilyen más oldalról közelítenek a császár kérdéshez, ami felszabadító kapcsolódásokat eredményezhet. A veszteségélmény nem mindenkinél egyformán jelentkezik: van, aki a kapcsolatain keresztül éli meg, más az érzelmekben, megint más az intimitáson keresztül vagy a saját testképe által.

„Meglepett, hogy milyen óriási igény van erre a fajta segítségnyújtásra. Ma már nemcsak veszteségfeldolgozó csoportokat tartok, de elengedhetetlenné vált, hogy másokat is képezzünk arra, hogy ezt a területet veszteség- és gyászfeldolgozás szempontjából képzetten tudják vinni” – teszi hozzá Kinga.

Fotó: Pixabay.com

 

Kiss Verus, a Császárvonal alapítója és a Hegmesék írója megerősíti Kánya Kinga tapasztalatait: hatalmas igény van a szakszerű segítségre a császármetszéssel kapcsolatos traumák feldolgozásában. „Én magam is három császárral szültem, és egyiket se terveztem, még harmadszor is nekifutottam a hüvelyi szülésnek, de az sem sikerült, pedig már egy végletekig támogató kórházban voltam.

A második császárom után éreztem, hogy valami nem kerek, de akkor még csak testi oldalról kerestem megoldást, és amikor gyógytornászhoz kerültem, aki a hegemet is kezelte, akkor döbbentem rá, hogy én még az előző császáromat sem raktam helyre. Később ismertem fel a helyzet »komikumát«: én egészségügyi szakújságíró vagyok, és a témában is publikáltam, sorra írtam a babás cikkeket, mielőtt elmentem szülni, de

pont ugyanolyan kiszolgáltatottan és nyomorékon jöttem ki ebből az ellátórendszerből, információ nélkül, mint bárki más,

aki nem foglalkozott behatóan a témával. Akkor született meg az az ötlet, hogy csináljunk egy információbázist a császármetszésről. Lett egy mobil-applikációnk, csináltunk zárt Facebook-csoportot, de nagyon hamar kiderült, hogy óriási érdeklődés van arra, hogy ezzel behatóan foglalkozzunk, mert hatalmas az információhiány” – mondja Verus.

A közösségimédia-fórumok jók, mert sok mindent megoszthatunk, azonban kockázatokat is rejtenek magukban: az internet népe a milliók „szakértői” közössége, és ezzel mindenképpen számolni kell egy-egy ilyen megosztó téma kapcsán létrehozott csoportnál.

„Rengeteg kérdés jött, egyre csak buktak föl a traumák, ahogy elkezdték mesélni az anyák a szüléstörténeteiket. Nyilván, elsősorban a negatív élményeket mesélték, mi pedig ehhez megtartó teret is biztosítottunk: nem engedtük, hogy kommentekben elkezdjék ekézni vagy túllicitálni egymást az anyák. Mert hiába sorstárs az anyatárs, míg a panelek mentén gondolkodunk és vigasztalódunk, addig még mélyebbre rúgjuk a másikat” – magyarázza az alapító.

A Hegmesék könyvért és interaktív kiállításért Richter Anna-díjat is kapott a Császárvonal, nem véletlenül. Idén pedig a Három királyfi, három királylány mozgalom Kopp-Skrabski-díjra jelölte házaspár kategóriában Kiss Verust és Csáki Gergőt. Azzal szembesítik a társadalmat, hogy mi történik az anyák lelkében császármetszéses szüléskor és azután. Legtöbbször nem maga a műtét szokta az anyákat traumatizálni, hanem a bánásmód, az információk hiánya és a sodródás.

„A kiadvány első ezer példányt három-négy hónap alatt elkapkodták, pedig reklámra egy forintot nem költöttünk. Döbbenetes érdeklődést tapasztaltunk. Ennek egyik oka, hogy nem él valós kép a fejünkben a császármetszésről.

Van egy iszonyú tévhit a közbeszédben azzal kapcsolatban, hogy mi is a császármetszés;

egy megúszós, könnyebbik út ez szüléskor – csakhogy ez nem igaz. Különben se bagatellizáljunk egy óriási hasi műtétet, amin két ember élete múlik. A másik ok, hogy továbbra is tabu övezi a szülés körüli időszakot, teljesen mindegy, hogy hüvelyi szülésről vagy császármetszésről beszélünk. Nagyjából olyan távoli téma, mint a halál. A gyerek a központi téma, de hogy azzal senki nem foglalkozik, hogy az édesanya jól érezze magát, és hogy a szülés valóban élmény legyen. A mai napig van egy olyan tévhit, hogy a szülésen túl kell lenni, az valami elementáris rossz, amit csak le kell tudni, és ez nem így van. Ha a szülés egy letudandó, borzalmas rossz volna, rég kihalt volna már az emberiség” – sorolja a Hegmesék szerzője.

A császármetszés nem egyszerű hasi beavatkozás, hanem életmentő műtét. Hálásak lehetnénk az ellátórendszernek, hogy a kritikus esetekben megmenti a születendő gyermek és akár az anya életét, de amíg ilyen információhiány van, és ilyen bánásmódokat tapasztalunk, elveszik tőlünk a hála érzésének lehetőségét. Ezért is olyan fontos kibeszélni a veszteséggel kapcsolatos traumákat, hogy a császármetszés körüli tabuk idővel megszűnhessenek. Erre kínál lehetőséget Kánya Kinga Szülésnap csoportja és Kiss Verus Császárvonala. Bárcsak ismerhettem volna őket húsz évvel ezelőtt!

Ajánljuk még: