Sírva menekültem szabadságra a nyaralásból

A kiszemelt vendégházat a neten találtam, az egyik erre szakosodott oldalon. Nagyon szimpatikusnak tűnt, főként, mert ideiglenesen egyedülálló anyaként méltányoltam, hogy egy egyedülálló anya vezeti, a lányával. Nem szerettem volna zsúfolt szállóba vagy zajos környékre menni, reméltem, hogy ebben a csendes vendégházban aludni is lesz esélyem az egy hét alatt. Szép fotók, barátságos szöveg, gyerekbarát környezet – a szokásos. Lefoglaltam hát.

Már az érkezéskor feltűnt, hogy a kaput nappal is zárják: verőfényes délben értünk oda és csengetnünk kellett, hogy egyáltalán kinyissa valaki a spalettákat és kikukucskáljon, észrevegyen és letipegjen beengedni minket. Tiszta, rendezett udvar, takaros ház fogadott, nem sejtettem semmi rosszat, és a bezárkózást is csak az óvatosság számlájára írtam. Hatvan körüli nő nyitott kaput, és tárgyilagosan betessékelt, megmutatta, hová pakolhatunk ki, és a szobát is, amit nekünk szánt. Na, ezen kicsit meglepődtünk: a két gyerekkel egy aprócska, sötét szuterént kaptunk, egyetlen franciaággyal.

Bizonyára látta az arcomon a meghökkenés jeleit, mert azonnal magyarázkodni kezdett: úgyis egyedül jöttem, csak elférünk, nem? Köpni-nyelni nem tudtam, de gondoltam, úgyis sokat mászkálunk majd, és az ágyon valóban elférünk, ebben nem kételkedtem. Miután így „körbevezetett”, a lelkemre kötötte, hogy menjek fel fizetni, mert előre kéri az egyhetes szállásköltséget. Gondolom, attól félt, hogy látván a körülményeket, átmegyek máshová, én pedig készséggel kifizettem neki a díjat, remélve, hogy ettől megnyugszik és békén hagy. A java azonban csak ekkor kezdődött.

Fotó: Pexels.com

A gyerekek az udvaron játszottak, amíg kicsomagoltam, s már éppen indultam hozzájuk, mikor benyitott a tulajdonos és közölte, hogy nem mindig van meleg víz, ezen ne csodálkozzak, az alagsori konyhában takarékosan kell bánni a vízzel a mosogatásnál, és minden este hagyjam tisztán magam után a terepet, mert szoktak jönni más vendégek is, ugye, megértem? Megértettem. Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta: kapukulcsot ugyan kapok, de este nyolc után már ne zavarjam a koslatással, mert a szobája éppen a kapu fölött van, és nehezen tud elaludni, ugye, megértem? Megértettem. Ismét nem hagyott szóhoz jutni, máris kérdezett: ugye, a kisebbik nem sír éjszaka, mert azt nem tudná elviselni. Na, erre pont volt egy frappáns válaszom és nem késlekedtem vele: a kislányom mindig is átaludta az éjszakát, nem kell aggódnia. Végre magamra hagyott.

Csodás délutánunk volt a faluban, meg is terveztük a másnapi programot, majd elcsigázva értünk haza, én pedig megígértem a gyerekeknek, hogy azt főzök vacsorára, amit szeretnének. A bolognai közönségkedvenc nálunk, nem volt nehéz kitalálni, mit szeretnének. Össze is készítettem a hozzávalókat, és nekiláttam, a két éhes poronty pedig sóvárogva várta a végeredményt. El is fogyott az utolsó falat is, kicsinosítottam a konyhát és irány a zuhany, majd alvás! Amikor a nagyobbik befészkelt a franciaágyra, az akkorát nyikordult, azt hittem, szétesik. Majd, mikor mindhárman leheveredtünk, valóságos koncert kezdődött: ahogy egyikünk megmozdult, a rugók máris rákezdtek az elképesztő siratódalra, így a nyugodt alvásnak lőttek. A kislányom kétóránként felébredt, a fiam viszont kamaszhoz méltó módon mit sem sejtett az egészről, végigaludta az ágykoncertet.

Reggelfelé elszenderedtem végre, ám a boldog öntudatlanságból egy porszívó hangja azonnal vissza is rángatott a valóságba: a tulaj úgy érezte, reggel 6-kor kell mindenképpen feltakarítani az alagsori folyosót. Erre persze a kétéves is felébredt, és a reggeli tejadagját követelte. Kiléptem, hogy a konyhában megmelegítsem a tejet, mire a tulaj rám szólt, hogy tönkreteszem a takarítását, nem tudnék várni még, hiszen korán van.

Na, ekkor fogyott el minden jóindulatom és a női szolidaritás is kiveszett belőlem: csak egy savanyú vénasszonyt láttam magam előtt, aki csakis azért nyitott vendégházat, hogy a betérő vendégeket kedvére vegzálhassa, így állva bosszút a világon saját félresikerült élete miatt. Csak később derült ki, mennyire igazam volt.

Szóval, ott, a szuterén szűk folyosóján hajnali 6-kor közöltem vele, hogy teszek a takarításra, enni fogok adni a gyereknek, és vagy eltakarodik az utamból, vagy azonnal csomagolok és elhúzunk innen.

Azt hiszem, addig nem sokan szálltak szembe vele, mert nagyon meglepődött. Szó nélkül félreállt és duzzogva elvonult az emeleti magaslatokba. Kicsit megkönnyebbültem, gondolván, hogy egy darabig nyilván elkerül majd, ami mindannyiunknak jobb lesz. Később, mikor a reggelit készítettem, a gyerekek pedig kint voltak az udvaron. A nagyobbik éppen a hintánál segített a kicsinek, mikor egyszerre nagy csend lett. Kinéztem, és csak annyit láttam, hogy a vénasszony ott áll a hinta előtt, a két megszeppent gyerek pedig csak bámulja őt.

Kiléptem a konyhából, hogy lássam, mi történik: a tulaj éppen rendreutasította a gyerekeket, mondván, hogy homokozás után mindig tisztítsák le a ruhájukat, nem szabad a csúszdára homokot felvinni, mert koptatja a festéket, és, hogy a hintát is lehetőleg csak a kicsi használja, nem nagyoknak való. A gyerekek nem is értették az egészet, én pedig azt gondoltam, ideje elbeszélgetnem kicsit a nénivel a határsértésről. Nem akartam az egész napot elrontani, ezért estére időzítettem a felnőtt párbeszédet. Reggeli után kiszabadultunk a faluba, és újabb csodás napot töltöttünk a lovardában, a bobpályán és a kisvasúton, az erdőben. Mire hazaértünk, összeszedtem legszelídebb és legjózanabb érveimet, amelyekkel bekopoghatok majd a házigazdához. 

Csakhogy a kaput kulccsal sem tudtam kinyitni, bárhogy próbálkoztam. Fölhívtam, hogy nem tudunk bejutni, mire közölte, hogy igen, alulról is beriglizte, hogy tudja, mikor kegyeskedünk hazaérni. Jajj, ezt nem kellett volna. Olyan szép hegyi-beszéddel készültem, és most mindent elfejtettem. Megint csak egy gonosz boszorkányt láttam magam előtt, annyira felforrt az agyvizem. Vacsora után felmentem hozzá, hogy elmondjam, ez így nem mehet tovább és hagyja békén a gyerekeimet. Pihenni jöttünk, nem vágyunk pszichotrillerre. Nem értette, mi bajom, azt szajkózta, hogy ő csak jót akar, ne vegyem rossznéven. Túl sokat van egyedül, a lánya még nem ment férjhez és amiatt is aggódik, és a vendégház is nyomasztja, mert nem nyereséges. Ez a kitárulkozás kicsit meglepett, de sok mindent megmagyarázott. Például azt, hogy miért kevés a vendég. Szerintem nem sokan bírták a nyomasztó hangulatot.

Másnap esett, a vendégházban maradtunk. A teraszon ücsörögtünk és társasoztunk a reggeli után, mikor megérkezett a házigazda és a lánya, mondván, hogy olyan finom kávéillatot éreztek, ők is szívesen innának egy feketét. Az esti jelenet után, mintha meg sem történt volna.

Kétségbeejtő volt, hogy minden szavam falra hányt borsóként pergett le róla.

Leültek a teraszra, hozzánk, és várták, hogy felszolgáljam a kávét. Gondoltam, miért ne lennék nagyvonalú, még másfél napot terveztünk maradni, hátha ettől könnyebb lesz. A kávé tényleg nagyon jó volt, és ettől végre a házigazda is elmosolyodott. Elkezdett beszélni magáról és a lányáról, majd a lánya is rázendített, és hamarosan egy páros előadásnak lehettünk tanúi. Röpke három óra után végre észbe kaptak, hogy lassan ebédidő, menniük kell – nem bántam. Délutánra már annyira fáradt voltam a kialvatlanság és az örökös küzdelem miatt, hogy csak arra tudtam gondolni, este korábban bújunk ágyba, hátha így nyugodtabban alszunk majd.

A zuhanyzásnál derült ki, nincs víz. Amikor a tulajnak jeleztem, közölte, hogy jön is a szerelő, legyek türelemmel. A szerelő meg is érkezett másnap reggelre és meg is javította a bojlert, de mire elkészült vele, én már a csomagjainkat pakoltam a kocsiba. A tulajdonos levegőért kapkodva rohangált körülöttem, hogy fizessem ki a javítási költségeket, hiszen nekem kellett a víz, ezért hívott szerelőt. Zsibbadtan közöltem vele, hogy ha most azonnal nem nyitja ki a kaput, hogy elmehessünk, feljelentést teszek zaklatásért. Találkozhatott már ezzel a mondattal, mert azonnal rávágta: és, mit remélek? A rendőrség nem foglalkozik bolondokkal.

Beültünk a kocsiba és kihajtottam az udvarról. A kanyarnál sem jártunk még, mikor elkezdtek ömleni a könnyeim a fáradtságtól, a csalódottságtól, de legfőképpen a felismeréstől: kiszabadulva a nyaralási pokolból végre szabadságon éreztem magam.