Régiek és a ma embere: mindkettőnknek igaza van, és egyikünknek sem!

Vannak olyan témakörök, amelyek kifejezetten erős indulatokat váltanak ki az emberekből. Ilyen volt a méhek táplálásáról, majd a betonról szóló cikkem, vagy éppen az avarégetéssel kapcsolatos tényfeltáró írásom. Mindhárom esetben sok komment érkezett, és a kommentszekciókban egy generációs vonal mentén két tábor alakult.

Tanulságos esetek voltak ezek a számomra. Ezek hatására egy gondolati időutazásra hívok mindenkit, hogy együtt fedezhessük fel a fekete és fehér oldal közötti sokszínű világot – hogy együtt érthessük meg: minden téma, amelyben találkozunk, sokkal de sokkal összetettebb gondolkodást kíván, mintsem hogy elintézhessük egy „bezzeg régen”-nel.

Régen jó volt, de nem volt minden jobb

Ezer meg ezer szempontból csodálatos a régi világ – bármelyik történelmi időszakról legyen is szó. Jómagam is több tucatnyi szokást, gondolatiságot és emberi tapasztalást visszavágyok nagyanyáink idejéből, ez nem kérdés.

Viszont egy dolgot elfelejtünk: a világ fejlődése, a technológia és információs társadalom térnyerése olyan lehetőségekhez juttatott bennünket, olyan információkat, tényeket és ismereteket hozott el számunkra, amelyeket annak idején felmenőink nem tudtak és nem is tudhattak.

Minden kor embere a legjobb belátása szerint cselekedett, azoknak az információknak a birtokában, amelyek rendelkezésére álltak. Éppen ezért bizonyos szempontból össze sem lehet hasonlítani az 1900-as éveket 2021-el, mert két teljesen más világ a kettő. Más a környezet, más a társadalom, mást jelent, hogy mi a globális és egyéni szint. Eltérő környezetben eltérő módokon reagálunk ma. Innen nézve természetes, hogy

ami régen működött, az ma már nem, és fordítva: amire régen nem volt lehetőségünk, arra ma már készen kapjuk a megoldást.

Ez nem azt jelenti, hogy régen rossz volt, most jó, vagy éppen fordítva, régen szép volt az élet, most pedig temetjük a jövőnket. Vannak pozitívumok itt is, ott is, akárcsak kevésbé tetsző vagy elfogadható elemek. A többi csak hitvallás és életfilozófia kérdése.

Ha régen tudták volna...

Igen, régen égették az avart, és ez volt a világ legtermészetesebb dolga. De mára már tudjuk, hogy ez a rossz szokás bizony sok negatív következménnyel jár, és ahogyan azt a hozzászólásokban is olvashattuk: bizony, többek saját tapasztalataik alapján tudnak mesélni arról, mennyire veszélyes lehet az égetés.

Régen égették a diót is, mondván nem tűr más növényt maga mellett, ma meg az egyik legértékesebb komposztanyagnak tekinthetjük, mert azóta rájöttünk, hogyan érhetjük el a termelés és a kert szempontjából legideálisabb lebomlását. Ez nem jelenti azt, hogy kötjük az ebet a karóhoz! Hiszen az égetés példájánál maradva: nem mindegy, mikor, mennyit, mit és hogyan égetünk. Nem kell nekiesnünk a szomszédnak, ha alkalomadtán eltüzel egy halmot, és nem kell elküldenünk melegebb éghajlatra azt sem, aki megpróbál rávilágítani, miért ne tegye meg. Valahol mindkettő oldalnak igaza van, és valahol egyiknek sincs. Ilyenkor érdemes keresni az arany középutat és annak is milliónyi elágazását, mert az élet nem „igen vagy nem”, hanem ezernyi „talán”, „feltéve, ha”, „amennyiben”, „van rá esély”, „valószínűleg” és „előfordulhat, hogy”.

Voltak már nagy tévedések – bármikor jöhet egy újabb

Ha kihúzzuk a fejünket a homokból, akkor láthatjuk, hogy a múltunk, történelmünk minden évszázada telis-tele van olyan tévhitekkel és későbbi korokban felfedezett félreértésekkel, amelyek alapjaiban változtatták meg az emberi gondolkodást. Olyan szokások és mindennapi gyakorlatok ezek, amelyek akkor, abban a korban, az akkori ismeretek mellett biztos, hogy széles körben elterjedt módszerek voltak, és amelyek nélkül elképzelhetetlen volt az adott társadalom működése. Aztán tudósok jöttek és mentek, felfedezések töltötték meg a tudomány tárházait, és időről-időre kiderült, hogy az egykoron egekig magasztalt szokások annyira nem is követendőek.

Például voltak olyan évtizedek Európában, amikor a hófehér bőr a szépség és a tisztaság jelképének számított. Ezt pedig nem mással, mint ólomból készült arcfestékkel érték el: a porított ólmot vízzel és ecettel keverték el, majd ezt vitték fel az arcbőrükre. Természetesen az ólom mérgező hatásáról ekkoriban még mit sem tudtak, a nők így hosszú évekig mérgezték magukat a tetszetős külső elnyerésének érdekében. De említhetjük a nadragulyát is, ami az egyik legmérgezőbb európai növényünk – ezt a középkorban használták kozmetikumként. Azokban az időkben vonzónak számítottak a tág pupillák, ezért

a nők nadragulyakivonatot csepegtettek a szemükbe, hogy kitágítsák a pupillájukat.

Ezt ma bármelyikünk kipróbálná? Nem hiszem…

A rendszerváltás előtt gőzerővel építették a panelokat a népszerű és olcsó azbeszttel és martinsalakkal. Közel ötven éven át alkalmazták ezeket az anyagokat építkezéseken szigetelésként. Ma már tudjuk, hogy rendkívül gyúlékony és rákkeltő hatású, belélegezve akár tüdőrákot okozhatnak. De beszélhetünk a gázbetonról is, ami az azbeszthez hasonlóan mérgező anyag, mégis évtizedekig alkalmazták az építkezések során, mert olcsó, könnyű és jó hőszigetelő anyag, emellett egyszerű megmunkálni is. 

A gyógyszeripar is bővelkedik tévedésekben. Diétázók számára ismerős lehet a 2000-es évek elején oly népszerű szibutramin hatóanyagú testsúlycsökkentő, amely igazi csodaszernek számított, és valóban nagyon komoly sikereket lehetett elérni a szedésével. Minden szép és jó volt, amíg 2011. február elsején be nem tiltotta az Országos Gyógyszerészeti Intézet. Ezzel nagyjából egyidejűleg az Európai Gyógyszerügynökség utasította valamennyi Európai Uniós tagállamot, hogy függessze fel a szibutramin tartalmú gyógyszerek forgalomba hozatali engedélyét, ugyanis szedése akár szívrohamot is okozhat.

Még tragikusabb a talán sokak által ismert, közel hetven éve piacra dobott Contergan esete,

amely többek között várandós nők reggeli émelygését enyhítette. Nyugat-Németországban vény nélkül kapható szerként került a patikákba, ezért szedték is bőszen a gyanútlan kismamák, amíg ki nem derült, hogy súlyos fejlődési rendellenességeket okoz a születendő csecsemőknél. A szer meghódította az egész világot: az angol jogtulajdonos, a Distillers az Egyesült Királyságban, Ausztráliában és Új-Zélandon a következő reklámszöveggel biztatta vevőit: „A Distavel teljes nyugalommal adható terhes és szoptatós anyáknak, mivel mindenfajta mellékhatástól mentes úgy az anyára, mint gyermekére nézve.” – A Distavel a Contergan angol változata. Az 1950-es években már 46 országban forgalmazták a thalidomid hatóanyagú termékeket, ám egyszer csak pont ugyanebben a 46 országban egy addig teljesen ismeretlen típusú magzati fejlődési rendellenesség ütötte fel a fejét. Az újszülöttek csonka vagy hiányzó végtagokkal születtek és más betegségekkel társulva közel 5 százalékuk szervezete mindösszesen pár hónap alatt feladta a harcot. A többiek csonka vagy hiányzó végtagokkal, esetleg vakon vagy süketen élték életüket. Becslések szerint világszerte mintegy 10-12 000 thalidomid okozta fejlődési rendellenességgel sújtott gyermek született. 

Könnyedebb vizekre evezve: a 19. században egy ír nő belehalt a teaivásba. Tragédiája után terjedelmes könyveket írtak a tea veszélyeiről – akkor most ne igyunk teát, mert belehalhatunk? De mondok egy még jobbat: az írásos feljegyzések szerint pár régi arisztokrata belehalt a paradicsomevésbe, ezért sokáig úgy gondolták, hogy fogyasztása egészségtelen, más ételekkel rosszul párosítva pedig halálos. Ma pedig mit nem adunk egy igazi napérlelte paradicsomért… A húszas években már ismerték a légkondi fogalmát – és halálosnak vélték. Ma már az autónkban is fújja a hideget. 1916-ban a New York Times megjelentetett egy cikket, ami a bélyegnyalás veszélyeiről szólt. Ezek után évekig szinte senki sem mert ekként cselekedni – egészen addig, amíg egy másik kutatás meg nem cáfolta.

De vannak időszerűbb példák is: legidősebb gyermekem születésekor az első, amit beszereztem, a borostyánlánc volt. Az idősebb, tapasztaltabb édesanyáktól úgy tanultam, hogy bizonyítottan segíti a fogzás tüneteinek enyhítését, ráadásul pont abban az időszakban jártunk, amikor széles körben elterjedt a használata, szinte mindenhol csak ajánlották. Egyéves koráig hordta, majd mikor megszületett a kistestvére, már el-elbizonytalanodtam, ugyanis felütötték fejüket a kételyek: több szakember is azt hangoztatta, hogy fulladást okozhat. Mikor Balázzsal a neurológiai vizsgálaton jártunk, a doktornő azonnal levetette a fiam nyakáról, én pedig vissza sem tettem. Amikor legifjabb gyermekem született, már fel sem merült a használata. És egyikőjüknek sem voltak problémái a fogzással. A napokban hallgattam egy rádióbeszélgetést egy ismert hazai gyermekgyógyásszal, aki arról beszélt, hogy a borostyánlánc mítosza puszta placebo, és nemhogy nem segít, kifejezetten veszélyes is a használata. 10 évről beszélünk. Röpke tíz év alatt játszódott le egy régmúlt időkből átvett hiedelem felemelkedése, bizonytalansága, cáfolása, majd teljes visszaszorítása. És hogy mi a borostyánlánc igazsága? Nem tudom megmondani…

Mindezekből az esetekből, a legegyszerűbbtől az egészen tragikusokig tanulni kell.

Szó sincs arról, hogy rosszallóan tekintsünk a múltba, elítéljük a téves megállapításokat!

Az ember mindenkor ugyanolyan: teszi, ami telik tőle, és az utókornak nem feladata elítélni vagy megítélni, amit tett. De szabad, sőt, kell is okulnia belőle.

Biztosak lehetünk benne, hogy amennyi régmúlt tévedésre rávilágítunk ma, ugyanannyi – ha nem több – tévedésre fognak rávilágítani unokáink a mi mindennapjainkból. Az élet ilyen, ezt tudni kell elfogadni.

Láthatjuk, attól, hogy valamit valamikor elfogadottnak, hasznosnak, magától értetődőnek vettek, nem feltétlenül követendő példa, nem feltétlenül jó. Ugyanez igaz a jelenünkre is: bármelyik elkövetkezendő kor bebizonyíthatja, hogy rossz úton jártunk.

A legtöbb ismeretről és gyakorlatról nem állíthatjuk kategorikusan, hogy jó vagy rossz – és ami a legfontosabb: nem teremthetjük le egy embertársunkat sem azért, mert más információkra és más tudásra alapozva hangot ad meggyőződésének. Nekünk, a mai korban a múlt tapasztalatait a jelen tényeivel és tudományos eredményeivel együtt kell elfogadnunk vagy épp megkérdőjeleznünk, de bárhogy is döntünk egy-egy véleményütköztetés során, egy dolgot ne felejtsünk el: tiszteljük egymást, tiszteljük a másik véleményét, meglátásait és ismereteit!

Egymástól tanulni jó, és sohasem tudhatjuk, hogy végül kinek van igaza – többnyire mindannyiunknak és egyikünknek sem!