Nem veszekszem tovább! Ennek örülök, mert én eddig is csak vitáztam.

Megosztó

Nem veszekszem tovább! Ennek örülök, mert én eddig is csak vitáztam.

Egyre kevesebben emlékszünk a történelemórák ókori bölcsességeit tárgyaló fejezeteire. Amikor megismertük és megtanultuk, hogy a vita bizony előreviszi az életet, kultúrája és íratlan szabályai vannak. Arisztotelésztől Szókratészig nagy gondolkodók tucatjai győztek meg bennünket arról, hogy kérdezni, érvelni és vitába szállni nemcsak hogy jó, de rendkívül hasznos is. Gyakorlati órák szóltak arról, hogy megtanuljunk nézeteket ütköztetni, és kommunikációs szituációk tömkelegével ültették el bennünk a vita kultúrájának rendkívül fontos alapszabályait. És mi vajon mikor felejtettük el mindezt?

Nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években a vita mint fogalom kifejezetten negatív értelmezéssel lett felruházva. Véleményem szerint (sok más tényező mellett) a közösségi platformok hozzászólási szekciói robbanásszerűen felerősítették ezt a fogalmat, és az egy-egy téma mellett kialakuló kommentháborúk inkább hasonlítanak acsarkodáshoz és egymás földbe döngöléséhez, mint különböző vélemények képviseletéhez – a stílusról nem is beszélve. Pedig a vita ez, és semmi több:

Egy témán belül két ember ellenkező véleményt képvisel, és ezt megosztják egymással. Mi sem egyszerűbb.

„Na jó, én nem veszekszem tovább” – gyakran elhangzó lezárás. „Én eddig sem veszekedtem” – hangozhatna a válasz. Mert a vita közel sem veszekedés; az ilyenfajta megközelítés a legnagyobb tévút, amire ember ráléphet. Valóban, a veszekedések és a viták alapja egyaránt lehet véleménykülönbség, de pont, hogy a veszekedés a minőségi vita elmaradásából eredhet.

A gyakran idézett Magyar Értelmező Kéziszótár is a következőképpen fogalmaz: a vita „két vagy több személynek szóban vagy írásban, érvek és ellenérvek felsorakoztatásával folytatott szellemi küzdelme valamely kérdés eldöntésére, valamely álláspont kialakítására, lerögzítésére.” Szellemi küzdelem... sokatmondó megfogalmazás! A magam részéről teljesen egyet is értek vele. A vita ugyanis nem egy romboló – épp ellenkezőleg –, egy építő fogalom, amelyben kulturált keretek között, észérvek és megalapozott tapasztalások, látásmódok gyűrűjében közelítünk egy közös álláspont felé. Mi ez, ha nem pozitív, és mi ez, ha nem a fejlődés maga?

Valóban: a vita természete szerint konfliktus, de a vita soha nem fenyegető, és sosem a harag vagy az ellenérzések vezérlik. 

A vita során ugyanis alapvetően nem személyek, hanem álláspontok kerülnek egymással szembe. Célja pedig nem az, hogy legyőzzük a másikat. Sokkal inkább, hogy meggyőzzük hallgatóságunkat, hogy együtt, közös belátással jussunk el az igazság felfedezéséig.   

És most álljunk meg egy kicsit, és nyissunk meg bármilyen közösségi felületet, vagy idézzük fel egy nemrég lezajlott vitánkat. Mennyit látunk benne a fent leírtakból? Nem sokat, ugye? Olyan, mintha a két világ: a vita önmaga, illetve a mai ember által vitának nevezett cselekvés két teljesen külön világ lenne – ráadásul nagyon távol egymástól. Szomorú, ugye? Pedig szerintem többen vágyunk vissza a klasszikus értelmezés térnyeréséhez, mint gondolnánk.

vitázó nők

 

A manapság olyan népszerű, a másikat megsemmisítő, győzelemre törekvő vita szerintem evolúciós tekintetben is idegen tőlünk. Tudta például, hogy az ókorban az ilyen stílusú vitát Erisz, a viszály istennője után erisztikának nevezték el, és abszolút elítélték? (Később az erisztika eggyé vált a vitatkozás művészetének fogalmával, eredeti negatív jelentése pedig az évszázadok múlásával elkopott.) Az ilyenfajta, agressziót sugárzó vitákban hamis állítások és álkövetkeztetések sorakoztak, de gyakori volt bennük a másik félnek állított, félrevezető logikai csapda is. Akiről pedig híre ment, hogy alkalmazza az erisztika eszköztárát, gyakorta társadalmi kirekesztésben is részesült.

Ismerik azt a régi mondást, hogy „Nincsen kanál csörgés nélkül”? Nagy igazság.

Nincs olyan családi vagy emberi kapcsolat, ahol időről időre ne alakulna ki nézeteltérés vagy egyet nem értés a felek között. Ez jobb esetben érdemi vitában nyilvánul meg, ahol egymást egyenrangú feleknek tekintő vitapartnerek kulturált keretek között ismertetik egymással véleményüket. Eddig nevezzük vitának.

sértett nők

 

Ha viszont ez már veszekedéssé alakul át, aminek fő vonala a vitapartner sértegetése, na, az már közel sem vita. A sértegetést követi a megalázás, elfogynak az érvek, és csak a vak felhő uralkodik. Önök mit gondolnak? Manapság a véleménykülönbségek hány százaléka végződik – vagy már alapból kezdődik – vita helyett veszekedéssel? Tegyék a szívükre a kezüket! Önök vitatkozni vagy veszekedni szoktak? Valljuk be: a legtöbben elfelejtettünk vitázni, és annál inkább megtanultunk veszekedni.

Hogyan lehet méltóságteljesen és tisztességesen vitázni?

Ahhoz, hogy visszaállíthassuk a fejünkben a rendet, tisztáznunk kell pár fogalmat, és egy teljesen más nézőpontból kell megvizsgálnunk a vita lényegét. Kezdjük magával a folyamattal!

  • Konfrontációs szakasz: felszínre kerülnek a véleménykülönbségek.
  • Nyitó szakasz: elhangzik a vita tárgya, lehetővé válik a véleménykülönbség feloldása.
  • Érvelési szakasz: ellenvetések, ezek visszaverése vagy elfogadása.
  • Záró szakasz: közös következtetések.

Egy vita sokféleképpen zárulhat: egyetértéssel, kompromisszummal vagy úgy, hogy csak többé-kevésbé fogadjuk el a másik álláspontját. És bizony olyan helyzet is adódhat, amikor nem születik kompromisszum: mindenki kitart a saját maga álláspontja mellett, természetesen tiszteletben tartva a másik fél véleményét. 

A jó vitapartner tehát igyekszik tárgyilagos maradni. Állításait alá tudja támasztani, érvelése következetes, a tárgyhoz kapcsolódik és racionális. Egy tisztes partner lehetőséget ad az ellenérvek kifejezésére, és beismeri, ha tévedett. Az ilyen vitapartnerrel bátran üljünk le egy finom tea mellé, és adjuk meg a lehetőséget, hogy tanulhassunk egymástól.

Kerüljük viszont a sértő, személyeskedő „vitatkozót”! Az ilyen ember érvelése korántsem racionális, önmagát és saját korábbi tapasztalásait helyezi érvelése középpontjába. Állításait nem tényekkel, hanem saját társadalmi helyzetével, viselkedésével vagy éppen nem titkolt előítéleteivel próbálja meg alátámasztani. Gyakran közbeszól, nem hagyja a másikat érvényesülni, és sajnos egyáltalán nem tekinti partnerét egyenrangúnak. Jobb, ha idejében belátjuk: az ilyen típusú emberrel kár vitatkozni (nem is lehet, mert ő veszekszik, nem vitatkozik).

Változzunk, hogy változtassunk!

Az én életfilozófiám egyik alappillére az, hogy a körülmények adottak, de rajtunk múlik, hogy mi az, amit kihozunk ezekből. Kár keseregni azon, hogy „hova jutott ez a világ”, mert az ilyenfajta hozzáállás sosem hordozza magában a megoldást. Sokkal előrébb mutató hozzáállás az, hogy pozitív példával elöl járva igyekszünk megmutatni másoknak a kulturált vita építő jellegű és előremutató világát.

Véleményem szerint a legtöbb szituációban (főleg egy közösségi platform arcnélküli kommentháborújában) teljesen felesleges „vitába szállni”, főleg abban az esetben, ha a másik fél az előbb leírt személyeskedő és elnyomó típusba tartozik. Egy vitának akkor van helye, ha eredményt is várhatunk tőle, ez pedig csak akkor fordulhat elő, ha egy jó vitapartnerrel van dolgunk... és ha mi is jó vitapartnerek vagyunk. Ugyanis önmagunkat is górcső alá kell vennünk, és meg kell figyelni reakcióinkat, viselkedésünket egy-egy hasonló szituációban. Előfordulhat, hogy mi magunk is összekevertük a vita és veszekedés fogalmait. Változni és fejlődni sohasem késő! Emellett pedig bíznunk kell abban, hogy ha mi magunk vissza tudjuk építeni vitakultúránkat, akkor példát mutatva másoknak, egyre többen találnak majd vissza a helyes útra.

Ön mit gondol? Vitába szállna velem?

Ajánljuk még: