Megosztó

Meseország, avagy a megosztottság mindenkié

Vihar van a biliben, pedig elhihetnénk végre: tényleg mindegy, hogy a körúton jobbra vagy balra fordulunk.

Este van, s egy üres gyermekágy mellett elözönlenek a gondolatok. Kéretlenül jönnek könyvekről, gyerekekről, mesékről, országokról. Megesik ilyenkor, mikor tudom, hogy a gyermekeimet majd csak hetek múlva láthatom újra. Az ágy fölött az ablakpárkányon álmosan húzzák magukra vékony portakarójukat a mesekönyvek. Ez a nap is nélkülük telt el. Nem is sejtik, hogy egy másik világban, mely itt vibrál láthatatlanul köröttünk, most épp ők a főszereplők. Bizony ám, a legtöbbek által kézbe sem vett, meg nem érintett könyvek valódi, kézzelfogható indulatokat csempésztek emberek közé. Értékrendek és ideológiák acélszürke fellegei szórtak villámokat. Egy újabb hatalmasnak látszó vihar keletkezett… a biliben. Ez sem szól másról, mint a megosztottságról, mely lassan mindenüvé beköltözött.

Most hogy egyedül vagyok este, szeretnék én mesélni. Nem kérem, hogy hunyjátok le a szemeteket, épp ellenkezőleg, bátran nyissátok kerekre, mert a szabadságról lesz szó. A szabadságot én annyira szeretem, hogy puha fűzfavesszőből még kerítést is fonok neki, azzal veszem körbe, nehogy baja essék. Mert még a szabadságot is védeni kell. Ha meghúzzuk a határait, akkor azokon belül önfeledten és maradéktalanul szárnyalhatunk a teljesség felé, kibontván minden bennünk rejlő adottságot. Egészen a legvégéig elmehetünk az érték- és normarendszerünkkel körülfont kertnek, s onnét elégedetten nézhetünk végig utunkon és birodalmunkon.

Ám kerítés nélkül folyton összetűzésbe kerülünk a többiek szabadságával.

Hiszen határok nélkül a létünk korlátozza mások határtalanságát. Még ha valamilyen csodás szerencse folytán el is lavíroznánk a többiek határtalansága között, akkor is elveszünk a végtelenben. Többet és többet akarunk, mindig valami újat, az örök elérhetetlent. Az elégedetlenség és korlátlanság érzetének fogságába esünk, s a határtalan szabadságunk lassan a börtönünkké válik.

Az embereket manapság két nagy csoportra lehet osztani: azokra, akik, mindent két csoportra osztanak és azokra, akik nem. Ez persze egy vicc, de van annak alapja, hogy sokan szeretik két csoportba osztani az embereket. Az egyik csoportot én úgy azonosítom, hogy ők azok, akik épp a szabadságra, elfogadásra, toleranciára hivatkozva tépnek szét minden megmaradt kerítéselemet, míg a másik csoport a régi sövény helyett vasbeton falakat húz szögesdróttal, persze ők is a bent maradók szabadságára hivatkozva. Ez a látszólag két ellentétes ideológiájú csoport egy élő dinamizmus, hullámzik, lüktet, hol egyik dagad nagyobbra, hol a másik, de végső soron pont ugyanazt csinálja: megadja a választás lehetőségét és elhiteti, hogy ez a szabadság.

Szabadon választhatsz két szék közül, úgyis egészen biztosan a földre fogsz esni.

Hiszen a fenti példából kiindulva, mindegy, hogy teljesen elbontjuk a szabadság határait vagy acélrácsokból építjük meg, rabság lesz a vége.

2020-at írunk, így két kettessel. Két véglet között raboskodik a szabadság. Hol a kétségbeesettek csoportja nagyobb, hol a kételkedőké. Vagy ide tartozol, vagy oda. De ki marad egész-séges egy megosztott világban? Nem leegyszerűsíteni szeretném a dolgot, hanem egészében látni. A körúton nem mindegy, hogy jobbra vagy balra mész? Ha nem találsz a színházban számodra élvezhető és értékes darabot, nem mindegy, hogy ki rendezi? Ha tények helyett híreket találsz a lapokban, nem mindegy, hogy melyik lobbista íratja? Hány évszázada ismeri mindenki: Divide et impera (Oszd meg és uralkodj)! És ma is, tényleg még ma is belemegyünk a játékba?

Este van már, az elcsendesedés ideje. Mellettem nincsenek itt a gyermekeim, de sokak mellett talán igen, és közülük is akadhat olyan, aki talán épp most kommentel arról, hogy a liberális eszmék hogyan kúsznak be aljasul a mesekönyvekbe, vagy a fordítottjáról, hogy az el nem fogadás és kirekesztés mennyire káros és persze egyben elfogadhatatlan.

Mellettük mindeközben ott fekszik a szobában a gyermek, egyedül, telefonnal a kezében?! Hiszen róla van szó! Ő csak várja, hogy valaki odamenjen hozzá, megsimogassa és mondjon neki egy mesét. Hát mondjon ki-ki olyan mesét, amilyet a szíve diktál! Mert végül nem az ideológia számít, hanem az, amit József Attila gyönyörűen megfogalmazott Thomas Mann üdvözlése c. versében. Ha valaki nem éri be ennyivel, akkor keresse meg, olvassa végig a művet és egy kis időre kitapinthatja a mai viharok ütőerét. A többiektől e vers kezdősoraival búcsúzom:

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.

Ajánljuk még:

Amit bárcsak elmondtak volna a szerelemről még kamaszkoromban

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ahogyan mi működünk, úgy működik a másik is, és ez bizony számos félreértést szül. Jó tehát tudni a női és a férfilélek eltérő pszichés ritmusáról már a kamaszoknak is, hogy minél biztosabb lábon állhassanak első párkapcsolataikban.