Kell-e nekünk új Himnusz?

Megosztó

200 éve fejezte be Kölcsey a Hymnuszt

Kell-e nekünk új Himnusz?

Éppen 200 éve, 1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Hymnuszt, ami idővel a nép közös imádsága lett. Megszámlálni se tudjuk, hányszor hallottuk a verset, és hányszor énekeltük az Erkel zenéjével egybeforrt művet. Mindannyian állunk valahogy a Himnuszhoz, és ebből fakad, hogy időről időre felmerül a kérdés: maradjon, vagy új himnuszra lenne szüksége a magyaroknak. Körbejártuk a kérdést.

„Nincs szebb a magyar himnusznál, mindig meghatódom, ha hallom ezt a csodás imádságot” – szól rengeteg magyar véleménye, míg mások pesszimista szövegét és lassú, szomorú dallamát kritizálják, és kifejezik az igényt arra, hogy új himnusza legyen az országnak, ami talán optimizmusra sarkallhat bennünket. De kinek van igaza? Hiszen mindkét álláspont a legjobbat szeretné!

A Himnusz-pártiak a vers imádságos, elvitathatatlanul mély tartalmát, történelmi jelentőségét emelik ki, hozzátéve, hogy a sok nép himnusza üres erőfitogtatásnak látszik a mi szép, elmélyült közös énekünkhöz képest. Mindeközben az ellenzők egyfajta önbeteljesítő jóslatot látnak a sorok mögött: ha ilyen letargikus mű köt össze minket, érthető, hogy az ország tele van depressziós, szomorú emberekkel, akiket „régen tép a balsors”.

Nem lehet szó nélkül elmenni az ő megállapításuk mellett sem, hiszen sokan közülük nem sutba akarják dobni a múltat, hanem tényleges megoldást keresnek egy létező problémára.

Mi legyen a Himnusz sorsa? Menjen? Maradjon?

Ha egyszerű lenne válaszolni, már rég nem is lenne kérdés... az pedig, hogy foglalkoztatja az embereket, arra bizonyíték, hogy igenis fontos nekünk, magyaroknak a himnuszunk és a közös sorsunk. 

Hogy lett nemzeti himnusz a Hymnus?

A himnusz műfaja lényegében egyidős a költészettel. A görög eredetű szó jelentése dicsőítő ének, s egykor főként szakrális tartalommal bírt, minden kultúra dicsőítette valamilyen himnikus művel a maga istenét. Aztán idővel az európai költészet már nemcsak Isten, hanem más eszmék dicséretére is használta a műfajt, ami a 18-19. században nyert leginkább teret. Mindeközben a nemzetállamok kialakulása is zajlott, ami azt jelenti, hogy az egy nyelvet beszélő emberek egyre nagyobb igényt éreztek arra, hogy olyan országban éljenek, ami teljesen az övék – hiszen az akkor létező országokban a nyelvi-etnikai összetartozás szinte egyáltalán nem volt szempont. Ekkor találkozott a himnusz műfaja az új eszményképpel, vagyis a hazával, a nemzettel. Európa-szerte elkezdtek megszületni a nemzeti himnuszok.

Mindez persze nem előzmény nélküli: egy-egy közösséget összetartó énekek voltak már korábban, gyakran vallásos tartalommal. Magyarországon a Kölcsey-Erkel mű előtt több éneket is használtak egyfajta himnuszként. A katolikus magyarok a Boldogasszony anyánk kezdetű énekkel fejezték ki összetartozásukat, míg a reformátusok a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárra.

Mindeközben Kölcsey Ferenc élete legdepressziósabb éveit élte.

Magányos otthonából alig mozdult ki, öt év alatt összesen tizenkét verset írt, köztük a Hymnust. Nem sorolta a legjobb művei közé, s 1838-as haláláig a műnek nem is volt különösebb visszhangja. Később, a 40-es években egy recenziónak köszönhetően ismerte meg az olvasóközönség a verset, majd lassan elkezdték Vörösmarty Szózata mellett emlegetni. Zeneszerzői pályázat is hamarabb volt a Szózatra kiírva – melyben Erkel zsűriként volt jelen, a győztes pedig Egressy Béni kompozíciója lett. Következő évben, amikor a Hymnus megzenésítésére is pályázatot írtak ki, már Erkel is pályázóként szerepelt név nélkül, jeligével – és győztes pályaművel.

Sikeres volt mindkét kompozíció, énekelték őket, ugyanakkor még évtizedekig élt egymás mellett több, potenciális néphimnusz: egyik ünnepélyen a Himnusz csendült fel, máshol a Bánk Bán Bordala, a Szózat vagy épp a Rákóczi-induló. A század vége felé általában megszólalt a Himnusz és a Szózat is, de ekkor még szó sem volt hivatalosságról. Mivel az Osztrák–Magyar Monarchia része voltunk, a Gotterhaltét énekelték a magyarok is az ünnepségeken. 1903-ban nyújtottak be először törvényjavaslatot, mely Kölcsey Himnuszát kínálja nemzeti himnuszul.

Mai szemmel is érdekes Eötvös Károly országgyűlési képviselő megszólalása a témában: „Gyönge zene, zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar. (…) Bizony a magyar nemzet dicsőítő dalához ez a zene se nem méltó, se nem elégséges. (…)

A költemény gyönyörű, Kölcseynek egyik legszebb, legsikerültebb alkotása. De én bizony nemzeti dicsőségünk dalának, ha tőlem függ, még se fogadtam volna el, tartalma miatt.

(…) A nemzet dicső dalának, a nemzeti himnusznak, panaszból és siránkozásból állani nem szabad.”

A parlament nem is szavazta meg a javaslatot, a Himnusz népszerűsége mégis egyre terjedt, az I. világháború kitörése pedig végképp megpecsételte a sorsát. Anélkül, hogy erről bármilyen jellegű jogszabály, hivatalos bejelentés született volna, himnusz lett a Himnusz (ekkor már a mai helyesírással).

Ezekután mindössze egy komoly törekvés volt arra, hogy más himnusza legyen az országnak. A szocialista hatalomátvételt követően ideológiailag azért is problémás volt az új országvezetés számára a magyar himnusz, mert rögtön az első szava az Isten. Révai József olyan komolyan vette a szándékát, hogy Illyést és Kodályt kérte fel az új himnusz elkészítésére. A művészek egyöntetűen visszautasították a felkérést. Ekkor már eléggé ismertek és elismertek voltak ahhoz, hogy megtehessék ezt, sőt, szinte dorgáló hangsúllyal jelentették ki a kultuszminiszternek: van az országnak himnusza, úgy jó, ahogy van, és nincs ok arra, hogy megváltozzon. Így történt, hogy bár jogszabály továbbra sem védte a művet,

a szocializmus évtizedei alatt minden állami ünnepségen Isten áldását kérte még maga Kádár János is az országra...

1989-ben aztán törvénybe foglaltatott, és benne van ma is: „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével”

Himnuszcserék a nagyvilágban

Nemzeti himnuszok tehát a 18-19. században kezdtek kialakulni, hivatalos formát pedig nem ritkán csak a 20. században kaptak, mondhatjuk hát, hogy egy meglehetősen fiatal műfajról van szó. Ma már minden államnak van saját himnusza, de arra is láttunk példát, hogy egyik-másikat lecserélték, megváltoztatták. Például olyan esetekben, ahol a szöveg valami okból elveszti az érvényességét, negatív tartalommal telik meg, vagy egyszerűen időszerűtlenné válik. A 20. század ideológiai válságai közben a német és az orosz himnusz is többszörös változáson ment át. Előbbinél a szöveget szabták nacionalistára, majd újra általános értékeket képviselőre, míg utóbbi esetében a szöveg és a dallam is más lett a Szovjetunió felbomlása után. De érdekes az olasz himnusz története is. Az 1848-ban született forradalmi lendületű dalról gondolhatnánk, hogy mindig is az ország himnusza volt, de ez nem igaz. Egészen 1946-ig a korábbi Savoyai-házat dicsérő Marcia Reale volt a hivatalos himnusz. Ráadásul a ma használt Fratelli d'Italia körül is folyamatosak a viták, sok ellenzője van az országban. A közelmúltban Svájcban is vita övezte a nemzeti éneket: ott egészen addig elmentek, hogy a régi zsoltárfeldolgozást lecserélendő pályázatot írtak ki új himnusz megírására. Bár a beadott rengeteg pályamű között nyertest is választottak, a folyamat egyelőre úgy tűnik, megakadt. 

Nekünk is szükségünk lenne a cserére? Én magam azt hiszem, nem – mostanság legalábbis semmiképp.

A hosszú lappangási idő, a sok véletlen, a spontán alakulás, a szocializmus évtizedeinek túlélése számomra azt mutatják: a Himnusz kiállta az idő próbáját. Ugyanakkor mégis van mit megfontolni a változás híveinek véleményéből: például végiggondolni a dallam változásait!

Eredeti Himnusz-zene... az melyik is?

A mi himnuszunk esetében a szöveg nem kérdéses, pontosan úgy énekeljük ma, ahogy Kölcsey megírta. Viszont egyre több zenész, muzikológus és történész ad hangot annak, hogy az eredeti zene nem pont ilyen volt. Az egész téma tele van kérdőjellel, rengeteg kotta maradt fenn a kezdeti évekből, melyekben más az apparátus, más a tempó, egyes részek hiányoznak – Erkel kéziratai sem egyformák, ráadásul mivel hamar közkinccsé vált a Himnusz, mindenhol a helyi lehetőségekhez igazították a lejegyzést.

A mai fülekbe feltehetőleg Dohnányi Ernő 1938-as változata cseng, ám erről pontosan tudjuk: lassabb, mint az erkeli verzió. A trianoni békeszerződés utáni veszteségérzet arra késztette a komponistát, hogy lassú, szomorkás hangulatot, igazi imádságot hozzon létre. Megváltozott a hangszerelés, és ami a tempó mellett a legfeltűnőbb: az eredetileg verbunkos jellegű, nyújtott ritmusokban gazdag dallamot Dohnányi kisimította. Anélkül, hogy az akkori döntést bírálnám, azt könnyen el tudnám képzelni, hogy hozzáértő, elismert zenészekből álló, igazán jó szakmai csapat újragondolása mentén régi-új tartalmat kapjon a Himnuszunk. Olyat, ami megőrzi azt az eleganciát, ami a mai kortól már olyan távol van, de előre visz, és, ha nem is katonásan, de mégis lelkesít. 

Ez a felvétel közelít az erkeli elképzeléshez:

Azt hiszem, a Himnusz himnusszá válásában nagyon fontos tényező, hogy a nép tényleg együtt választotta, utasítás, politikai kikiáltások, ideológiai csaták nélkül. Mindenki közösnek, érvényesnek érezte. Ki tudja, talán születik még valaha olyan alkotás, ami időszerűbb, jobban hozzánk – vagy a gyerekeinkhez – szóló lesz. Most nem látok semmi erre utaló jelet, a Himnuszt hallva viszont 200 év után is sok szemből csordul ki a könny. Gyönyörű, ez nem kérdés. De én büszke lennék rá egy kicsit gyorsabb verzióban is.

Források: ITT, ITT és ITT

 

Már követem az oldalt

X