„Ezer karácsonyfát és minden ragyogást odaadtam volna boldogan, hogy anyámat visszakapjam” – egy árvalány karácsonya

A saját szüleimmel négy karácsonyt éltem meg, aztán elkerültem mellőlük, vagy ők kerültek el mellőlem. Nagyon sok emlékem van arról a korszakról, a házunk teljes elrendezésére, berendezésére, az összes bútorra, a bejárati ajtó üvegének függönymintájára is emlékszem. Két dologra nem emlékszem: az első négy év karácsonyfáira és a karácsonyi ajándékokra.

Anyám talán örült, hogy enni adott az ünnepek alatt, lehet, karácsonykor bőségesebb volt az ebéd, de így, ahogy írom ezt az anyagot, azért beugrik, hogy szaloncukrot egyik évben hozott csak a Jézuska. A Jézuska várására is emlékszem – ez hatalmas dolog, tekintve, hogy olyan korban voltam gyerek, ahol Jézuska tiltólistán volt, fenyőünnepet ültek a családok a legszentebb estén is. Anyám mégis várta velem, velünk.

hiába nem került karácsonyfa a házba, nem került ajándék se, a Jézuska legalább szaloncukrot hozott.

Rózsaszín-arany mintája volt a papírjának, arra is emlékszem, és hogy órákig nézegettem a szaloncukor csomagolásán a dundi, meztelen angyalkákat. Piros, műanyag mikuláscsizmát is hozott az ünnep a szomszédba. Olyan kicsi volt a lábam, hogy belefért abba a pirinyó mikuláscsizmába, nevettek rajtam a felnőttek, én meg büszkén bicegtem a kiscsizmámban – hiszen csak az egyik lábamra jutott lábbeli.

Már a nevelőszüleimnél laktam az Alföld egy másik pontján, amikor életemben először láttam karácsonyfát. Üvegdíszek, apró harangok csilingeltek rajta, a színes izzók fényét ezerszeres tükrözésben verték vissza az arany, az ezüst meg a piros üveggömbök.

Számomra csodaszép volt a látvány, én ott egy életre beleszerettem a karácsony csillogásába, mai napig rajongok a giccses karácsonyfadíszekért. Nem volt csodás gyerekkorom, mégis tudtam örülni mindennek, ami ragyog. Ma is tudok, nem lehet annyira színes, nem lehet annyira csillogó egy karácsonyi dekoráció – se fa, se angyal, se hóember, se semmi – ami nekem fájna. Ne mérje hozzám azért senki az ízlését, nem én vagyok a mérce, tudom. Nézze el nekem az, aki szeret.

Az első karácsonyi ajándékomról akartam mesélni. Illetve kettőről, mert azon a karácsonyon, ami sorban az ötödik volt, két ajándék is került a karácsonyfa alá: egy mesekönyv és egy műanyag játéktelefon. Addig se mesekönyvet, se telefont nem láttam. A meséket legalább ismertem, anyám fejből mondott meséit máig őrzi a szívem. De telefon! Azt hogy is láthattam volna az alföldi tanyavilágban, a pusztaságban?! Nem volt ott más, csak homok. Gyorsan megértettem azért, mire való: hallhatom a hangját annak, aki távol van. Először azonnal anyámat hívtam fel, de hiába csörgött- hiába csöngött ki a vonal, a másik oldalon nem volt senki.

Csalódottságom az égig ért, mert én szentül hittem, hogy ha van telefonom, akkor anyám, vagy legalábbis a hangja majd elérhető közelségbe kerül.

Később, de még ugyanazon a karácsonyon sokat hallottam az angyalkákról is, megismertem őket. Mondták, hogy ne egyem le a szaloncukrot a fáról, mert az angyalok haragszanak érte, ne beszéljek olyan hangosan, mert az angyalok elviszik a hangomat, ne ugráljak a padlón, mert dübög a szoba és az angyaloknak fáj a feje tőlem – torkig lehettem volna azon a karácsonyon az angyalokkal, én azonban szerettem őket. Így aztán felhívtam őket a műanyag játéktelefonnal.

Nem tudom, más élénk képzeletű gyerek, hogy is van ezzel, de én azt tapasztaltam, hogy a játéktelefonok másik oldalán tényleg vannak angyalok. Engem meghallgattak, megvigasztaltak, nekem válaszoltak azon az első karácsonyfás karácsonyon. Abban az évben, amikor

ezer karácsonyfát és minden ünnepet, minden ragyogást odaadtam volna boldogan, hogy anyámat visszakapjam.

Végül is a mesék meg a műanyag játéktelefon mellett az volt az igazi ajándékom, hogy az angyaloktól megtanultam remélni, és egy életre hinni a csodákban.