„Bölcsészre is éppúgy szükség van, mint asztalosra” – egy bölcsész vallomása

Bölcsész vagyok, nem szégyellem

„Sziasztok, Dóra vagyok, 33 éves és bölcsész” – így kezdeném a bemutatkozásomat az anonim bölcsészek klubjában. Csakhogy bölcsésznek lenni nem betegség, ezért nincs miből kigyógyulnom.

Állandóan bizonygatnom kellett, hogy a bölcsészet igenis jó továbbtanulási alternatíva – ezt támasztja alá az a több tucat szak, ami sok-sok éve emberek tízezreit szívja fel, majd küldi munkába. Ám akkor még előtte voltam a „nagybetűs Életnek”, a családomban se volt bölcsész, így nem voltam felvértezve a válaszokkal, hogy cáfoljam a tévhiteket. Ma azonban már fel vagyok. Így szeretném eloszlatni a kételyeket: bölcsésznek lenni igenis érvényes, fontos és szükséges döntés – a társadalom szempontjából is.

Mi a különbség a kemény és a puha tudományok között?

Jelen korunk minden tudásunkat igyekszik tudományos keretek közé terelni. A Tudományos Tanács így definiálja a tudományt: „A tudomány a természeti és társadalmi világ ismereteinek és megértésének törekvése és alkalmazása, bizonyítékokon alapuló, szisztematikus módszertan nyomán.” 

A tanács szerint a tudományos módszer a következő összetevőkből áll:

• objektív megfigyelés
• bizonyíték
• kísérlet
• indukció
• ismétlés
• kritikus elemzés
• ellenőrzés és tesztelés

A természettudományok (fizika, kémia, biológia, stb.) azért „kemény” tudományok, mert ezekre jól alkalmazható a tudományos módszer. A bölcsészettudomány (pl. irodalomtudomány, teológia) viszont a „puha” tudományok közé tartozik, mivel ez a metodika sok esetben nem alkalmazható, túl sok benne a szubjektív tényező (pl. egy spirituális, halál közeli élmény vagy egy vers esztétikai értéke kevésbé mérhető vagy reprodukálható kísérleti keretek között).

 

Márpedig irodalom- és kultúratudomány doktorit végzett emberként egészen magabiztosan állíthatom: a bölcsészet is tudomány, még ha „puha” is! Éppen ezért cáfolnám az összes elterjedt, tudományágunkhoz kapcsolódó tévhitet.

1. tévhit: abból lesz bölcsész, akinek nincs jobb ötlete

Töri-magyar faktos voltam, a gimnázium „írócskája” (ahogy volt színésze, táncosa, énekese, filmese stb. is). Irodalomból tettem emelt szintű érettségi vizsgát, volt két nyelvvizsgám, több versenyeredményem, csináltam a suliújságot, kis híján DÖK-elnök lettem, és én voltam az ország legfiatalabb, önálló kötettel rendelkező szerzője.

Ám a pontszámom még így sem lett elég arra, hogy bejussak a szabadbölcsészetre. Helyette a jól ismert magyar irodalom- és nyelv alapszakon indítottam az ELTE-n (2007-ben). Ez eleve sokkal jobban passzolt a szépirodalmi érdeklődésemhez, és a magyarszak mellett a szabadbölcsészetet is el tudtam végezni.

Nekem tehát a bölcsészszak nem egy B-terv volt, hanem a belsőmből eredő legjobb, legautentikusabb választás. De valóban van abban némi igazság, hogy akinek nincs konkrét tehetsége vagy érdeklődése, ellenben jó magoló, könnyen a bölcsészkaron köt ki.

Összességében azt láttam, hogy

nem volt több „lébeckommandós” vagy „ötlettelen” a bölcsészkaron, mint ahány „muszájmérnök”, „divatkocka” vagy „apucikicsifiadoktor” képződik más szakokon.

Ellenben csodás egyéniségeket ismertem meg: van, aki közülünk nagynevű régész, nemzetközileg elismert nyelvész vagy multimediális jövőkutató lett.   

2. tévhit: A bölcsészszak könnyű, ezért bárki elvégezheti

Egyetemi tanulmányaim első napján 217-en ültünk a nagy előadóban: 200 állami, 17 költségtérítéses diák. Pár évvel később, az általam választott mesterszakos nyitóelőadáson már csak harmincvalahányan ültünk. Eközben már aktívan publikáltam szépirodalmat és tudományos írásokat, alapítottam egy könyvkiadót is. Mikor az irodalom- és kultúratudomány doktori képzést kezdtem, mindössze 3 állami helyért harcoltunk.

Azt tapasztaltam, hogy könnyű elevickélni az egyetemen épp csak görbülő jegyekkel, de aki motiváció nélkül érkezik, így is kipereg, lemorzsolódik, átnyergel másra.

Akinek csak a papír kell, az tényleg szerezhet egy alapdiplomát közepes erőbefektetéssel (ami a mai világban kb. a semmivel egyenlő). Aki viszont komolyan gondolja a karrierépítést a bölcsészettudományban, annak sok, hasonlóan tehetséges emberrel kell összemérnie az erejét, igenis nagy a verseny. Alulról kell kezdenie, rengeteg ingyenmunkát kell vállalnia, és vagy sok mindenhez kell értenie, vagy egy dologhoz nagyon, és persze nagyon jól kell ismerkednie, helyezkednie, alkalmazkodnia. Csak az ér el sikereket ezen a pályán, aki komolyan is gondolja. 

3. tévhit: A bölcsészek egy „lila szektát” alkotnak

Sajnos túl sokan vannak olyanok, akik a bölcsészettudományhoz annyit tudnak hozzászólni, hogy elszavalnak egy Arany János-memoritert. Nagy kanállal falják a propagandamédiát anélkül, hogy tudnák, mi fán terem az oknyomozó újságírás. Úgy tesznek közzé kilométeres posztokat, hogy egy kisiskolás kenterbe verné a helyesírástudásukat, és annyi számukra a kultúra, hogy ráfüggnek egy sorozatra. Velük lehetetlen intelligens vitát folytatni releváns témákról.

A bölcsészettudomány az embert és kultúráját egységként szemléli, univerzális alapokon emeli a létezésünket, továbbgördíti gazdag tudásanyagunkat. Tény, hogy rengeteg kocsmafilozófiát hallottam. Az egyetemisták imádnak szórakozóhelyeken kis csoportokba gyűlni, és ábrándos beszélgetéseket folytatni a világmegváltásról. De abban a korban ki nem akarja megváltani a világot? Aggódok azokért, akik a langymeleg, gondolattalan, felszínes komfortban, netán már huszonévesen a cinikus, „eleve elbukott minden” attitűdben ragadnak.

Kegyelemhármas matekosként életem egyik fénypontja volt, amikor a gimis matektanárom a „csontnélküli” Heidegger-feleletem után, az érettségi végén kezet rázott velem (mint egy egyenrangú emberi lénnyel):

„A számokhoz nem értesz, de ennyi értékes gondolatot rég hallottam, bearanyoztad a napom.”

Emlékszem azokra az adrenalinlöketekre, amiket egy inspiráló előadás, egy jó könyv vagy egy érdemi vita váltott ki belőlem. A zsigereimben éreztem, hogy élek, egy kompetens gondolkodóvá és értékes emberré edződök. Megtanultam értelmezni a világot, intellektuális, érzékeny lényként alakítani azt, és ebben nincs semmi „lila”.  

4. tévhit: A bölcsészek a Mekiben fognak kikötni

Amikor belekezdtem a tanulmányaimba, nem tudtam, mi lesz belőlem. Ahogy irodalomból, nyelvészetből, esztétikából és filozófiából is kigyúrtam magam, már szinte bármilyen művészeti projekthez vagy kulturális intézménybe be tudtam csatlakozni. Tudtam, hogy jók a szövegalkotási és -értelmezési képességeim, tudok érvelni, van egy rendszerszemléletem, konyítok az intermédiához, jó vagyok az emberekkel. Tízéves karrierem alatt voltam korrektor, szerkesztő, fordító, programszervező, kapcsolattartó, szövegíró (szépíróként, szellemíróként, újságíróként). Mindenért fizettek, nem kopott fel az állam, mindig volt állásom.

Ugyanakkor beszélnünk kell az átképződésről. A kulturális közeg kifejezetten belterjes, Budapest-centrikus. Nem minden időszak kedvez a kultúrának, és nem minden szakmai irány preferált és támogatott. Sok ismerősöm döntött úgy, hogy felkészül egy gazdasági válságra vagy egy kisebbségi perifériára: belőlük asztalos, szakács, kertész, kozmetikus lett, és így is kiválóan érvényesültek. Ha a képzési idők nem volnának ilyen aránytalanul hosszúak, azt tanácsolnám, minden entellektüel tanuljon ki egy szakmát is, mert arra mindig szükség lesz.

5. tévhit: A bölcsészet idejétmúlt

Mindennek, amit mi, emberek csinálunk, a fele bölcsészet. Nemcsak hozzákapcsol mindenhez, ami emberi valónkat képzi, hanem

összeköt másokkal, őrzi az emlékezetet, szintet emel, művel, szórakoztat, inspirál, újragondol, reformál.

Mindezt több évszázados, sőt évezredes alapon teszi, amelynek egy része intézményesített, egy része szabadon formálódik. Egy bölcsész, amikor elindul a pályáján, még nem annyira specifikus irányba képződik, mint egy autószerelő, kemenceépítő vagy ápoló, de mire célhoz ér – ha jól keveri a kártyáit –, szaktekintély, de legalábbis megbízható szakember lesz, akinek számít a szava, a jelenléte, a hozzájárulása a társadalmi folyamatokhoz.

Ráadásul, ahogy a technológia újraírja a hétköznapi valóságunkat, a bölcsészek vele mennek: informatika, matematika, új média társul tevékenységükhöz, tehát minden szempontból haladni tudnak a korral – elvégre ez a dolguk.

Ne szidjuk hát a bölcsészeket! Belőlük is válhatnak keresőképes, elismert, értékes emberek.

Forrás: itt és itt