Beszélgetés a halálról egy hatévessel

Megosztó

Beszélgetés a halálról egy hatévessel

A gyermekek sokszor a legváratlanabb pillanatban állnak elénk, és tesznek fel egy olyan kérdést, amire ha felkészülhettünk volna sem biztos, hogy valódi, jó választ adunk. 

Egy megszokott, sűrű estén történt, miután már a kicsiket ágyba tereltem, hogy a nagyobb fiam kétségbeesve, könnyeiben fuldokolva szaladt ki a szobájából, és azt mondta:

- Anya, én nem akarok soha meghalni, én nagyon félek, hogy meg fogok halni.

Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a beszélgetésre. Már ízlelgettem magamban, hogy hogyan fogok válaszolni az olyan kérdésekre, hogy hogyan születik a kisbaba, és ki hogyan kerül bele az anyukája hasába, de valahogy a halál témája eddig fel sem merült bennem a megválaszolandó, nehéz kérdések között.

Addigra már évek óta foglalkoztam jógával, sokat olvastam a lélekvándorlásról, és a reinkarnációról, mégsem éreztem, hogy birtokában lennék a szókincsnek, amivel erről beszélhetnék egy ekkora gyerekkel.

Éreztem viszont, hogy nem bagatellizálhatom el a helyzetet, mert ezt a kis felzaklatott lelket meg kellett nyugtatnom. Bebújtam hát mellé az ágyba, szorosan magamhoz öleltem, elkezdtem a haját birizgálni, mert ettől egészen aprócska kora óta mindig megnyugodott.

Aztán hirtelen ráemeltem a tekintetemet a falon lévő képekre, amelyek éppen őt ábrázolták. Az egyik születése pillanatában, a másik valamelyik születésnapján készült, a következőn pedig biciklizni tanult körülbelül négyévesen.

Ezt mondtam neki:

- Nézd csak meg ezeket a képeket a falon! Mind a három képen te vagy, annak ellenére, hogy egyik képen lévő kisfiú sem hasonlít a másikra, és már egyik sem hasonlít arra a képre, amit akkor látsz, mikor a tükörbe nézel. Pontosan ilyen a test, amibe beleszületünk, amikor ide lejövünk erre a világra. Folyamatosan változik, alakul a mérete, a kinézete. Olyan mint a ruhák. Hordod őket is egy darabig, amíg el nem használódnak. Akkor leveszed, és egy másikat választasz magadnak. Így történik ez a testünkkel is. Amíg ezen a világon élünk, ezt hordjuk, amikor másik világba lépünk, akkor új ruhát is kapunk. De az, ami valójában Te vagy, az mindig megmarad a ruha alatt. Az benne van abban az újszülöttben és a másik két kisfiúban is a képeken. Akkor is volt, amikor még nem ezen a világon éltél, és akkor is lesz, amikor majd másik világba lépsz át.

- De én nem akarok másik világba átlépni! Én itt akarok maradni örökre veled! – mondta kétségbeesve.

- Mielőtt megszülettél volna, és a pocakomban laktál, a legeslegjobban érezted magad abban a meleg, puha, kényelmes kis kuckóban. Semmiféleképpen nem akartál onnan kijönni, mert a legjobb dolgod volt ott bent. Aztán, mikor eljött a születés pillanata, mégis rávetted magad, hogy megszüless ide. Féltél, mert nem volt könnyű idejönni, és nem tudtad, mi vár itt rád. De amikor megérkeztél, azonnal megnyugodtál, amikor a karjaimban találtad magad. Tudtad, hogy szeretlek, és biztonságban vagy mellettem. Így lesz ez akkor is, mikor ebből a világból lépsz majd egy másikba.

- Jó, de te oda nem jöhetsz velem, és én soha nem akarok tőled elválni! Nem fogok tudni beszélni veled, és nagyon fogsz hiányozni!

- Minket nem a testünk, hanem a lelkünkben lévő határtalan szeretet köt össze. Ugye akkor is érzed, hogy én vagyok az anyukád és, hogy mennyire szeretlek, amikor az oviban vagy, és nem vagyunk együtt? Ez a kötelék akkor is összeköt minket, amikor nem fogjuk éppen egymás kezét, és a testünk nem ugyanazon a helyen van. Beszélni is fogunk tudni egymással, csak nem úgy, mint most. Amikor még a pocakomban éltél, nem is tudtuk egymásról, hogy melyikünk hogy néz ki, de már akkor is nagyon szerettük egymást. Nem tudtunk szavakkal beszélgetni, de mégis pontosan éreztem, amikor jelezted, hogy mostmár egy kicsit pihenjek, mert elfáradtál, vagy kevesebb kávét igyak, mert te attól a kelleténél élénkebb leszel. Tudtunk egymásnak jelezni, és ez így lesz akkor is, amikor majd két külön világban leszünk, és nem látjuk a szemünkkel egymás testét.

Hosszúra nyúlt, nehéz beszélgetés volt, de végül megértette a kicsi fiú, hogy a halál tulajdonképpen nem elmúlás, csak egyfajta átalakulás. Megérezte, mi is az a lélek vagy az ember igazi énje, ami nem születik és nem is hal meg, mert mindig létezett, létezik és létezni fog. Összekucorogva egymás szívverését hallgatva szép csendben, lassan mindketten nyugodt, békés álomba szenderültünk.