A megfigyelések szerint csak és kizárólag a tiszta vizű hegyi patakok mentén találkozhatunk vele, ezért hazai állományát a vízfolyások elszennyezése, az erdők letermelése és a patakok csökkenő vízhozama is veszélyezteti.
„Mely apró madár az, amely így telente a vízbe bukik, hogy 10-20 méterrel arrébb megint fürgén kikeljen a jeges vízből? Szokták kérdezni azok, akik madarunkat, a hegyipatakok lakóját, nem ismerik s csak alkalmilag látják alföldi vizeink mentén, télen, mikor a vízirigó a hegyipatakok és folyók befagyása miatt hozzánk látogat. Hát a vízirigó ő, aki megbír dacolni teleinkkel s csak addig a délibb vidékig húzódik, ameddig az egyébként befagyott vizeknek még nyílt részei, jégmentes helyei is vannak. Ha az otthona közelében levő hegyvidék patakjainak vagy folyóinak egy része jégmentes, akkor nem is megy szülőhelyétől messzire, mert a hideget jól bírja. Annyira, hogy még a jéghideg vízben is vígan (mondjuk fürgén) közlekedik”- olvashatjuk a Növényvédelem 1935-ös számában.
Hol él a vízirigó?
A vízirigó (Cinclus cinclus) egész Európában elterjedt madár, leginkább a zárt hegyvidéki erdőkben találkozhatunk vele. „Minél rohanóbb az erdei patak, minél több zuhogót alkot, minél sistergőbb és robajlóbb, annál inkább magához bilincseli madarunkat. S a szorosan vett vízesésnél és az alatta képződő örvénynél csak az ennek közelében lenni szokott sima vizet kedveli, ahová a kavargó örvénylés mindenféle táplálékot felvet számára. Minden egyes pár körülbelül 2 kilométernyi szakaszát foglalja le a pataknak s ezen belül mozog fel alá, de a vízfolyást soha el nem hagyja. Ahol egyik pár területe végződik, ott a másiké kezdődik…”- olvashatjuk az Állatok Világában.
Állandó madarunk, ám magyarországi állománya mindösszesen néhány párból áll, ritka fészkelőnek számít. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület adatai szerint mindössze 4 pár fészkelhet Magyarországon, így ha egy-egy túránk során utunkba akad egy vízirigó, akkor egy életre szóló élményben lehet részünk.
Mivel a vízirigó rendkívül érzékeny a víz minőségére, megválogatja, hogy hol ver tanyát. A táplálékául szolgáló apró rákok a szennyezett vizekben nem élnek meg, így az ő mindennapjai is a kristálytiszta vizekhez kötődnek, amelyekből egyre kevesebbet találni országszerte.
Egy igazi különlegesség, akinek még táplálékszerzése is felejthetetlen élményt nyújt: keresgélés közben ugyanis a vízben lépked, majd ha prédáját meglelte, a vízbe ugrik, és ha kell, úszik is.
Nagyrészt bolharákokkal táplálkozik, de egyéb vízi rovarokat, illetve csigákat is fogyaszt. Brehm az Állatok világában így ír: „Atyám az általa vizsgált vízi rigók gyomrában szúnyogokat, különféle rovarokat, ezenkívül növényi részeket is talált, melyek valószínűleg akaratlanul kerültek gyomrába, nemkülönben kavicsszemeket is, miket számos madár szokott emésztésének könnyítése végett lenyelni”
Constantin Wilhelm Lambert Gloger német zoológus és ornitológus volt az, aki elsőként kimutatta, hogy a vízi rigó télvíz idején kagylókat és halakat is eszik, és ettől halzsírszagú lesz. Táplálkozásának vizsgálata sok tudóst megihletett, míg végül Georg Albert Girtanner svájci orvos és ornitológus megfigyelései segítettek körvonalazni a vízirigó étlapját, végül munkássága eredményeit felhasználva Brehm végzett kísérleteket a vízirigó táplálkozási szokásainak felmérésére:
„Megfigyeltem ugyan amint fellibbentett szárnyakkal a sekély víz fenekén szaladgálva rovarokat fogott, vízi moha csomókat átkutatgatott s e mellett jól érezte magát, szintúgy mikor halikrát és békatojásokat evett; de sohasem láttam halakat fogni, noha úgy tetszett néha, mintha üldözte volna azokat. Hogy e kérdést eldönthessem, csak egyetlen mód kínálkozott: fogságban kellett a madarat szemmel kisérnem. Újév táján két öreget kaptam, melyeket oly föltétel mellett vettem át, hogy naponként a szükségelt apró halat is megkapom… Sokszoros megfigyelésből kisült, hogy a vízi rigók a vízben megpillantott halra azonnal reávetették magukat, prédájukat néhány ugrás után elkapták, lehetőleg gyorsan a partra dobták s csak ezután tekintgették meg közelebbről. Ha a hal túlságos nagy volt, egyszerűen érintetlenül hagyták, újra lebuktak s mást fogtak maguknak. Ha ez megfelelő, szájuk íze szerint való volt, úgy közepén keresztben ragadták meg, jobbra balra erősen a kövekhez vagdosták, mígnem darabokra szakadt s ezeket egyenként falták föl, ugyanezt a játékot csakhamar újból ismételve. Naponként mindegyik részére 20-30 db ujjnyi halacskát kellett készen tartanom. Mihelyt azonban a tavasz beköszöntött, foglyaim többé nem nyúltak halhoz s teljesen fülemileételhez fordultak”- írja.
Fészkét a patakparton, a kövek közé vagy kisebb üregekbe rakja, de nem ritka, hogy vízesések közelében is megfigyelhetjük. Fészke igen érdekes: alakja gömb, viszont magába a fészekbe egy csőszerű járaton keresztül lehet bejutni. Mivel felépítése nem egyszerű mutatvány, a vízirigó sok-sok évig ragaszkodik építményéhez, csak ritkán épít új lakhelyet. Fészekalját 3-6 tojás alkotja, ezeken csak a tojó kotlik, de a fiókák nevelésében már a hím is részt vesz.
A megfigyelések szerint szellemi képességei is igen fejlettek: „A vízi rigó okos, elővigyázó, ravasz és mindenütt, ha nem is vad, mégis fölötte vigyázó, mert mindenre mi körülötte történik, ügyet vet. Barátjait is oly jól ismeri mint ellenségeit. Az ember elől, ki csendes tartózkodási helyére téved, már messziről menekül; nem kevésbé félti bőrét a különböző ragadozóktól. De ugyanaz a madár, mely a Sierra Nevadában vagy a svájci havasok glecserjeinél épp oly félénk mint Lappland hegyi patakjainál, meg is szokja az emberek közelségét, sőt igazán bizalmassá is válik, mihelyt meggyőződik arról, hogy nem esik bántódása.”
