„Voltak, akik véresen komolyan megszenvedték magyar indián identitásukat”

Hárman voltunk összenőve gyerekként: a húgom (Vadrózsa), a legjobb barátnőnk (indián neve sajnos a feledés homályába veszett), és én (Édesvíz). Egyesek most felszisszenhetnek, hiszen Édesvíz férfi szereplő a Bőrharisnyában, de én úgy választottam a nevet, hogy a még nem olvasott regény lapjait böngésztem, és biztos voltam benne, hogy egy szép nőt takar ez a kellemes hangzás – tévedtem. De az Édesvíz maradt.

Hárman harcoltunk a jenkik és a hollandusok ellen. Ők voltak a fő ellenségek, de a huronokkal is meggyűlt a bajunk.

Szakirodalmunk a Nagy Indiánkönyv volt. Coopert olvastam először, ezért úgy alakult, hogy Karl May regényei a mi világunkat kevésbé befolyásolták. Talán azért, mert én voltam a rangidős, vagy mert én olvastam el először az első kötetet, Vadölő az én szerelmem lett ebben az évekig tartó szerepjátékban.

Amikor menekültünk, harcoltunk vagy tipit építettünk, egyáltalán nem merült fel, hogy ez játék. Életreszóló emlékek a szertartásaink, vagy ahogy a bokorba bújva, a torkomban dobogó szívvel várom ki, hogy elmenjen mellettem a turistacsoport – hollandusok, akik az életemre törtek volna, ha észrevesznek.

 Fotó: Szűcs Boróka

Aztán egyszer csak észrevétlenül felnőttünk, az indiánozás szépen lassan elmaradt, de még kiskamasz éveimben is, amikor a barátnőkkel számolgattuk, hogy hány fiúba voltunk szerelmesek, én beleszámoltam Vadölőt, és még most is őrzöm a szívem mélyén azt a képet, ahogy a puskájára támaszkodva néz le a tóhoz. 

Nem csak játék, nem csak gyerekeknek

Tudtam arról is, hogy vannak olyan felnőttek, akik éltetik, sőt véresen komolyan megélik az indiánok világát. Cseh Tamás édesapám barátja volt, és egyszer a családunkkal néhány napot töltöttünk bakonyi házukban. Megengedte, hogy felmenjünk a padlásra, és ott hihetetlen dolgok voltak: csupa-csupa olyan holmi, amit az igazi indiánok használtak – némelyik Amerikából érkezett, de volt, amit ő magának készített el.

Merthogy igazi indián volt ő. Bakonyi indián.

Évek óta nem gondoltam sziúkra és apacsokra, irokézekre és navahókra, és talán most sem jutott volna eszembe a sok indiános emlék, ha a Petőfi Irodalmi Múzeum nem szervezett volna kiállítást azoknak a magyar indiánoknak a tiszteletére, akik Cseh Tamáshoz hasonlóan éltettek egy hagyományt, ami messze több volt – és több ma is, hiszen ma is élnek indiánok nyaranta a Bakonyban és a Dunakanyarban – nosztalgiánál. Sok év után viszontláttam a fejdíszt, amit gyerekként a bakonyi ház padlására beszűrődő fényben csodáltam meg.

„Rézbőrű volt az alkony”

Radnóti idézete adja a kiállítás címét, ami nem meglepő: egyrészt a múzeum alapvető profilja irodalmi, másrészt legtöbbünk az indiánok világát az irodalomból ismeri, harmadrészt a magyar indiánkultúra fő alakjai közül többen maguk is írók voltak.

Indián kalandra hívja a kiállítás a kisebbeket (csoportos lévén a feladat, ezt nem tudtam kipróbálni), a felnőtt érdeklődők számára pedig a tárlat kevésbé interaktív, viszont nagyon információgazdag oldala mutatkozik meg. 

Megismerhetjük például, hogy miért volt igen nehéz dolog magyar indiánnak lenni a szocializmus alatt. Mi, a 2000-es évek elején azért szerettük az indiánokat, mert megvesztegethetetlenül bátrak voltak, és gyűlölték a becstelenséget. A háborút megélt, vagy abban az időben született ifjúságának méginkább kellettek ezek az erények. Országszerte olvasták Karl May és Cooper regényein kívül Borvendég Deszkáss Sándor Fehér szarvas című művét, és gombamód szaporodtak az indiános táborok is. Aztán a mindentől félő szocialista rendszer félni kezdett a természetszerető gyerekekből, fiatalokból álló indiántörzsektől is. Voltak, akik véresen komolyan megszenvedték indián identitásukat.

De bárhogy is mesterkedett a politika, a 60-as években új lendületet kaptak a magyar indiánok.

Sőt, azóta is minden nyáron két hétre kilép a hétköznapi életéből egy csoportnyi ember, és belép egy nagyon igazi világba: nemcsak a modernség vívmányait hagyják a hátuk mögött, hanem minden olyan szokást is, amit „sápadtarcú” mindennapjaikban gyakorolnak. Kevesebb a szó és nincs köntörfalazás. Van viszont közösség, bátorság és megkérdőjelezhetetlenül komoly szertartások.

 

Neked mit jelent az, hogy indián?

Az indián, a maga egyszerű és következetes becsületességével lehetne a gyermekkor szinonimája. Azt hiszem, mindannyian, akik szeretjük és tiszteljük az indiánokat, ugyanazt éltük meg: olyan játék ez, mint maga a felnőtté válás.

A prérire már közelednek a telepesek, már a Nagy indiánkönyv első kötetében is vészjóslóan érkeznek a sápadtarcúak a lőfegyverükkel, és semmit nem értenek és értékelnek abból, ami az indiánoknak fontos. Aztán az utolsó kötetben már nem is él az utolsó mohikán, már alig szerepelnek indiánok a főhősök között. Így voltunk ezzel mind: a gyerekkor fekete-fehér, becsületes, izgalmas, mégis átlátható világába idővel bekerültek a felnőtt élet „telepesei”, és elkezdték kiépíteni a kényelmes de gyakran megalkuvó világukat.

A kiállítás belőlem előhozta a saját gyerekkori „indián nyaraim” emlékét, és örömmel idéztem fel: annak idején szándékosan nem olvastam el Cooper utolsó kötetét: 10-11 évesen is tudtam, hogy soha nem szeretném eltemetni a bennem élő indiánt!

A kiállításról egy videót is készítettünk, itt láthatod:

A cikk megjelenését a Petőfi Irodalmi Múzeum támogatta.