Régi idők tanúja – Damjanich utca

1907 óta uralja az utca ezen szakaszát, a barokkos szecesszióban alkotó építészpáros, Nay Rezső és Strausz Ödön jóvoltából, akiknek leghíresebb munkája az 1896-ban a Nagymező utca 20 alatt épült extravagáns „Mai Manó Ház”, amelynek a híresen tehetséges tulajdonosa, Mai Manó fényképész kérte fel a Nay-építészirodát, hogy családja számára kényelmes és rentábilis, vagyis értékes, jól kiadható lakásokban gazdag bérházat tervezzenek, itt a Liget határán.

Az építészpárosból Nay Rezső volt a művész, aki a homlokzatokat, meg a megrendelések esztétikai részleteit tervezte, Strausz Ödön, köztudott becenevén „Muki”, Nay sógora gépészmérnök lévén a technikai munkálatokat végezte el. Közös működésük 1892-től Nay haláláig, 1907-ig tartott.

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő Házak

A Damjanich utca 52. helyén, a levéltári iratok szerint először 1869-ben épült „nyári lak” Hild Károly tervei szerint bizonyos Madarász Győző megrendelésére. Aki nem volt más, mint Madarász Viktor, a festő, aki párizsi sikerein felbuzdulva nagy tervekkel és reményekkel érkezett haza Pestre 1870-ben, ahol azonban nem fogadták szívesen. Minden pályázaton és megrendelésnél Benczúr Gyula mögé szorult, éles kritikával és barátságtalan közeggel fogadta a szívtelen szakma és műpártoló közönség a hazatért festőóriást. A Damjanich utcában épített magának műtermet, itt élt családjával, ahol megrendelések híján leginkább családjáról és történelmi személyekről készített portrékat. 1899-ben, amikor Kőrössy Albert Kálmán, az akkor még fiatal, a szecesszió stílusában tervező, tehetséges építész telket vett a közeli Városligeti fasor 47-ben, hátsó telekszomszédja Madarász Viktor volt, közvetlenül mellette, a Liget felé meg Klösz György fényképész telke, később villája állt.

1902-ig élt itt, akkor költözött fel lányával, Adelinével a Gellérthegyre, az akkor vadonatúj Műteremházba a Kelenhegyi útra, ott dolgozott élete végiég megszállottan, de az általa képviselt festészeti stílus már nem nyerte vissza népszerűségét soha.

A Damjanich, anno Külső Három Dob utca 1874 óta viseli a negyvennyolcas tábornok nevét, az 52-es szám alatti telket 1906 április 17-én vette meg 120 600 koronáért fele részben Mai Artúr gépészmérnök, negyedrészben Mai Manó fényképész és egy negyed részben Mai Manóné Rothauser Etelka. Majd 1918-tól lesz Mai Artúr a tulajdonos, a szüleitől megörökölt részekkel.

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő Házak 

A ház valóban tágas, nagy lakásokkal épült a felső középosztály, vagyis az efféle luxust megfizetni képes és hajlandó virágzó, pesti polgári réteg kényelmét kiszolgálandó. Az utcára kettő, egyenként 5 szoba, cselédszobás lakás épült 2 erkéllyel, illetve loggiával, a hátsó frontra 4 szoba, cselédszobás lakóterek, az udvarra 2 szoba, cselédszobás lakások. A nagyobbak 140-240 négyzetméteres lakások voltak, nagy belmagassággal, tágas terekkel, sok terasszal, loggiával, a kor minden kényelmével. Külön épültek műteremlakások a hátsó frontra, ahol egy igazi városi csoda vár: egy 20x20méteres saját kert hivatott szolgálni a mindenkori boldog lakók kényelmét.

Rengeteg érdekes ember lakott és fordult meg ebben a házban, különösen az első 50 évben.

Az 1916-os lakcímjegyzék szerint itt élt többek között dr. Mártonffy Márton székesfővárosi fogalmazó, udvari tanácsos, országgyűlési képviselő, továbbá a meseszép, mélyvörös csempés lépcsőházáról híres Síp utca 6-os számú ház első tulajdonosa. Továbbá dr. Laudon Gyula ítélőtáblai bíró, Juba Adolf egyetemi tanár, orvos, Ábrányi Emil író, zeneszerző, karmester, operaházi tag, ki földbirtokos is volt és országgyűlési képviselő, Murányi Gyula szobrászművész, Bánó Jenő Mexikó állam főkonzulja, Kaufmann Simonné ostornyélgyáros, Szép Sándor alezredes, hadbíró, és Tamássy Miklós festőművész, szintén az Operaház tagja, rajzolója, majd 1931-es nyugdíjazásáig felügyelője és Seitz Jenő csokoládégyáros.

A Seitz Csokoládégyár, vagy máshol Budapesti Csokoládégyár néven említett cég alapítója, Seitz Gusztáv Ferenc József udvari cukrásza volt, ki nyugdíjazásakor alapított csokoládégyárat Pesten, a hetedik kerületben most is álló szerény, földszintes ház, a Peterdy utca 6-8. szám alatt, amely csokigyár 1909-ben „császári és királyi udvari szállító” címet kapott. Ugyanez évtől már a második generáció, Jenő és az ifjabb Gusztáv vitte tovább a csokikészítés művészetét a Peterdy utcában. Mindkét gyártulajdonos a Damjanich utcában lakott, Jenő az 52-ben, ifjabb Gusztáv az 54-ben, ahol a háborús bombázásig egy vélhetően hasonló hangulatú, eklektikus és méretes bérház állt. Abban, a szomszédos 54-es bérpalotában született Faludy György 1910 szeptemberében. A Steitz csokigyár 1925-ig gyártotta a vélhetően addiktív finomságokat.

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő Házak 

Itt, a Damjanich utcában lakott továbbá Horthy Béla festőművész, ki Hollósy Simon tanítványa volt Nagybányán, majd Párizs és München következett, a plain-air mestere, állandó kiállító az Ernst Múzeumban, a Műcsarnokban, időnként szobrászkodott, és földbirtokos is volt, továbbá országgyűlési képviselő, képei a Szépművészeti Múzeumban is megtalálhatóak.

Érdekes lakó volt még Vajda M. Pál fotográfus (1874-1951), aki itt élt és tartott fenn műtermet 1920-1943-ig. Az Operaház fotósa volt, valamint 1925-től az utolsó szám megjelenéséig, 1938-ig fényképezett a Színházi Életnek, és a Tolnai Világlapjában is jelentek meg képei. Készített képet Apponyi Geraldine-ról, Ábrányi Emilről, aki itt is lakott a házban, Bajor Giziről és Bartók Béláról, Hubay Jenőről, Kodályról és Móriczról is. Bruno Walters, a világhírű dirigens, Richard Strauss, Igor Stravinskij és Vladimir Horowitz zongoraművész is biztosan járt itt, Damjanich utcai műtermében.

Bulvár a gangon

Az 1924-es év márciusában hangos drámáról számolt be Az Est, a Pesti Hírlap és a 8 Órai Ujság is. A lakcímjegyzékekben is sorolt, megbecsült lakó, bizonyos Bugovics Lajos, a Zeneakadémia gazdasági vezetője felesége, a nálánál jóval fiatalabb, ifjú Walter Rózsi operaénekesnő hangos veszekedések közepette elviharzott otthonról, majd, mikor az ifjú hölgy ismeretlen helyre távozott, azt nem volt rest bejelenteni a rendőrségen. A zordon szervek komolyan vették a bejelentést, az újságok le is hozták a hölgyön utoljára látott ruhakölteményeket dacára annak, hogy a sértett férj megjegyezte: „Valószínűleg egy Radó nevű tőzsdeügynöknél találják majd.”

„Bugovics Lajosné, szül. Walter Rózsi, nagymarosi születésű, 24 éves róm. kath. vallású férjes operaénekesnő (lakik: Damjanich utca 52. IV. em 2.), folyó hó 12-én lakásából eltávozott. Azóta nyoma veszett. Személyleírása: termete közép, molett, szeme kék, orra szája rendes, arca kerek, szemöldöke szőke. Ruházata kékkalap színes szalaggal, barna télikabát kiberprémmel, drapp kosztüm, sárga harisnya és sárga magasszárú, fűzős cipő. Aki hol tartózkodásáról tud, az értesítse a főkapitányságon Risztics főtanácsos urat. Az eltűnést a főkapitányságon a szerdára virradó éjszaka két óra felé Bugovics Lajos, a Zeneakadémia gondnoka jelentette be. Elmondotta, hogy feleségével, Walter Rózsival a Damjanich utca 52 számú házban polgáriasan berendezett lakásuk, amivel azonban felesége nem volt megelégedve. Emiatt jeleneteket rendezett és az utóbbi időben költekező életmódot kezdett. Kedden délután, amint Bugovics Lajos elmondta, felesége azzal a kéréssel állt elő, hogy szerezzen neki nyolcmillió hétszázezer koronát egy toalettre, egy boára, és egy tavaszi kalapra. Amikor Bugovics erre azt felelte, hogy honnan vegyen ennyi pénzt, Walter Rózsi kijelentette, hogy nem hajlandó tovább ilyen szegény viszonyok közt élni, és keres magának más férjet.” (Pesti Hírlap, 1924. március 13.)

Úgy tűnik, ezt sikeresen el is érte a kisasszony. Ugyanis ugyanez a Walter Rózsi 1936-ban – már befutott operaénekesnőként – férje, dr. Radó Géza textilkereskedő oldalán lett tulajdonosa Fischer József és Pécsi Eszter építészek mesterművének számító elegáns, modern lakóháznak a közeli Bajza utca 10-ben. A Le Corbusier-hatású villa, a modern magyar lakóház építészet gyönyörű példánya mindössze 6 hónap alatt épült fel. Sok évtizedes elhanyagoltság után most eredeti pompájában felújítva Magyar Építészeti Múzeum részeként látogatható.

Rejtélyek

Érdekes emléket őriz a szinhaz.hu oldala. 2004 januárjában jelent meg egy cikk, amely arról ír, hogy itt, a Damjanich utca 52. egyik harmadik emeleti lakásában olvasta fel barátainak Füst Milán a Boldogtalanok című drámáját. A dráma 1914-ben született, de sem abban az évben, sem máskor nem találtam nyomát annak, hogy a felsorolt hírességek bármelyike is itt élt, vagy rövid ideig itt lakott volna.

„Így hát látható, amint üldögél Osvát, Kosztolányi, Tóth Árpád a Damjanich utca 52. egyik harmadik emeleti lakásában kilencven éve. Füst Milán felolvassa a Boldogtalanokat. Ölelgetik, dicsérik, nagyszerű, nagyszerű, de a színházak biztosan nem mutatják majd be. Ugyan miért? "Sötét, nagyon sötét, az a baja – mondták egyértelműen.”

1914-ben Osvát Ernő a szintén a kerületi Peterdy u. 39-ben élt, Füst Milán a Dohány u 63-ban, Tóth Árpád a Várban, a mai Táncsics Mihály utcában, Kosztolányi pedig az anno Fehérvári, ma Bartók Béla út 15. c-ben.

A másik rejtély a Tervtárban őrzött alaprajzokon 1935-ben történt átalakítás, miszerint a ház hátsó, kerti traktusában, földszintjére egy komplett színház épült színpaddal, nagyteremmel. A korabeli sajtóban nem leltem nyomát, milyen társulat mi célból használhatta vajh...?

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő Házak 

Gyönyörű ház ez minden részletében és egészében. Üdítő pesti kivételként a homlokzat is megőrzött valamit a kezdetek nagypolgári eleganciájából, és dacára az ilyes értékek ügyében különösen ellenséges, később érzéketlen időknek, lakásleválasztásoknak, pénztelenségnek, ma sem érezhető semmi a drámázó Walter Rózsi említette „szegényes viszonyok”-ból, ház ma is nagystílű, barátságos, jó ránézni, pláne bemenni: érződik, szeretik, megbecsült tanúja az elmúlt, zivataros 120 évnek.