Papírszínház: a mesélés egy varázslatos, élményszerűbb formája

A kamishibai használata a japánoktól ered, technikája pedig rendkívül egyszerű. Egy fakeretbe kell becsúsztatni a történetet elmesélő, nagyméretű lapokat, amelyek mindegyike egy-egy jelenetet ábrázol. A lapoknak a közönség számára látható oldalán nem szerepel szöveg, csak képi elemek, a leírás a túloldalon található, általában néhány mondat formájában: ezt tudja felolvasni az előadó, vagy a narrációhoz kiindulási alapként használni.

A buddhista szerzetesek használták

A képekkel illusztrált történetmondásnak ezt a stílusát a kilencedik században kezdték el alkalmazni a buddhista szerzetesek. A festett képtekercsek segítettek a hallgatóságnak befogadni az elhangzott információt, jellemzően tanító célzatú, erkölcsi tartalmú példázatokat. Később, a középkorban is előszeretettel alkalmazták, ugyanis az írástudatlan tömegek figyelmét hatékonyan tudták ezzel a módszerrel megragadni: a képek és az elhangzott szöveg összekapcsolásával élőbbé tették az információátadást. 

Igazi aranykorát azonban jóval később, a két világháború közötti időszakban érte el. Az 1920-as években Japán komoly gazdasági válsággal küzdött, az emberek számára nehézséget jelentett a mindennapi megélhetés, így nem volt pénzük színházba járni. A szórakozás vágya azonban megmaradt, így lett a kamishibai a szegény ember népszerű színháza. A gaitók, vagyis a mesélők településről településre jártak, biciklivel, aminek a csomagtartójára erősítették az előadáshoz használt fakeretet, érkezésükről pedig fakereplőikkel adtak hírt: a jellegzetes hangok hallatán mindenki tudta, hogy elérkezett a következő papírszínházi produkció ideje. A mese közben édességet vásárolhattak a gyerekek, ebből származott az előadó bevétele. Általában folytatásos történeteket mutattak be, hogy minél többször visszacsábíthassák magukhoz a hallgatóságot.

Ez, a színházak megszűnésével állásukat vesztett művészek számára is jó megélhetési formáját jelentett, és a gazdasági válság idején ez a megoldás annyira népszerűvé lett, hogy 1933-ban csak Tokióban két és fél ezer kamishibai előadó tevékenykedett, napi tíz előadást tartva. Az érdeklődők igényeinek kiszolgálásához szükségessé vált a történetek tömeggyártása: az elkészült illusztrációkat a gaito megvásárolhatta vagy ki is bérelhette. Ugyanakkor

az igazán nagy művészek saját maguk festették meg a mesélés alapjául szolgáló képeket. 

A II. világháború időszakában és az azt követő években a papírszínház a japán kultúra fontos részévé vált. Könnyedén lehetett mozgatni, így akár az óvóhelyekre vagy az elszegényedett, lerombolt városrészekbe is eljuthatott, és legalább egy rövid ideig kiutat tudott mutatni a jelen borzalmaiból, az általános pesszimizmusból. Jelentőségét szépen kifejezi, hogy amikor elterjedt a televízió az ötvenes években, a köznyelvben elektromos papírszínháznak nevezték.

Az ország gazdasági fellendülésével azonban a szegénység, az ódivatúság fogalmait kezdték el hozzákapcsolni. Utcai szórakozási lehetőségként teljesen kiment a divatból, a korábbi kamishibai rajzolók közül pedig sokan áttértek a manga műfajára.

Miben rejlik a varázsa ma?

Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, mitől olyan különleges ez az egész, hiszen csak egy keret és néhány jól megrajzolt kép kell hozzá. Szerintem többféle válasz is adható erre: az egyik fontos részlet, amiben eltér a hagyományos meseolvasástól vagy akár a tévénézéstől, az a közösségi élmény.

A történetet egy kisebb csoportnak is előadhatjuk, bevonva őket a mesélésbe: a narrátor interakítv kapcsolatot tud kialakítani a hallgatósággal. Mivel a szövegek jellemzően tömörek, gyakran csak iránymutatásként szolgálnak, a mesélő könnyedén tudja az előadást a közönség igényeire, reakcióira szabni.

A lapok mozgatásának sebességével vagy épp a keret ajtajainak ki-benyitásával drámai hatás érhető el.

Egy-egy gyors képcsere a meghökkentő lehet, vagy épp ellenkezőleg, a mozgatás késleltetésével hatásszünet tartható. Sőt, ha csak félig húzza ki a lapot a keretből az előadó, a mögötte elhelyezett, a történetben következő újabb oldallal együtt egy harmadik kép tud létrehozni. 

A produkció összetettsége csak a mesélő fantáziáján múlik. A művészi kidolgozottságú képek és a narráció mellett használhatóak kiegészítésként zenei elemek, előtte felvezetőként az előadásra hangoló játékok, mondókák. A nézőkkel való kapcsolattartás, interaktivitás, az esetenként hozzájuk intézett kérdések, kiszólások sokat adnak a papírszínházi előadás élményéhez. Az előadó elhelyezkedhet a keret mögött, ahonnan csak néha bukkan elő, ezzel egyfajta plusz hangsúlyt adva mondandójának, de folyamatosan is látható maradhat, hogy mesemondás közben figyelje a közönség reakcióit, és akár azonnal tudjon azokra reflektálni. 

Ez a fajta történetmesélés a gyerekek több érzékszervére egyszerre hat: a verbálisan elhangzó szöveg megértését vizuálisan segítik a megjelenő képek. Számos kutatás bizonyította, hogy a kisgyermekek sokkal könnyebben befogadják vizuális elemekkel támogatott információt, mintha csak elhangzana az adott szöveg. Sőt, saját érzelmeiket is sokszor könnyebben kifejezik képekkel, mint szavakat használva. Emiatt a figyelmi funkciók és a szövegértés fejlesztése mellett az emocionális élményfeldolgozásban is segíthetnek a papírszínházi történetek. Ugyanakkor a filmek dinamikusságához vagy akár a színházak életszerű előadásaihoz hasonlítva a papírszínház statikussága sokkal inkább igényli a befogadó képzelőerejének használatát.

Mindezek mellett az sem elhanyagolható szempont, hogy remek családi élmény válhat belőle. Ma már számtalan papírszínházi történet kapható, vannak egészen kicsi, akár bölcsődés korosztálynak szóló, mondókákat feldolgozó illusztrációk, találhatunk magyar népmeséket is papírszínházi formában, de van olyan történet is, ami a szülőtől való elszakadás nehézségeit dolgozza fel. A nagyobbaknak pedig olyan alkotások szólnak, amelyekben szorosan összekapcsolódik a képzőművészet és az irodalom: egy-egy híres kép köré szőnek történetet mai írók. Nekem személy szerint most ezek a kedvenceim.