„Nem tudtam, hogy egyetemi kutatóként mondvacsinált vádakkal letartóztatható vagyok” – Hantó Zsuzsa szociológussal, történésszel beszélgettünk

Kult

„Nem tudtam, hogy egyetemi kutatóként mondvacsinált vádakkal letartóztatható vagyok” – Hantó Zsuzsa szociológussal, történésszel beszélgettünk

Egyre távolodunk a kommunista érától, és bár még élnek szemtanúi, az üldöztetések elszenvedői, úgy tűnik, a kommunizmus áldozatainak története máig feldolgozatlan. A kommunizmus áldozatainak emléknapján Hantó Zsuzsa szociológussal, történésszel, A Kitiltott családok és a Szigorúan ellenőrzött emlékezet című kötetek szerzőjével beszélgettünk arról, hogyan lehetett túlélni a meghurcoltatást, és mi mindenre nem derült még fény a kommunizmus bűneivel kapcsolatban.

Részleteket ismerünk, de nincs átfogó képünk a kommunizmus idején elszenvedett bántalmazásokról. Hogy lehetséges, hogy a témának harmincöt évvel a rendszerváltás után sincs monografikus feldolgozása?

Azok a közép-kelet-európai országok és társadalmak, amelyek átélték a kommunizmus borzalmait, lényegében 50 évig diktatúra alatt éltek. Ebben az 50 évben – különösen az '56-ot követő 34 évben – olyan erős volt a diktatúra, és annyira könyörtelen, hogy az emberek egyszerűen egy idő után már úgy érezték, hogy talán nem is lesz olyan időszak az életükben, amikor bizonyos kérdésekről szabadon lehet beszélni. Megtanulták a hallgatást. Másrészt a kádári diktatúra abban a lényeges vonásban különbözött a Rákosi-féle diktatúrától, hogy Kádárék a tettestársakat biztonságba helyezték:
nemcsak átmentették a volt ÁVH-sokat, hanem őket rakták be különböző kulturális és egyéb fontos pozíciókba. Míg a Rákosi időben bárki – gondoljunk Rajkra és társaira – retteghetett attól, hogy bármikor elvihetik, addig a kádári tettestársak jó módban éltek, a gyerekeik külföldön tanultak, és egészen másfajta bánásmódban részesültek, mint a hasonló szolgálatot tevő párttársak a Rákosi-korszak idején. Így a kádári diktatúrának volt egy szűk tettestársi rétege, amely konszolidálta a hallgatást. Minden társadalmi rétegből kerültek ebbe a körbe emberek: ők azok, akik külföldön tanultak, bármikor külföldre utazhattak, és nemzetközi szinten is képviselhették a magyar tudományt és kultúrát. Nyilván ők nem fognak beszélni, ahogy az áldozatoknak is nehéz, hiszen őket megfélemlítették.

Meg lehet-e határozni, és ha igen, melyik az a pillanat a kommunizmus magyarországi történetében, amikor a hallgatás vált túlélési stratégiává az áldozatok számára?

1956 ilyen szempontból nagyon lényeges cezúra a magyar társadalomban, mert '56-ig az emberek reménykedtek abban, hogy ez a diktatúra nem tart soká, illetve a családok még őrizték a hagyományos polgári értékeket. '56 után azonban olyan véres megtorlás volt, hogy minden remény elszállt az igazságtételre.

Fotó: Roggs Fényképészet – Németh Róbert

A mostani huszonéves generáció már nem a kommunizmus idején született, tehát élményszerű tudásuk nem lehet az akkori államhatalom által teremtett fojtogató légkörről. A tárgyi tudás átadásán túl hogyan lehet érzékeltetni az akkori viszonyokat a felnövekvő nemzedékekkel?

A pandémia időszaka adott némi ízelítőt bezártságból, és bár ez rövid volt, de az egész társadalom megszenvedte. Ennek apropóján lehet némi magyarázattal szolgálni azokról a korlátozásokról is, amik a magyar társadalom életét a kommunista diktatúra alatt meghatározta. A párhuzam természetesen korántsem pontos, de két legfontosabb eleme, a kényszerűség és a félelem, ami a kommunista érában is jellemezte a mindennapi életet, megérthető belőle. És persze van, amit nehéz elmagyarázni: a hiánycikk fogalma ma kevésbé felfogható a fiatalok számára, hiszen nem ismerik azt az állapotot, amikor bizonyos élelmiszereket, ruházati cikkeket és egyéb, a hétköznapi élethez szükséges holmit nem lehetett megvásárolni a boltban, ahogy azt sem tudják felfogni, hogy a zaklatások elszenvedői miért nem értesítették a rendőrséget. Nehéz elmagyarázni, hogy a rendőrnek akkoriban nem az volt a dolga, hogy megvédje a rendet és az embereket, hanem az, hogy a terrort segítse. A családban is nehéz erről beszélni.

Önnek bőven volt apropója erről a témáról beszélni a családban, hiszen nem csupán történészként lát rá az eseményekre, de saját üldöztetése során is megtapasztalta a kommunizmus sötét oldalát. Mi az, amiről nehéz volt beszélni a gyerekeivel?

1989-ig még mi sem beszéltünk a gyerekeinkkel arról, hogy mi történt Magyarországon és velünk. 1979-ben a férjemet és engem is letartóztattak, rendőri felügyelet alá helyeztek –- akkor még nem tudtam, hogy államellenes összeesküvés vádjával. Ezt csak 2000 után tudtam meg, amikor betekinthettem a rólam készült dossziéba. '79-ben csak azt tudtam, hogy bizonyos mértékben korlátozhatnak a munkában és az utazásban: nem publikálhattam, nem mehettem külföldre, de azt nem tudtam, hogy egyetemi kutatóként mondvacsinált vádakkal letartóztatható vagyok. A lányom egyéves volt, a fiam két és fél éves – még szerencse, hogy akkor nem voltam tisztában a helyzet súlyosságával.

Fotó: Roggs Fényképészet – Németh Róbert

Mitől válhatott rendszerellenes elemmé az akkori pártvezetés szemében? Mivel foglalkozott akkoriban?

Életmódkutatást végeztünk a munkásság körében. Akkoriban ez volt a legnagyobb társadalmi réteg, és egy utánkövetéses vizsgálattal akartuk feltárni a munkásság életmódját, életkörülményeit. Eredetileg Szelényi Iván és Konrád György szociológusok pécsi és szegedi lakótelepeken végzett kutatásait szerettük volna megismételni. Majd, amikor 1974-ben Szelényit és Konrádot letartóztatták, világos volt, hogy ezt a kutatást nem fogjuk tudni elvégezni, tehát új terv kell: így döntöttünk a pécsi külváros munkásságának életmódvizsgálata mellett. Ebben a településszociológiai kutatásban az intézet több munkatársa, neves kutatója is részt vett, többek között Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató is. Arról, hogy közvetlen kutatói körömből mennek a jelentések rólunk, egy holokauszt túlélő párttag barátomtól értesültem, aki letartóztatásunk után érdeklődött a pécsi és a megyei pártbizottságon. Nevet nem említhetett.

Milyen támadásokat, korlátozásokat kellett elszenvednie a jelentések nyomán?

A támadások szájból fülbe terjedtek, azaz nem szemtől szembe. Nyílt támadásra egyszer került sor, amikor az egyik, férjemmel közösen írt tanulmányunkat minősíthetetlen stílusban támadta két fiatal közgazdász munkatárs. Ekkor magam is elbizonytalanodtam. Elvittem Kulcsár Kálmán egyetemi tanárhoz, akinek tanítványa voltam, hogy nézze át, valódiak-e a vádak. Következő nap örömmel közölte a professzor úr, hogy épp az uppsalai világkonferenciára szerkesztenek egy tanulmánykötetet, amelyből hiányzik egy kutatási dokumentumokkal alátámasztott  településszociológiai  tanulmány, tehát gyorsan fordítsuk le angol nyelvre és vegyünk részt a világkonferencián. Férjem képviselt engem is, mert lányomat nem akartam idejekorán magára hagyni. 1979 márciusában adódott egy lehetőség, egy londoni konferencia, ahová a férjemmel együtt utazhattunk volna. Ez lett volna az első alkalom a gyerekek születése után, hogy kettesben kimehettünk volna egy szakmai eseményre, de ez meghiúsult, hiszen rendőri felügyelet alá kerültem.

Ez mit jelent pontosan? 

Akkoriban minden kutatási anyagot, amit külföldre vitt az ember, titkos ügykezelésnek kellett alávetni, azaz egy akadémikus elolvasta, és titkosította. Utolsó éjszaka még írtunk négy oldalnyi angol szöveget a férjemmel azzal a céllal, hogy bevezetőként majd felolvassuk a konferencián, és ezt a kéziratot kiszűrták a reptéren. A bűn tehát az volt, hogy ezt nem titkosítottuk. Hívtak egy angolul tudó, rendfokozattal rendelkező ellenőrt, aki tanúsította, hogy semmi rendszerellenes nem volt benne, majd egy újabb, magasabb rangú tiszt is érkezett, és közölte, hogy nem mehetünk sehová – ekkor már háromnegyed órája állt miattunk a repülő. Három óra múlva a repülő felszállt, minket pedig ott tartottak, a reptéren, egész napra. Miután azonban a személyes motozást követően sem találtak nálunk semmit, amit kifogásolhattak volna, este elengedtek. Kulcsár Kálmánék utána három napig foglaltak nekünk helyet az összes londoni járatra, de nem engedtek ki.

A férjemnek akkor már volt egy megszervezett nyugat-németországi előadókörútja, amit viszont nem tudtak lemondani, ezért őt kiengedték, de ment vele egy belügyminisztériumi káder is. Engem viszont rendőri felügyelet alá helyeztek, rendszeresen, minden héten kihallgattak: bezártak egy szobába, és közölték, hogy írjam le, hogy mit vétettem a Magyar Népköztársaság ellen. Az volt a szerencsém, hogy én nagyon sok interjút készítettem azokkal az '56-os nőkkel, akiknek a férjét letartóztatták, és az interjúkban elmesélték azt is, hogy mire kellett nagyon odafigyelniük a kihallgatások során.

Fotó: Roggs Fényképészet – Németh Róbert

Hogyan lehetett ép ésszel kibírni ezeket a helyzeteket? Mire kellett és mire lehetett praktikusan vigyázni?

Azt pontosan tudtuk, hogy nemcsak szakmai, tudományos minőségemben akarnak megalázni, hanem emberi mivoltomban is, ezért nagyon kellett vigyázni, hogy semmilyen módon ne hagyjam magam feldühíteni. Ezzel ugyanis fizikai bántalmazást is provokálhattam volna. A másik nagyon fontos dolog az volt, hogy figyeljek arra, hogy soha semmit ne írjak alá, mert az aláírásomat bármikor más célra is felhasználhatták. Érdekes módon mindig akkor vittek be, amikor a férjem nem volt otthon – Pécsett éltünk, ő pedig a munkája miatt gyakran utazott Pestre.

Nagyon kicsik voltak még ekkor a gyerekei. Ki vigyázott rájuk, amikor bevitték kihallgatni? 

Volt egy egyetemista bébiszitterünk, de ilyenkor Andrásfalvy Bertalant és a feleségét kértem meg, hogy jöjjenek át a gyerekekhez.

Hogy működött a rendőri felügyelet akkor, amikor éppen nem kihallgatásokra hurcolták el?

Folyamatosan megfigyelés alatt álltam, tehát követtek. Egy éjszaka például bementem az intézetbe valamiért, és kísértek autóval oda is, haza is. Azt is tudtam, hogy az irodámban jártak, mert látszottak a kutakodás nyomai. Ez rendszeres élményem volt. A szakmai életben többek között azt jelentette az üldöztetés, hogy a rendszerváltásig nem publikálhattam a Szociológia című folyóiratban, pedig én az első huszonkét ember közé tartozom, akik Magyarországon '45 után először kaptak szociológusi diplomát.

Aki nem élt át hasonló üldöztetést vagy nem tud ilyen estről a saját környezetéből, annak nehéz is elképzelnie, kik lehettek képesek ilyen „munkát” végezni a hatalom számára. 

A kommunizmus nagy „vívmánya” az uniformizálás volt. Ez azt jelentette, hogy míg egyik oldalon a társadalmi mobilitás lefelé irányult – az én több nyelven beszélő, több diplomás édesapámból széntróger lett, aztán kazángyűjtő majd portás, és végül nagy későre lehetett belőle irodai dolgozó –, addig a másik oldalon nagyon erős felemelkedés zajlott, a munkásságot felemelték. Az egyik társadalmi csoport olyan munkát kényszerült végezni, amihez nem értett, a másik, az értelmiség pedig nem élhetett a képzettségének megfelelő munkából. A nővérem például a származása miatt nem tanulhatott tovább; a bátyám és én azért tanulhattunk tovább, mert kiderült, hogy a középiskolai versenyek győzteseit akkor is fel kellett venni az egyetemre, ha társadalmi státuszuk, származásuk miatt nem nyerhettek volna felvételt. 

Fotó: Roggs Fényképészet – Németh Róbert 

Mikor sikerült először külföldre utazniuk?

Amikor a gyerekek 9-10 évesek voltak – '86-ban –, a férjem kapott  egy egyéves vendégprofesszori meghívást Amerikába, és akkor együtt mentünk ki, négyesben.

Mennyit tudtak a gyerekek abból, ami a szüleikkel a '70-es években történt? 

Akkor semmit, később is inkább azt, hogy mivel foglalkozunk. Tudták, hogy a kitelepítésekkel és a gulágal foglalkozom, de nem beszéltünk a saját meghurcoltatásunkról. Vas István Zoltánnak köszönhetem, hogy végül leírtam a saját történetünket: ő készített velem egy egyórás beszélgetést, és akkor le is írtam, hogy mi történt velünk, és odaadtam a gyerekeknek, hogy olvassák el.

A hallgatás nemcsak az egyéni sorsokra vet árnyat, de társadalmi viszonylatokban is nagy árat fizetünk érte – bármelyik történelmi traumára gondoljunk. Hol tartunk most a kommunizmusból örökölt traumák feldolgozásában?

A kommunizmusban átélt traumákról közel 50 évig nem lehetett beszélni. Ez olyan mély sebeket okozott a társadalomban, amelyeknek a kitisztítása és a traumák feldolgozása nagyon hosszú folyamat, és mindenkinek partnernek kellene lennie az igazság feltárásában, de ez jelenleg nem így van. Nagyon nehéz a sértetteket és az agresszorokat leültetni egy asztalhoz, viszont párbeszéd nélkül nem tudunk túljutni a fájdalmakon. Márpedig, ha feldolgozatlan egy trauma, akkor nem lehet érzelmileg távolságot tartani tőle, és nem lehet objektíven gondolkodni róla. Egyrészt tehát érthető, hogy az érintettek nem tudnak beszélni róla és nem hisznek még a párbeszéd erejében, másrészt tudomásul kell vennünk, hogy párbeszéd nélkül nincs traumafeldolgozás sem.

Tudományos kutatásaiban a kitelepítettek életét is vizsgálta, feldolgozta a hortobágyi zárt táborok világát, térképekre vitte a kommunista gulágok szörnyűségeit. Hogy fogadták ezt a hiánypótló tényfeltáró anyagot az érintettek?

A köztudatban főleg Recsket azonosítják a magyar gulággal, de 1950. június 26-tól egész családokat vittek el a Hortobágy-Nagykunság és Hajdúság tizenkét zárt táborába, szörnyű körülmények közé, és ez a szörnyűség 1953-ig tartott. Ezeknek a családoknak minden ingó és ingatlan vagyonát elkobozzák, amit soha nem kapnak vissza – fejenként csupán 25 kilogrammnyi ingóságot vihettek magukkal, de ezt is ellenőrizte az ÁVH. A hortobágyi zárt táborokban a luxuselhelyezés a disznóól és a tyúkól volt, mert ott egy család együtt lehetett: egy tyúkólban meg egy disznóólban egy négy-hattagú család is elfért. Nem volt fűtés, nem volt tisztálkodási lehetőség, mégsem voltak járványok, mert ezeknek az embereknek a kultúrája, az emberi tartása olyan erős volt, hogy képesek voltak túlélni a lakhatásra nem alkalmas gazdasági, illetve állattartásra használt épületek körülményeit, mégis emberek tudtak maradni az embertelenségben. Érdemes megnézni a Csonka délibáb című filmet, ami egy túlélő, Lukács József  visszaemlékezései alapján készült:

Az unokáim mindig kérik, hogy meséljek nekik olyan történeteket, amik megtörténtek a családdal, és akkor elmeséltem, hogy apám jogász volt, de nem dolgozhatott a szakmájának megfelelően, és amikor fordíthatott, a bérfordításban nem a saját neve jelent meg. Nagyon nehezen éltünk, holott a nagyszüleimnek cselédeik is voltak annak idején. A nagyszüleim már rég nem éltek, amikor a nagyszüleim cselédei még mindig feljöttek hozzánk kéthetente, segítettek a nagymosásban, és ilyenkor két kosárnyi élelmiszert is hoztak. Így adtak hálát a nagyszüleimnek, akik iskoláztatták a gyerekeket: a nagyapám kocsival vitte be a cselédek gyermekeit tanulni, a saját gyerekei mellett természetesen. Számtalan interjúalanyom mondta el hasonlóképpen: a Budapestről kitelepített vagy hortobágyi zárt táborokba elvitt családok közül nagyon sokat meglátogattak az egykori cselédek, vagy azok a parasztemberek, akikkel együtt voltak, és akiknek a tiszteletét kivívták. Hasonló történeteket mondtak el egyéb arisztokrata, illetve a főnemesi családok tagjai is: a Zichy család tagjai, de Törley Mária is hasonlóképpen mesélte el az ő családjuknak a történetét, és azt, ahogyan segítették őket a kitelepítésben. Tehát a vidéki társadalom tagjai között nagyon szoros volt a kapcsolat. Ezt az egységet sikerült szétzilálnia egy olyan rendszernek, amelyik végül saját magától félt a legjobban.

A deportált családok zárt táborai a Hortobágyon, Nagykunságban és Hajdúságban (1950–1953) – Forrás: Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok. Magyar Ház Kiadó,  Budapest. 2009. CD-melléklet

Nem sokan élnek már az egykor elhurcoltak közül. Hogyan lehet ezt a témát kutatni, milyen források alapján?

Levéltári anyagból lehet dolgozni, ami 1995-től áll rendelkezésre. Én 2000-ben kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, amikor a Belügyminisztérium Központi Levéltárában megtaláltam az elrejtett iratokat. Bár a kommunista vezetők célja a dokumentumokkal is ugyanaz volt, mint a táborok lakóival – meg akarták semmisíteni őket – néhány lelkiismeretes és bátor levéltáros elrejtette ezeket az anyagokat, így tudtunk hozzáférni 50 év elteltével.

A kommunizmusban meghurcoltak anyagi kárpótlására tett kísérletek mellett nem sok elégtételt kaptak az áldozatok. Csak az internálások óta, tehát 1950-től eltelt már 74 év, és sokan nincsenek már közöttünk az áldozatok és a felelősök közül. Hogy lehet ezt az ügyet méltó módon képviselni és erkölcsi igazságot szolgáltatni a kárvallottaknak?

 Érdekes módon a kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy ezekben az emberekben nem volt gyűlölet. Az viszont tény, hogy a kárpótlási jegyeken kívül sem anyagi, sem erkölcsi "helyreigazítás" nem történt. Nem került sor az ügyet módszeresen felgöngyölítő perekre, erkölcsi igazságszolgáltatásra. A morális felelősség tehát továbbra is fennáll, és ezt az utókor is viseli. Elsősorban a múltról való hiteles, tényszerű beszédmóddal, az igazság kimondásával, a történelmi emlékezet cenzúrázatlan működtetésével tudunk előbbre lépni.

Ajánljuk még:

„Évente minimum 300 különböző új receptet főzünk meg együtt”: Borbás Marcsival és Antal Csillával a Konyhám 200. adása kapcsán beszélgettünk

Borbás Marcsi Konyhám sorozatának 200-ik adását látjuk ma az egy.hu oldalán. Ez alkalomból páros interjú keretében villantjuk fel a műsor készítésének kulisszatitkait. Antal Csilla tíz éve segíti Marcsit a konyhában. Ahol egyikük mozdulata véget ér, ott kezdődik a másiké: ebből a szimbiózisból bontakoznak ki hétről-hétre a sokunk által kedvelt finomabbnál-finomabb receptek. 

 

Már követem az oldalt

X