A valóság azonban sokkal brutálisabb volt. A Szovjetunió a háború utáni újjáépítéshez ingyenes munkaerőt keresett, és ezt a legyőzött országok civil lakosságának deportálásával kívánta megoldani. A magyar lakosság összegyűjtése már 1944 végén megkezdődött, amikor a szovjet csapatok elfoglalták az ország keleti részét. A deportálások két fő hullámban történtek: először a német származású lakosságot vitték el, majd válogatás nélkül hurcoltak el civileket az utcákról, otthonaikból.
A deportáltak között minden korosztály képviseltette magát: tizenéves fiatalok, középkorú férfiak és nők, sőt idősebbek is. A szovjetek nem válogattak: orvosok, tanárok, földművesek, háziasszonyok egyaránt áldozatul estek. Az elhurcoltak gyakran csak egy szatyornyi holmit vihettek magukkal, mivel azt mondták nekik, hogy csak néhány napig lesznek távol. Az út a Szovjetunióba embertelen körülmények között zajlott. Marhavagonokba zsúfolták őket, minimális élelem és víz mellett, gyakran fűtés nélkül a dermesztő télben. Sokan már az út során életüket vesztették. A túlélők különböző munkatáborokba kerültek, ahol bányákban, építkezéseken, gyárakban dolgoztatták őket embertelen körülmények között.
A táborokban az élet a túlélésről szólt.
A foglyok napi 12-14 órát dolgoztak, minimális élelmiszer-fejadaggal. A higiéniai körülmények katasztrofálisak voltak, ami különböző betegségek terjedéséhez vezetett. A halálozási arány rendkívül magas volt: egyes becslések szerint a deportáltak 30-40 százaléka nem élte túl a fogságot. A túlélők visszaemlékezéseiben visszatérő motívum az éhezés, a folyamatos megaláztatás, a honvágy és a bizonytalanság. Senki sem tudta, meddig tart a fogság. A családok otthon gyakran évekig nem tudtak semmit szeretteik sorsáról. A foglyok csak ritkán küldhettek levelet, és azok is szigorú cenzúrán estek át.
A hazatérés 1947-ben kezdődött meg, de voltak, akik csak 1953-ban térhettek vissza Magyarországra. A visszatérők gyakran szembesültek azzal, hogy családjuk időközben elvesztette mindenét, vagy kitelepítették őket. Sokan hallgatásra kényszerültek, nem beszélhettek a velük történtekről.
A kommunista rendszer tabuként kezelte a malenkij robot témáját.
A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítóhelye a ferencvárosi vasútállomáson, Budapesten: „A pokol bugyrai… „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban” – Fotó: Gáspár Kinga
A történelmi feldolgozás csak a rendszerváltás után kezdődhetett meg. Az 1990-es években indultak meg a kutatások, gyűjtötték össze a túlélők visszaemlékezéseit. Magyarországról több mint 200 ezer, míg a második világháború előtti 15 milliós Magyarországról több mint 300 ezer 13-76 éves kor közötti civil lakost hurcoltak el ítélet nélkül.
A malenkij robot máig ható traumát okozott a magyar társadalomban. Számos család őriz történeteket elhurcolt rokonokról, az átélt szenvedésekről – az esemény emlékezete fontos része lett a magyar történelmi tudatnak,
bár sokáig nem kapott megfelelő figyelmet. Napjainkban filmek, emlékművek, múzeumok, kutatóközpontok foglalkoznak a témával, hogy a fiatalabb generációk is megismerhessék ezt a tragikus történelmi eseményt.
Az események kiváló összefoglalóját olvashatjuk a téma vezető kutatójának, Dr. Bognár Zalán történésznek a Málenkij robot – A Magyarországról ítélet nélkül szovjetúnióbeli kényszermunkára elhurcolt civilek története című, 2018-ban megjelent munkájában. A téma átfogó kutatására a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága vállalkozott: oldalukon lehetőséget nyújtva saját történet beküldésére is, hogy bárki, akinek a családjában ehhez kapcsolódó visszaemlékezés és adat előkerül, a lehető legegyszerűbb formában a kutatás rendelkezésére bocsájthassa azt. A malenkijrobot.hu oldalon ugyanakkor „Az igazság szabaddá tesz…” „Málenkij robot”, avagy ártatlanul, ítélet nélkül kényszermunkán a Szovjetunióban című, 2016-ban létrejött vándorkiállítás digitalizált anyaga nyújt részletes, átfogó áttekintést a témáról minden érdeklődő számára.
A téma egyik leső mozgóképi és filmszociológiai feldolgozását a Gulyás Gyula – Gulyás János rendező-párosnak köszönhetjük, akik 1990-ben adták ki Málenkij robot. Filmszociográfia a dudari leventék szibériai lágeremlékeiről az Uraltól Kolimáig című kötetüket és ugyanebben az évben jelent meg Málenkij robot című dokumentumfilmjük:
A téma tudományos és irodalmi, művészi feldolgozása ma is tart, hiszen nagyon sokáig beszélni sem lehetett az eseményekről. A rendelkezésre álló néhány átfogó tanulmány mellett további helytörténeti feldolgozások szolgálnak mélyfúrással. Ilyen mélyfúrásra – szerteágazó kérdőíves kutatásra – vállalkozott például a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola 2004-ben – a gyűjtés eredményei mindenki számára hozzáférhetők. Hasonlóan nagyszabású munkát végzett az elhurcolt felvidékiek történetét gyűjtő és megörökítő Lehotai Aladár, akinek „Málenkij robot” – Gömöriek a szovjet lágerekben című munkája alapműnek számít a témában.
Az Erdélyből elhurcoltak kitartó kutatója, Murádin János Kristóf több tanulmányt is közölt a témában, oral history kutatásokra támaszkodva: a Romániához csatolt részekről elhurcoltak sorsáról, Kolozsvárról deportáltakról, a málenkij robot utóéletéről és a trauma helyéről a kollektív emlékezetben is olvashatunk elemzést tőle – 2023-ban pedig megjelent Felejtésre ítélve. Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban (1944–1953) című kötete, a Ludovika Kiadó gondozásában. Csupán néhány nevet említettünk a kutatás fősodrából, a teljesség igénye nélkül, de talán ezekből a munkákból is kitűnik, milyen hatalmas és szerteágazó témáról van szó, és – az eseményeket megéltek korára való tekintettel – mennyire sürgető minden fellelhető adat felkutatása.
Talán a legismertebb játékfilm, amely nagyobb nyilvánosságot teremtett a témának, Szász Attila 2017-ben megjelent Örök tél című alkotása, Gera Marina és Csányi Sándor főszereplésével:
A túlélők és leszármazottaik számára, de minden magyar ember számára fontos, hogy a malenkij robot története ne merüljön feledésbe. A történetek továbbadása, a múlt feldolgozása segít abban, hogy hasonló tragédiák ne ismétlődhessenek meg a jövőben. A magyar országgyűlés 2012-ben nyilvánította november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává.
Ajánljuk még:
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
Kovász, ami sosem fog kiszáradni – Gáll Tímeával és Gáll Leventével beszélgetünk
