Kezdjük az angoloknál, akik előszeretettel borították rongyokba és szalmafonatokba a templomok harangjait, méghozzá azért, hogy azok éjfél előtt néhány perccel még tompán szólaljanak meg, majd amikor átlépnek az új esztendőbe, a lehullott rongy- és fonatdaraboktól megszabaduló harangok hangosan, erőteljesen köszönthessék a rájuk váró új évet.
Az olaszok ennél még serényebbek voltak: az asszonyok egész évben szorgalmasan gyűjtötték az elhasználódott vagy eltört edényeket, hogy az új esztendő érkezésekor ezeket elhajíthassák – egyes források szerint nem máshova, mint a szilvesztert ünneplő nép fejére.
Az éjféli cserépdobálás hagyománya szerencsére már hosszú évek óta kiment a divatból.
Fotó: 123RF
A spanyoloknál kedves szilveszteri szokás volt a szőlőszemek lenyelése. Madrid Puerta del Sol terén, azaz a Nap kapujában szilveszter éjszakáján hatalmas tömeg gyűlt össze, várva az új év eljövetelét. Amikor megkondultak a harangok, a tömeg hatalmas üdvrivalgásban tört ki, miközben a fiatal leányok 12 szőlőszemet igyekeztek mielőbb lenyelni. A mondás ugyanis úgy tartotta, hogy aki az óév végén a téren állva el tud tüntetni tizenkét szőlőszemet azalatt, míg az óra elüti a tizenkettőt, az új esztendőben bizonyosan férjhez fog menni.
Dániában ennél hangosabb az év vége: ismert ugyanis, hogy Koppenhága városa a csend és béke szigete volt, ugyanis pontban éjfélkor minden nyilvános helyet bezártak, és akik már bent voltak, azok is csak maximum egy órát kaptak beszélgetésük befejezésére és a távozásra. Egyetlen éjszaka volt ez alól kivétel: a szilveszter, amikor azonban szinte az egész éves zsibongás bepótolni látszott, a tömeg ugyanis irtóztató zsivajjal köszöntötte az új évet.
Nem véletlenül nevezték sokáig nemzeti kitörésnek ezt az estét.
A lett fiatalok szilveszterkor körül ülték az asztalt, és mindegyikőjük egy búzaszemet tett maga elé. Pontban éjfélkor az asztal közepére tettek egy kakast, és az a lány számíthatott férjhez menetelre az új esztendőben, akinek a búzaszemét az legelőször felcsippentette.
Fotó: 123RF
A finnek ennél előrébb tartottak, ugyanis nem a jóslatokat, hanem a beteljesülést várták az év fordulójától: Finnországban szilveszter éjjele a lánykérés napja volt. Háztűznézőbe nem a legény, hanem annak apja ment, és a következőket kellett tennie: a kiszemelt lány otthonának küszöbére egy darabka mézzel jól megkent kenyeret tett, majd az ablakon keresztül bekiáltotta a házba fiának leánykérő szándékát. Az izgalmas rész pedig most jön: a bekiabálás után már eredt is gyorsan, mert
a szokás úgy tartotta, a ház teljes férfinépe üldözőbe vette, és ha sikerült elfogniuk, akkor a lánykérést nem lehetett megtagadni.
Ebből egyben az is következett, hogy az olyan házakban, ahol nem örültek a lánykérésnek, nem igazán igyekeztek a menekülő apa nyomába.
Úgy, ahogyan ebben a pár példában, a valóságban is rendkívül sokszínű az év utolsó napjának és az új év első napjának megünneplése, az ehhez kapcsolódó hagyományok, és az ezeket övező hitek és remények. A legfontosabb talán mégis az a mindben közös jelentés, hogy az óévvel egy szakasznak vége van, ami lehetőséget ad a mérlegelésre, a tapasztalatok átgondolására és a számvetésre, hogy az új fejezet az első pillanattól kezdve az ezek mentén kialakult álmokra, tervekre és elképzelésekre építhessen. Lehetőleg minél sikeresebben, minél eredményesebben.
Cikkünk első mondatának forrása ITT.
Nyitókép: 123RF
Ajánljuk még:
„Nem fecske módra kell átsuhanni a könyvön” – Móra Ferencné szakácskönyve
Helló, Budapest! – Tárkány Művek koncert a Turbinában
Ez hozhat a nőre dicsőséget: A jó házikonyha
