Emberkéz formálta múlt az étkezőasztalon – az abroszok története

Kult

Emberkéz formálta múlt az étkezőasztalon – az abroszok története

Érdekes személyiségformáló hatása van az időnek. Emlékszem, mikor fiatal lányként kirázott a hideg a szekrények mélyéről elővett megszürkült abroszoktól, amiken erős festékkel átitatott fonal rajzolta ki a mintákat. Nagyanyám ragyogó szemekkel simítgatta őket, én meg egyszerűen nem tudtam megérteni, mi ebben a szép. Aztán eltelt pár évtized, és ma már ámulva időzök a népművészet legkülönfélébb alkotásai előtt. Mert annyira csodálatosak azok az abroszok…

„A tárgyak élnek, könnyük van, emberkéz formálta őket, visszanéznek ránk” – írta Lengyel Györgyi Nagyanyáink öröksége című könyvének bevezetőjében. Nagy szavaknak tűnhet ez (és semmi másnak), de ha picit is belemélyedünk az egykor volt világ örökségébe, rájöhetünk, milyen rendkívül gazdagok vagyunk! Több száz minta és technika, több száz otthon és élet tárul fel előttünk egy-egy néprajzi merülés során, még akkor is, ha csak az abroszokat vizsgáljuk. Kész időutazás ez, ahol a népi hímzés hagyománykincseinek egész sora tárul elénk.

 

Kis magyar abrosztörténelem

A magyarok szláv közvetítéssel a honfoglalás után vették át az abroszt, azt mondják, hogy együtt a négyszögletes asztallal. A hazai parasztságnál a 14. sz. végétől olvashatunk az abroszok használatáról. Egy családnál egy, legfeljebb két abroszt valószínűsítenek a források. Később, ahogy használatuk elterjedté vált, másodlagos funkciók betöltésére létrejöttek a leplek: sütőabrosz, vetőabrosz, a háti teherhordáshoz való batyuzóabrosz, vagy az esőabrosz is.

Kender és lenvászon, csipke, szőttescsík, aztán hímzett virágminták – mindig és mindenhol másra bukkanunk, mert nem mindegy, ki milyen örökséget hozott magával, hova született, elvándorolt-e, és az sem elhanyagolható, hogy a hétköznapi vagy az ünnepi abrosz kerül elénk. 

Híres abroszaink

Emlékeztek még a Bodonyi abroszra, a piros és kék fonallal, szár- és huroköltéssel kivarrt kendervászon terítőre?

Laza szerkezet, egyszerűség, folyómintás motívumok – ez jellemzi a hevesi hímzéseket. Keresztöltéses tulipánok, subrikás élénk rózsaszín szegfűvirágok néznek ránk, mert a mátraaljai palóccentrumnak nevezett vidéken szinte minden háztartásban találkozhattunk a szálhúzásos subrikadíszes abroszokkal. 

 Forrás:  Lengyel Györgyi Nagyanyáink öröksége

Nyersvászonnal dolgozott a felvidéki kazettás abrosz. Holbein öltés, piros és fehér fonalak, centrális elrendezés. Gondosan megtervezett kompozíció: háromszor ismétlődő minták mindkét irányban, játék a tulipánokkal és a geometriával.

Akárcsak az erdélyi fonottas, aminek lehíresebb ismertetőjegye a centrális csillagdíszítmény alapmotívum: négy virágbokor, csúcsukon tulipánnal, oldalsó szárukon szegfűvel.

Izgalmas munka az osztyák madaras terítő is, itt nyers alapon bordó, rózsaszín és kétféle kék pamut szín játszik, kereszt- és Holbein-öltéssel kivarrva. A díszítmény belső sávja a szőtteshagyományok átlós, négyzetes szerkezetét követi; háromszög, benne virágos ág és madarak. Kiváló példája és bizonyítéka a szőttestechnika keresztszemesbe történő átfutásának.

 Forrás:  Lengyel Györgyi Nagyanyáink öröksége

A híres kalotaszegi ingujjak az abroszokon is visszaköszönnek: geometrikus szegélydíszek és töltöttrózsák uralják. A palócoké a ritka szövésű kendervászon volt, laposöltéssel, vagdalással kivarrt. A kalodás hímzés igazi mateklecke volt: változatos geometrikus formák, szálszámolással, pontos ismétlődéssel. Kalotaszegen a nyersvászonhoz fehér fonal dukált, de ki ne ismerné a szíves, tulipános terítőjüket? A turai kerek terítő már több színt használt, a buzsáki rátétes pedig már láthatatlan öltésekkel dolgozott, szinte nincs két egyforma minta az asztalon…

Abrosz minden alkalomra

Azt gondolnánk, hogy az abrosznak csak a konyhában van a helye, de régen nem így vélték: a mátraalji palócoknál például volt egy abrosz, amivel temetéskor a pap elé tett asztalt takarták, de ezt borították fejükre esős vasárnapon is, és ilyennel takarták le a halott gyermeket, sőt kettéfejtve kitelt belőle a házaspár szemfedele is. Az abrosz kettő, esetleg három szélből készült, és nagysága alig haladta meg az asztallapét. Anyaga leginkább kender- vagy lenvászon volt, de szőtték gyapjúból is, főleg Erdélyben és részben a Tiszántúl déli részein.

 

Egy terítő felületén a sávok lehettek egyenletesen elosztva vagy a két végen szélesebb sávba tömörítve is, esetleg mindkettő együtt. Egyenletes elosztásnál a sávok szélessége és sűrűsége jelezte az abrosz hétköznapi vagy ünnepi voltát. Kalotaszegen a viselőabroszt ritkásan szőtt keskeny csíkok jellemzik, a kontyoló abroszok (amik a későbbi vasárnapi abroszokként szolgáltak) szélesebbek, sűrűbben szőttek. Ezzel szemben a temetéskor használt, vagy a nagy ünnepen a tisztaszobában elhelyezett cifraabrosz felületét beborítja a hímzés.

Az abrosz színezése utalhatott a tulajdonos korára, illetve az abrosz leterítésének üzenetére: a karácsonyi abrosz általában fehéren fehérrel, a gyászoló ház abrosza rendszerint feketével mintázott. Az Ormánságban a halottas abrosz, amelyet a tükör és a képek letakarására is használtak, tiszta fehér volt.

Mindenki tudta, mit mire illik használni, s melyik darabban mennyi munkaóra rejlett.

Aztán jött a két „záció”, az urbanizáció és a modernizáció, és a díszes abroszokat a nagyüzemi terítők váltották fel. A hímzett értékek lassan eltűntek a mindennapokból, kikoptak az ünnepekből, és egyre több gyermek jár úgy, mint én annakidején. Talán csak egyet lehet remélni: hogy az egykori gyerekekből önkritikus felnőttek lesznek, akik meglátják a történelmet, munkát és lelket a néphagyományokban, így nem lesznek restek tovább örökíteni ezeket a felbecsülhetetlen értékeket.

Nem mondom, hogy kalotaszegivel vagy felvidéki kazettással kell díszíteni a karácsonyi asztalt, de azt mondom, hogy ismerni és elismerni igenis fontos, hiszen minden egyes öltés, minden egyes szegély egy emberkéz által alkotott történet, ami sok hasznos dologról mesélhet nekünk.

Ajánljuk még:

Saját világot teremtő szülinaposok: ideje elővenni Szabó Magda, Nádas Péter, Krúdy Gyula köteteit

Október nemcsak a látás, de a sajátos világlátású és erős nyelvezetű prózaírók hónapja is – erre jutottam, mikor e havi listánkat készítettem. A lentebb ajánlott művekben megjelenik az egykor volt dzsentrivilág, de a szigorú, református polgári élet és mitikus magyar-zsidó sorsok is – mindegyik kitűnő íróink tolmácsolásában. Olvasni télen-nyáron jó, de talán az őszi hónapokban a legjobb, vegyünk hát a kezünkbe minden este egy jó könyvet!

 

Már követem az oldalt

X