Bence és a varázssétány

Valahol az Óperenciás-tengeren, de még Budapesten is túl üldögél egy kissrác: Bence. Már a kocsiban csücsült, indultak kirándulni, mégpedig egy lombkoronaösvényre. Ősöreg fák várták őket, sok mókus, és egy nagy titok – de azt csak akkor árulták el Bencének, mikor végre odaértek. Nem akarták a szülők, hogy egész úton azon örömködjön a gyermek, hogy varázshelyre mennek – a szó szoros értelmében. Féltek, a sok örömtől kifáradna, s mire odaérnek, már nem is lenne izgatott. Vártak inkább, s csak a helyszínen avatták be Bencét, hogy ahová érkeztek, különleges hely e Föld színén.

De egyszer csak odaértek, s elmondták: mivel ez a hely pont egyenlő távolságra fekszik mind a hetedhét határtól, s mivel itt egyszer orra bukott a vasorrú bába egy tündérben, aztán meg kiborult egy kis manópor, varázslatos dolgok történnek itt mind a mai napig. Ezek közül a legelső, hogy a tárgyak színváltósak, a második, hogy virágok mozogni tudnak, a harmadik pedig, hogy az állatok beszédét még a legbutább emberek is megérthetik, amíg e helyen maradnak.

Bence szájtátva figyelte anyát, míg mindezt elmesélte, illetve csak félig figyelt rá, mert mikor ő a mondókája közepén tartott, a leányzó meglátta, hogy egy nagy fa mögötte éppen arrébb sétál! A pad, ami eddig vidám, sárga színben, hívogatóan várakozott alatta, erre méregzölddé változott. Egy fülemüle pedig, aki a lombkoronán aludt éppen, röptében felkiáltott: „jaj, már megint mozog az otthonom!”

Fotó: Pixabay.com

Apa és anya nagyot nevetett, mikor meglátták, Bence milyen bambán néz – hiába, ők csak felkészülhettek, milyen csodavilágba érkeznek… Aztán jegyet váltottak – amiért itt egy rajzzal kellett fizetni, nem pénzzel, mert csodáért mégsem lehetne pénzt kérni sehol a földtekén –, s megcélozták a lombkorona-tanösvényt. 

Olyan ösvény volt ez, hogy párja nincs sehol: egyre izgett, másra mozgott, néha még nagyot is csuklott. A deszkák, melyekből felépült, a szivárvány minden színében pompáztak, percre más arcát mutatva a világnak. Közben körben a mókusok, bogarak, rovarok, madarak, odúban lakó kis-és nagyállatok mind meséltek, vagy éppen kérdeztek valamit. Bence előbb egy virágot kergetett, hogy meglesse, hogyan lép, de utol nem érhette, mert a növény, amit nagy dölyfösen lassúnak gondolunk, igazából majdnem olyan gyorsan szalad, mint a gondolat. Erről aztán a kissrác és egy darázs jól elbeszélgetett.

Az a darázs mondta el neki, hogy ez a világ legboldogabb helye, mert itt együtt él a természet, állat a növénnyel, növény a tárgyakkal, s mind a három a megtűrt emberekkel. Elmondta azt is, hogy soha senkinek, aki itt járt, nem volt utána kedve az élővilágot bántani. Mert aki valaha járt errefelé, megjegyezhette: ha az ember szépen, csendben figyel, egy tanösvényen az élet minden dolgáról megtanulhat mindent.

***

Ez a mese a Mesés Piroska-pályázat keretében jelent meg, ahová te is jelentkezhetsz, ha szereted a meséket, és szeretnéd megnyerni a szuper ajándékok egyikét. Részletek ITT.

A mese megjelenését a Piroska Szörp támogatta.