Kult

„A tökéletes nő a kiegyensúlyozott nő” – interjú Fábián Évi fotóssal

Fábián Évi fotóalbumai, a Nők Magyarországon kötetek hiánypótlóak. Nem kisebb feladatra vállalkozik általuk a művész, minthogy manírok nélkül mutassa be a szakmájukban sikeres nőket. A különleges sorozatról, a képek keletkezéstörténetéről és a nőket fenyegető, média gerjesztette szépségideál kártékony hatásairól beszélgettünk az alkotóval.

Hogy látja, jobb vagy rosszabb a nők élete manapság, mint egykor volt?

A nők helyzete megváltozott, és javuló tendenciát láthatunk, valamelyest az egyenjogúság irányába haladunk. A nagyvilágban ez a trend bontakozik, próbál megerősödni. Magyarországon nem ennyire magától értetődő a fejlődés, a nők szakmai elismertsége hagy némi kívánnivalót maga után. Éppen ezért továbbra is fontos, hogy lássuk és láttassuk, szakmailag milyen kimagasló teljesítmények születnek.  

Nem a negyven év, a nőket a konyhába száműző szocializmus maradványa a nők idejétmúlt megítélése itthon?

Mivel a saját életem érintő témákkal foglalkozom, annak elemzése, hogy régen miképp volt, nem az én feladatom. Ugyanakkor szerintem napjainkban sem az meríti ki a nőkkel szembeni udvariasság és tisztelet fogalmát, hogy kinyitjuk előttük az ajtót, vagy magunk elé engedjük őket a liftben. Amíg egy irodában a kávéfőzésnél automatikusan rájuk esik a férfiak tekintete, amíg a parlamentben lekislányozzák a női politikusokat, van hová fejlődni. A fotózásra felkért nők értették a könyv szerepét, és örömmel fogadták azon célkitűzésemet, hogy váljon láthatóvá a nők szakmai teljesítménye.

Nyolcvannyolc nő szerepel legfrissebb, harmadik kötetben. A válogatásnál mi volt a fő szempont?

Ez egy nagyon személyes könyv, a világhoz való hozzáállásom tükre. Az a szerencsém – egyben a nehézségem –, hogy nincs mögöttem kiadó, újság, marketingcég, tehát a kötet a szubjektív válogatásom eredménye lehet. A szempontjaim között szerepel a hitelesség, értékteremtés, kitartás. Próbálok megfelelő körültekintéssel válogatni, és bár ér olyan kritika, hogy egy-egy ember kimaradt, ezt elfogadom. Vannak, akiket nem tudtam meggyőzni, hogy szerepeljenek, nemet mondtak a felkérésre. Volt olyan is, aki többször lemondta a találkozást és így csak negyedik nekifutásra sikerült a fotózás. De összességében a többség jól fogadta a felkérést, szívesen állt a kamerám elé.

Több helyen említette, hogy Karikó Katalinhoz kacifántos út vezetett. Volt más ilyen alany ebben a kötetben?

Koncz Zsuzsát már a korábbi albumokba is szerettem volna fotózni, és bár most is hosszú szervezőmunka volt, de összejött – hatalmas öröm számomra, hogy bekerült a könyvbe. De említhetem Béres Ilonát, Keleti Ágnest vagy akár Falusi Mariannt is, mert igazából minden alanynak nagyon örülök, és hálás vagyok a bizalmukért.

Néhány fotó Fábián Évi kötetéből: 

A fotózáskor könnyen talált hangot az alanyokkal?

Mivel nincs csapatom, a szervezés feladata is az enyém, én veszem fel a kapcsolatot mindenkivel, emiatt az összes találkozást telefonbeszélgetés, emailezés előzi meg, egyszóval ismerkedünk egymással. Mire eljutunk a fotózás napjához, már kialakul egy viszony, tudjuk, hogy tegeződünk-e vagy magázódunk; kiderül, ha valakinek fontos a fodrász vagy a gyerekei órarendje, amelyhez esetleg igazodnunk kell. Mindig előfordulhat valamilyen nehezítő tényező, egy eső vagy egy váratlan esemény, ami miatt mégis nagyon kell sietnünk. De általában mire belemegy valaki a fotózásba, kedélyes a hangulat és könnyű dolgom van.

A korábbi kötetben szerepelt Albert Györgyi is. Felidézné a vele való munkát?

Egy kávézóban találkoztunk, majd az én autómmal mentünk hozzá Martonvásárra. Lelkesedett, kitárta a szekrényét, megmutatta a ruhatárát, hogy nyugodtan válasszam ki, mit vegyen fel. Nagyon rugalmas volt. Amikor hetekkel később újra találkoztunk, hogy megnézze a képeket, az asztal felé fordította a fotókat, úgy írt alá minden egyes képet, ezzel hagyta őket jóvá – a részéről ez a gesztus nagyfokú bizalomra vallott. Emlékezetes pillanat volt, az ő erős személyisége feledhetetlen.

A háromszor nyolcvannyolc kép elkészülésére ilyen részletesen emlékszik?

Nagyjából igen. Hogy az idő ne hamisítsa meg az emlékeimet, szépen elkezdtem gyűjteni őket apró bejegyzések formájában. Kisebb jegyzetek készülnek a fotózások után, amiben összefoglalom, körülbelül mire akarok emlékezni. Kvázi hangulatképeket írok le, így helyszínekre, apró momentumokra emlékszem. Az is izgalmas, hogy egy-egy fotózáskor milyen változások mennek végbe az országban, milyen történelmi pillanat passzív szereplői vagyunk.

Az Iszménék világában sok az Antigoné?

Abban bízom, hogy a könyvben szerepeltetett nők hősiessége nem pusztán a nem tetszésük kifejezésében, kritikusságukban merül ki, hanem mert fontos és értékteremtő dolgot csinálnak. Létezhetnek ilyen-olyan rendszerek – ezek jönnek és mennek –, én azt tartom szem előtt, hogy univerzális hősöket találjak meg.

Az igazi hősök minden rendszert túlélnek.

Mit tud a fekete-fehér fotó, hogy azokat választotta a kötetbe?

Digitális fotót készítek, a színes állomány is el van menve, de azt gondolom, a fekete-fehér fotókon keresztül könnyebb a lényeget megragadnom. A nyolcvannyolc különböző hangulatú kép mindegyikénél különbözőek a fényviszonyok, az egységesség elérése érdekében preferálom a fekete-fehér változatot.

A filterezés, retusálás, a különféle fotómachináló technikák kórosan átalakítják a nők testképét, azt, ahogyan magukat látják. Hogyan védekezhetnek ez ellen, amikor mindenhonnan a „tökéletes” nőket öntik rájuk?

A fotózás kezdetekor az Origo fotósa voltam, rengeteg sajtóeseményen vettem részt. Megdöbbentett, hogy az újság (vagy magazin) típusától függően mennyire különbözően dolgoztuk fel ugyanazt a rendezvényt; rengeteg retusált címlapot láttam.

Volt, aki azért nem vállalta, hogy fotózzam, mert tudta rólam, hogy nem retusálok, nem szedek le róla tíz évet.

Nem az az én kifejezésmódom, mert nem az aktuális szépségideálnak megfelelő képeket hozok létre, hanem az embert keresem. A száz legszebb nőt stb. bemutató fotóalbumok léteznek, és biztosan sok készül még a jövőben. Én ezzel szemben arra vállalkoztam, hogy a nőket szakmai teljesítményük alapján gyűjtsem és mutassam be. Azt gondolom, hogy ez továbbra is hiánypótló megközelítés.

Hiszek abban, hogy ha az embert – akár nő, akár férfi – elismerjük és megbecsüljük, akkor neki már nem az lesz a fontos, hogy külsőségekkel akarjon bármit kompenzálni, rá fog jönni, hogy a szépészeti trendek folyamatosan változnak. Ami ma divatos és menő, holnap már ciki lesz. És persze a lapos has, vékony comb egy opció, de remélem, hogy a teltebb idomok is címlapra kerülhetnek, hiszen enni jó. 

Egy arc ráncaiért pedig keményen meg kell dolgozni, nem baj, ha látszik a befektetett idő és munka.

Éppen ezért gondolom, hogy a tökéletes nő a kiegyensúlyozott nő.

Tervez vidéki bemutatót?

Nagyon szeretném elvinni a könyv 88 fotójából készült kiállítást Budapestről az ország bármelyik részébe. A könyvbemutató múlt októberben volt a Társalgó Galériában, majd februárban volt egy kiállítás az Eötvös 10-ben. Az anyag be van csomagolva, útra kész. Ahova hívnak, oda szívesen megyek.

Nyitóképet készítette: Horváth Zsuzsanna 

Ajánljuk még:

„Az erdő olyan, mint egy trezor, melybe a korábbi generációk belepakolják a tudást” – Az ehető erdő című könyv szerzőjével beszélgettünk

„A magyar erdők-mezők kincsei nemcsak finomak, de organikusak, adalékanyag-mentesek, ráadásul ingyen vannak – csak meg kell ismernünk őket” – mondja Bózsó Gyula. Az Ehető Erdő ­– ezt a címet viseli az a lenyűgöző kiadvány, mely jóval több, mint egy írásos útmutató: egy kalandos időutazás, egy valódi kincskeresés, egy gasztronómiai felfedezőút, melynek hátterében a körülöttünk élő természet egész kincsestára bontakozik ki. Erről beszélgettünk a szerzővel.