„A magyar népmesék egész társadalmunk tudatában élnek, ez Európában egyedülálló jelenség” – Voigt Vilmos mesekutatóval beszélgettünk

Kult

„A magyar népmesék egész társadalmunk tudatában élnek, ez Európában egyedülálló jelenség” – Voigt Vilmos mesekutatóval beszélgettünk

Talán nem mesebeszéd, hogy a mese műfaja – megannyi változatában – reneszánszát éli Magyarországon. Ma már nemcsak irodalmi műfajként és kisgyermekek varázslataként, de terápiás eszközként is használják. A mese kialakulása az emberi közösségek létrejöttével lehet egyidős: hogyan alakult ki és mitől válhatott ennyire fontossá? Mekkora mesekinccsel rendelkezünk mi, magyarok? A magyar mesekutatás doyenjével, dr. Voigt Vilmos folkloristával beszélgettünk a népmese napja alkalmából.

Mi a mese? Egyáltalán mióta használjuk ezt a fogalmat?

Széles körben használják a mese kifejezést, ezáltal egy kicsit gyűjtőfogalommá is vált. Tulajdonképpen két olyan terület van, ahol jól ismerjük – Magyarországon az átlaghoz képest is jobban. Az egyik a hivatalosan irodalmi mesének vagy egyszerűen csak mesének nevezett prózai elbeszélés, amelynek szereplői, témái és cselekményvezetése az irodalom egyéb műfajaihoz hasonlíthatók, a szerzőjük pedig ismert. A mese másik értelme a népmese, vagyis azok a folklórszövegek, amelyeket a 19. században rögzítettek a kutatók a nép ajkáról, majd publikálták őket. Ezek szerzője nem ismert, szájról szájra terjedtek, és minden mesélésnél csiszolódtak:

ezért valóban a legegyetemesebb helyzeteket jelenítik meg, amelyek rendre ismétlődtek az emberek életében az évszázadok alatt, és azokra valóban működő megoldásokat tudnak kínálni.

S ezért vannak bizonyos mértékben hasonlóságok a világ két végéről gyűjtött történetek között, és ezért lehet terápia eszköze is a mese, hiszen rengeteg tudást sűrít magába az emberi lélekről. A gyerekek számára pedig valóban gyógyír a mesehallgatás, mert sok népmese megfogalmazza azokat a negatív érzéseket, amelyek gyerekkorban elkerülhetetlenül kialakulnak, és a kiutat is megmutatja belőlük. Ez a két műfaj – ha úgy tetszik, a műmese és a népmese – szorosan összefüggnek egymással, illetve azonos feladatokat vállalnak magukra: a színházban, bábszínházban például hol irodalmi meséket, hol népmeséket dolgoznak fel és mutatnak be, a közönség pedig mindkét tartalmat egyformán élvezi, miközben ezek egyszerre hasonlítanak és különböznek is egymástól.

Fotó: Roggs Fényképészet

 

Hol vált először fontossá a népmese a tudomány számára?

Az európaiként ismert mesékből az első anyagot az olaszok publikálták a 17. században, irodalmi alkotásként: ez Giambattista Basile Pentamerne című könyve, amely valójában Boccaccio Dekameronjának utánzása, vagyis egy előadási hagyomány lenyomata, amelynek során egy társaság együtt van, és mindenki mond egy mesét. A 18. században a francia irodalom keretében jelenik meg a francia tündérmese, amelyik aztán a 19. század elején befolyásolja az akkori német kutatást.

Tehát az európai mese – vagyis a legismertebb történetek, mint a Jancsi és Juliska vagy a Csizmás kandúr, a Hamupipőke – valójában irodalmi keretek között megjelenő népmese.

A folklórkutatás éppen erre figyel föl: az irodalmi mesékben felfedezett folklórmotívumok alapján következtet arra, hogy nyilván azt megelőzően, évszázadokkal korábban is létezhettek ilyen mesék, és ami ennél is fontosabb: létezett ezek előadási hagyománya. Az első nagy sikerű mesegyűjtemény a Grimm testvérek munkája, amelyet 1812-ben adtak ki először, és ettől kezdve szélesebb körben is elindul az európai népmesekutatás. Jakob Grimm Bécsben felhívást tesz közzé, miszerint mindenki, aki Európában a Grimm-mesékhez hasonló szövegeket talál, jegyezze le: így születik meg Karadžić szerb mesegyűjteménye, Peter Christen Asbjørnsen és Jørgen Moe norvég meséi és Afanaszjev orosz mesegyűjteménye. Ezekből bármelyik szöveget kivennénk és betennénk a másikba, senki sem venné észre a cserét, hiszen ugyanaz az európai népköltészet jelenik meg az egyes nemzeti gyűjteményekben. Nálunk is az első pillanattól kezdve élénk érdeklődés övezi a népmesét: 1822-ben jelent meg Gaál György magyar mesegyűjteménye Bécsben, német nyelven.

A mese mint közösségi előadói műfaj is a 19. században élte virágkorát?

A népmese műfaja francia, majd német területen vált először széles körben rendkívül népszerűvé, a 19. században. Olyan népszerűségnek örvendett például a romantika idején, amilyenre sem előtte, sem utána nem nagyon volt példa. Valamilyen oknál fogva fölfigyeltek rá, és az irodalom is mindmáig él belőle. Nagyon érdekes, hogy

amíg a magyar népmesék egész társadalmunk tudatában élnek, vagyis Magyarországon nem rétegműfaj a mese, addig a meseszövegek ilyen széleskörű ismertségét egyetlen más európai nemzetnél sem tapasztalni.

Nálunk nincs gyermek, aki úgy járná ki az óvodát vagy az elemi iskolát, hogy ne ismerkedne meg a legalapvetőbb népmeseszövegekkel és illusztrációkkal, különböző feldolgozásokkal – ez sehol máshol nem létezik Európában. Mi bármikor leszólíthatunk egy járókelőt az utcán, meg fogja tudni mondani, mi a kedvenc meséje, ez a kérdés viszont értelmetlennek tűnik egy angol, francia, német vagy kínai ember számára.

Fotó: Roggs Fényképészet

 

Eléggé meglepő ezt hallani! Például az írekről azt gondolnám, ott legalább ennyire népszerű a mese műfaja.

Ott a mesének azért van nagy jelentősége, mert a 19. században élték virágkorukat a folklórgyűjtések, amikor az írek éppen elveszítették anyanyelvüket. Lelkes értelmiségiek járták a vidéket, hogy a társadalom alsóbb rétegeiből, idős emberektől visszatanulhassák a nyelvet.

Rengeteg szöveget jegyeztek föl, és azok alapján kezdték el újra megtanítani az ír nyelvet, példátlan sikerrel: ma már többen beszélnek írül, mint akár 500 évvel ezelőtt.

Hasonló példát a ma hivatalos izraeli nyelvnél látunk, amit szintén hamvaiból mentettek meg. Egyébként az európai mellett az izraeli mesekutatás is igen jelentős: a haifai mesearchívumban találhatók a Magyarországról Izraelbe visszavándorolt mesélők szövegei is, igen jelentős számban. A mesének tehát ilyen szerepe is lehet. Egyébként is őrizte egy társadalom kulturális kincseit, tudását: a mesemondáson keresztül a  közösség újra és újra találkozhatott a nagyobb történetekkel. Ne feledjük, hogy a 19. század közepéig az írásbeliség kultúrája igen szűk kör számára volt hozzáférhető, tehát a mesélésen keresztül lehetett átadni rengeteg információt a világról, annak keletkezéséről, és az adott társadalomról, közösségről is. A saját kultúránk kifejezése, a jól formált szövegeknek az előadása gyakorlatilag a mesével jelenik meg a fonóban, közösségi munkákban, börtönökben, katonaságban, és egyéb olyan helyen, ahol összegyűltek az emberek, és valamilyen módon önmagukat szórakoztatniuk kellett.

Hány magyar mesét ismerünk? Létezik ilyen sarokszám?

Arra, hogy hány meséről van tudomásunk, nehéz válaszolni, mert ha variánsokban él a mese, akkor az egyes előadási alkalmakon elhangzott meséket önálló szövegeknek kell tekintenünk.

Legalább húszezer magyar mesét gyűjtöttek fel a kutatók.

Amennyiben ezt összevetjük a magyar falvak számával – nagyjából háromezer magyar falu van – kevésnek tűnhet, mert egy falura csak néhány mese jutna, de ezt nem lehet ilyen módon értelmezni. Egy mesélői repertoár nagyjából 150 szöveget számlál, olykor éppen a kutatás kényszerít ki újabb és újabb meséket egyes adatközlőktől, olyanokat is, amelyeket különben nem szokott mesélni, de ismeri őket. Szóval, ez a mennyiségi kérdés bonyolult és nem is szerencsés így foglalkozni a meseanyaggal.

Fotó: Roggs Fényképészet

 

Hagyományosan a mesemondás alkalmain a mesemondó egyéniségek adták elő saját repertoárjukat. Mitől függött, mit mesélnek el éppen?

A közönség jellegétől és az alkalomtól. Ez határozta meg a válogatást és a terjedelmet, akárcsak a meseszövés bonyolultsági fokát vagy a nyelvezetet. Ezeket az elveket ma is ismeri mindenki, csak legfeljebb nem gyakorolja. Különben jó néhány példánk van arra is, hogyan változott a mesemondók személye: így a bukovinai székely mesemondó asszonyokról nem nagyon tudtunk addig, amíg voltak aktív férfi mesélők. Amikor azok kihaltak, kiderült, hogy az asszonyok is tudnak mesélni. De erről nem nagyon volt szó a rögzítések során: ugyanez a helyzet a cigányokkal, száz számra kellett, hogy legyenek a 19. században cigány mesélők, de ez nincs adatolva.

Léteznek kifejezetten asszonymesék és férfimesék a népmesei hagyományban?

Természetesen, hiszen például az asszonyok viszonylag ritkán meséltek a sárkány fejét levágó mesehősökről, cserébe például annál szívesebben mondták el az ártatlanul megvádolt asszony történetét az Aranyhajú ikergyermekek című mesében.

Egyesek az indo-európai folklóranyagból származó A kovács és az ördög meséjét tartják az emberiség legrégebbi meséjének. Ez valóban így van?

Világszerte ismertek olyan történeteket, amelyek bizonyos területeken jobban megfogalmazott, sajátos műfajként jelennek meg meseként. Úgyhogy erre a kérdésre nem lehet pontosan válaszolni, mert minden kiemelés félrevezető volna.

Olyan hatalmas szöveganyaggal rendelkezünk, és olyan sokféle formában hallottunk, olvastunk, sőt már láttunk is meséket, hogy nem mindig egyértelmű, műmesével vagy népmesével találkozunk. Miért hasonlít ennyire a kettő?

A mese a szóbeli előadás kognitív formáit jeleníti meg. Nagyon könnyű azt a kísérletet elvégezni, hogy egy közösségen belül az egyik csoportnak valódi népmeséket vagy jól sikerült irodalmi meséket mondunk, a másik csoportnak valamilyen, nem a mese fölépítésének megfelelő szöveget: egy idő múlva az emberek ráéreznek, melyik a valódi mese. Tulajdonképpen a mesén keresztül tanulunk meg fölépíteni egy történetet, illetve egy szöveget is. A magyar mesénél igen jellemző az a gyakorlat, hogy ezzel gyakorolják be a szülők is, a gyerekek is a narratív történetek előadásának a módját.

Egészen kicsi gyerekek kiválóan képesek emlékezni a meseszövegekre: azt általában nem tudják, mit ettek aznap az óvodában, iskolában, de az egyszer hallott történetet kifogástalanul visszamondják.

Ez is mutatja, mekkora jelentősége van számukra a mesének. Sőt, ha a felnőtt valami oknál fogva nem pontosan, és nem olyan gazdagon meséli újra, közbevágnak és korrigálják a „hibát”.

Fotó: Roggs Fényképészet

 

Eredeti kontextusában a népmese a hagyományos kultúra „mesélési alkalmaiban” élt, tehát a verbalitásban érvényesült. Kultúránknak ez a rétege azonban már csak archívumokban, könyvtárakban és múzeumokban létezik. Működik-e még ilyen értelemben a klasszikus értelemben vett népmese? Csiszolódik-e tovább szájról-szájra? Egyáltalán mi a mese szerepe manapság, hiszen már nem a fonókban meséljük, és nem is felnőtt műfaj, mint eredetileg?

A magyar nyelvterületen a mesének máig igen kiemelt szerepe van, sokféle felhasználási formában „hasznosítjuk”: mesemondó versek, mesekönyvek, filmek, rajzfilmek, színházi és bábszínházi feldolgozások újabb és újabb formáival találkozhatunk folyamatosan. Ezekben tulajdonképpen tovább él a népmese, és bár a mai felnőttek túlnyomó többsége nem aktív mesélő, azért föl tudja fogni ezeket, és szükség esetén ráismer a mesékre.

Egyébként el vagyunk kényeztetve, hiszen legnagyobb íróink a mesével is kiválóan foglalkoztak.

Gondoljunk csak Móra Ferencre, Weöres Sándorra, és persze hosszan sorolhatnánk. De ne feledkezzünk meg kiváló rajzfilmes feldolgozásainkról sem, amelyek közül a Jankovics Marcell féle Magyar népmesék sorozat egészen pontosan, hiteles források alapján dolgozta fel népmesehagyományunk klasszikus darabjait. Nagyon sok népmesei elem kerül bele az irodalmi mesékbe. Például az európai mese egyik érdekes vonása, amit nem az írók, költők találtak ki, ők csak alkalmazzák, a mese ún. metallikus kerete, az a jelenség, hogy a mesehős először rézvárosban rézruhában jelenik, meg, majd ezüstvárosban ezüstruhában, aztán aranyvárosban aranyruhában. Ugyanilyen archaikus mesei elem a beszélő állatok szerepeltetése, ami természetesen átkerül a szépirodalom különböző típusú alkotásaiba Aesopus fabuláitól Orwell Állatfarmjáig.

Ha a mese a szóbeliség révén volt képes fennmaradni, majd az írásbeliség „konzerválta”, az irodalom pedig a magaskultúra műfajai közé emelte, mondhatjuk, hogy ma kötelező általános műveltségi anyagként él tovább? Vagyis mesterségesen „lélegeztetjük” tovább a népmesét?

Igen is, meg nem is. A kultúra működésében létezik egyfajta természetes kiválasztódás: amikor például a 20. században nemzetközi üzletté vált a sport, és a tömegkommunikáció eszközeivel is közvetíteni kezdték, világossá vált, hogy azok a sportok kapnak nagyobb figyelmet, amelyek a képernyőn látványosabbak. Most azt látjuk, hogy a narratív történetek közül bizonyos feladatokra a mese válik alkalmassá, és ez a műfajt magát is tovább élteti. Például a sztereotip formula, hogy a történet valamilyen nehézséggel, hiánnyal kezdődik, és annak megoldását kíséri végig, a főhős segítőkkel és akadályokkal is találkozik, majd megoldja a problémát, tipikus népmesei elem, akkor is, ha ma már mindenféle írott és vizuális narratívában megtaláljuk. Sőt, a 20. században a jungiánus pszichológia a mesei archetípusokat használja módszertani alapanyagként. Tehát még mindig olyan gazdag világ tárul elénk a mesék által, hogy úgy tűnik, ez továbbra is kimeríthetetlen erőforrás a kultúra különböző rétegeiben és kifejezési formáiban.

Ajánljuk még:

„A jazzben a szabadság hangja szól” – Turi Gáborral beszélgettünk

Újságíró, közéleti személyiség és a magyar jazz krónikása: a 20. századi zene- és kultúrtörténetünk egyik legérdekesebb fejezetének látleleteit gyűjtötte össze. Turi Gábor Pernye András-díjas jazzkritikus nemrég megjelent könyve, a Magyar jazznapló kiváló összefoglalója a százéves magyar jazz történetétnek koncertbeszámolók, muzsikusportrék, hanglemezkritikák és interjúk tükrében. A szerzővel A magyar jazz napja alkalmából beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X