Aki Kelebiát keresi a térképen, annak jól oda kell figyelnie, hiszen a magyarországi és a délvidéki oldalon is talál egy-egy ilyen nevű települést. Mi a délvidéki Kelebia római katolikus templomában kezdünk beszélgetni, ami több szempontból is különleges. Már ránézésre sem hasonlít a térség, de még a magyar nyelvterület többi katolikus templomára sem. Ahhoz, hogy megértsük az itteni közösség életét, mit kell tudnunk templomáról?
Európában is ritka az a felajánlási szándék, az apostolok küldetése, amire ezt a templomot felszentelték, kettőről tudok Lengyelországban és egyről Horvátországban, magyar nyelvterületen pedig csak a miénkről. Az apostolok küldetése a mennybemenetelnek az a jelenete, amikor Jézus arra kéri tanítványait, menjenek a világba, és kereszteljék meg az embereket. Ezért is a mennybemenetel a főoltárkép témája. Érdekes, hogy ez a templomtitulus a 11. századi bencéseknek volt kedvelt témájuk, és az első kenyér ünnepéhez kapcsolódott, de nemigen terjedt el szláv területen. Ezen a környéken is Szent Anna tisztelet volt még Trianon után – a közeli Tompán is Szent Anna tiszteletére szentelték fel a Mátyás templom kicsinyített másaként megépített templomot. A mi híveink főleg oda jártak, hiszen nincs messze innen, három-négy kilométer.
A múlt század elején, amikor meghúzták a határokat, elindult egyfajta urbanizációs törekvés, az itteni tanyavilágot elkezdték felszámolni, és faluközösségekbe tömörültek az emberek. Ekkor, 1937-ben épült meg a kelebiai római katolikus templom. Addig a Kalocsai Egyházmegyéhez tartozott ez a közösség, de a templom építésekor már a Kalocsáról leszakadt Szabadkai püspökség irányítása alatt állt, és az volt az építési engedély feltétele, hogy a divisio apostolorum, tehát az apostolok küldetése legyen a titulusa, búcsúja pedig az első kenyér ünnepe. A templom építésekor ezen a környéken hat-hétszáz ember lakhatott, leginkább még tanyákon, és igazi faluvá azután kezdett alakulni Kelebia, miután 1978-ban megnyitották a tompai határátkelőt.
Fotó: Krisztics Barbara
Mekkora most a kelebiai magyar közösség?
Ma 2200 lakosa van a falunak. Én tizenkét éve kerültem ide, azóta pedig megújult a templom, a plébánia, épült egy közösségi ház, saját terményeinket termesztjük és dolgozzuk fel, rendszeresen vannak foglalkozások és programok a plébánián – összekovácsolódott a közösség.
Zene, gasztronómia és papi hivatás – mindegyikben „csak” a maximumot várja el magától – erről vált híressé. Hogy kezdődött ez a rendhagyó életpálya?
Egyházi gimnáziumban, a szabadkai Paulinumban érettségiztem, és minthogy rengeteget foglalkoztam zenével, a püspök úr behívatott, mondván, hogy szeretné, ha ezen a vonalon folytatnám tanulmányaimat, mert a jelenlegi kanagy utódját látja bennem. Ezzel a tudattal küldött ő engem Pécsre, a Janus Pannonius Tudományegyetem karvezetés szakára, ahol megismerkedtem Dobos Laci bácsival, Tillai Aurél Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas művésszel, Jobbágy Valérral, Szamosi Szabolcs orgonaművésszel, és ’99-ben már Lajtha László Magnificat és Kodály Zoltán A székelyekhez című műveit vezényeltem. Ugyanebben az évben elkezdték bombázni Szerbiát, ami azt jelentette, hogy senki férfiember haza nem jöhetett, mert elvitték volna, ezért a püspök úr felmentett minket, mondván, hogy nem kell hazajönni, nem tudná a lelkére venni, hogy a frontra küldjenek bennünket. Mayer Mihály püspök úr így felszentelt diakónusnak, és a pécsi egyházmegye befogadott minden ottragadt kispapot – én kápláni kinevezést kaptam, Mohácsra. Megköszöntem a kinevezést, de mondtam, hogy nem szeretném otthagyni a szülőföldemet, és a háborús időszakot inkább zenei tanulmányaim elmélyítésére használnám fel, ezért felvételiztem Grazba, a Zeneakadémiára. Hat évig tanultam ott, ez idő alatt négy évig az ottani magyar közösség lelkésze voltam.
Közben a háborús helyzet is megváltozott, és 2003-ban elkezdtem hazajárni, Szabadkára. Akkor alakult meg a Kosztolányi Dezső Gimnázium, ahol zenetanárként kezdtem dolgozni, mellette pedig átvettem a városi kamarakórust. Fél lábbal ugyan még Grazban voltam, mert a mester stúdiumokat ott fejeztem be, de már itthon dolgoztam. Ez úgy nézett ki, hogy hétfőn délben mentem az Avala Intercityvel Budapestre, ott átszálltam a velencei járatra, ami késő este érkezett meg Grazba, majd kedden, szerdán, csütörtökön a grazi Zeneakadémián voltam, pénteken reggel ugyanezzel a vonattal jöttem vissza Budapestre, majd átszállva az Avala Intercityre, Szabadkán voltam körülbelül délután 17 órakor. Kezdtem a székesegyház kórusával, majd a városi kamarakórussal, szombat-vasárnap a székesegyházban a kápláni és karnagyi teendőkkel folytattam, és hétfőn tanítottam a Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnáziumban. Megebédeltem, és a délben induló vonattal mentem vissza. Két évig így éltem.
Fotó: Krisztics Barbara
Még egy szóval sem említette Kelebiát. Hogy került ide, ebbe a kis faluba, ilyen távlatok után?
2011-ben azért jöttem ide, mert az orgonát szerettem volna megmenteni, ami Kerényből származik – ez Zombor alatt egy gyönyörű kis sváb falu, ahonnan Tito radikálisan elűzte a németeket, és pártembereket telepített be, temploma pedig az enyészettel kvaterkázott. Gyermekkoromból tudtam, hogy a kerényi templom orgonája nagyszerű hangszer, nagyon szerettem volna megmenteni. Ezért kértem a püspök urat, hogy adja ide nekem Kelebiát, mondván, hogy a karnagyi teendőim mellett el fogom tudni látni az itteni plébánosi feladatokat is, hiszen a falunak nem volt saját papja. Nekem ésszerűnek tűnt, hogy a városból kijárhatok, az orgonát pedig áthozzuk. Ennek előzményéhez hozzátartozik az a fordulat is, ami az én életemet és egész Szabadka sorsát meghatározta a későbbiekben: 2009-ben az addig magyar polgármester helyett kineveztek egy koszovói szerb polgármestert a városban. Ő közölte velem, hogy az a baj, hogy nem Paskovicsnak hívnak, hanem Paskónak, és nem nagyon tud velem mit kezdeni. Megtört a karrierem: az addig 40 ezer eurós költségvetés, amiből futotta évi huszonvalahány hangversenyre, versenyekre, külföldi szereplésekre, megszűnt, márpedig a professzionális zeneművészethez infrastruktúra és pénz kell. Az orgona megmentése és a gasztronómia jelentette a továbblépést, így kerültem végül Kelebiára 2011-ben, és azóta már több mint 50 széket kellett vennünk, hogy elférjünk a templomban.
A zenei pályából és a plébánosi működésből már felvillantottunk néhány mozzanatot, de hogy került képbe a gasztronómia?
A gasztronómia gyermekkori hobbim, de sokáig nem tudtam elmélyülni benne.
Ötéves lehettem, amikor megkérdezték tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mire én azt feleltem: vagy pap, vagy szakács.
Édesanyám példája hathatott rám, ő szakácsnő volt, szállodában dolgozott, de választania kellett a család és a munka között, és ő a családot választotta. A szüleim példája nyomán már igen korán bennem volt az az igény, hogy a lehető legmagasabb szinten kell művelni, azt, amit választunk. A zenével kapcsolatban is, aztán a főzés terén is. Viszont a szakácskodás szóba sem került, mint hivatás, édesanyám nem is szerette, ha a konyhában lábatlankodtunk, és mindig mondta, hogy a főzés kulimunka, nem érdemes a szakácsmesterséget életcélként választani. Nem is tőle tanultam főzni, inkább nagymamámtól, és később, amikor már elkerültem otthonról, a tanulmányaim miatt, hobbiszakácsként szívesen főztem, főként baráti körben.
Fotó: Krisztics Barbara
…és megszületett az első szakácskönyve, aminek legnagyobb rajongói éppen a szerb papok lettek.
Hobbiszakácsként folyamatosan gyűjtöttem a recepteket – ez ma is így van –, majd 2009-ben, amikor a fordulat miatt mélypontra kerültem, elkészült a Paskó atya a konyhában című első szakácskönyvem, ami szerbül jelent meg, Tóth Borisz barátom fordításában. Ennek nagy visszhangja lett Szerbiában, ugyanis a szerb pravoszláv papok nagyon zárt életet élnek, minden mozdulatukat a püspökség felügyeli, és komoly forradalmi tettnek számított, hogy egy római katolikus pap más öltözékben jelenik meg nyilvánosan – amiért ők büntetést kapnának feletteseiktől –, és egyáltalán mást is csinál, nemcsak a papi hivatásnak szenteli az idejét. Ez olyan kapukat nyitott meg előttem, amik addig zárva voltak. Újvidékre már úgy hívtak meg Pergolesi Stabat Materét vezényelni, hogy azt mondták az embereknek, „az a pap jön, aki szakácskönyvet írt”. El tudták felejteni, hogy nem vagyok szerb, és egyszerűen elfogadtak, mert ismerték a szakácskönyvemet. Itt indult be valami teljesen új számomra: megkeresések sokaságának kellett eleget tennem, immár gasztronómiai témában. Ekkor kért fel a Pannon Televízió Kálló Béla Jászai Mari-díjas színművésszel együtt a 2 férfi 1 fazék című főzőműsor leforgatására is. Persze, én mindenkinek jeleztem, hogy hobbiszakács vagyok.
Hogy váltott végül profi szintre a gasztronómiában?
A felkérések során egyre inkább szükségét éreztem a rendezett, szakszerű gasztronómiai tudás megszerzésének, hiszen a szakácsművészet komoly szakma. Attól, hogy valaki otthon jókat főz, nem biztos, hogy egy 350 fős rendezvényen is megállja a helyét, amihez tudni kell kiszámolni az adagokhoz szükséges alapanyagokat, ismerni kell, hány százalékot növekszik a rizs főzés során vagy mennyit vizet veszít a hús stb. Ezért beiratkoztam a szegedi Hansági Ferenc Szakképző Iskolába, és kitanultam a szakácsmesterséget is, és azóta is folyamatosan képzem magam. Folyamatosan tanulni kell, hogy az ember megállja a helyét ebben a szakmában.
Kelábiába már ezzel a karrierrel a háta mögött jött. Hogy fogadták, amikor ide került?
Az emberek nagyon örültek, de talán az állapotok sem mellékesek. A plébánia gyakorlatilag egy egértanya volt, egy vertfalú ház állt a mostani helyén, és világos volt számomra, hogy annyi pénz kell ide, amennyi nincs, tehát közösséget kell építeni ahhoz, hogy amit tudunk, önerőnkből el tudjuk végezni, és persze közben támogatási forrásokat is keresnem kell. Az elején főleg kétkezi munkára volt szükség, ami ment is, szívesen jöttek az emberek segíteni, én pedig főztem nekik. Az már a kezdetekkor látszott, hogy ide nemcsak plébánia kell, de szükségünk lesz egy közösségi házra is, és 2016-ban le is tettük a Márton Áron Közösségi Ház alapkövét, majd 2018-ban felszenteltük ezt a helyet. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy sikerült ide építenünk egy komoly konyhát is, ahol minden rendezvényt ki tudunk szolgálni. 2021-ben felújítottuk a templomot, így most már
bárki betér a plébánia és a templom udvarára, méltó körülmények között találja ennek a maroknyi magyar közösségnek a szellemi, lelki központját.
Nagyon aktív kulturális élet zajlik a faluban. Hogy néz ki ez pontosan?
A plébánián hoztuk létre 2015-ben a Gaál Ferenc Magyar Művelődési Egyesületet, ami felöleli az összes olyan tevékenységet, amellyel én foglalkozom, fontosnak tartottam ugyanis, hogy civil szervezetként legyen valami „tető” a fejünk fölött, tudjunk pályázni, testvértelepülési kapcsolatokat kialakítani. Addigra már volt egy nagyon komoly eredményeket felmutató tánccsoportunk, van gyermekkórusunk, ifjúsági zenekarunk, létrehoztuk a cserkészetet és a Szent Mónika keresztény anyák imaközösségét. Amikor idejöttem, még rózsafüzértársulat sem volt a faluban. Ezek mind arra szolgálnak, hogy közösséget és közösségeket tudjunk építeni. Emellett van egy pálinkaversenyünk, van szüreti napok, színházi vendégelőadások, de tematikus vacsoraesteket is tartunk. Például volt Mátyás király korabeli tematikus vacsoraestünk, korhű fogásokkal, ez egy számomra inspiráló kihívás volt. Ugyanitt szoktak lenni esküvők és keresztelők is, de névnapi, születésnapi ebédek is.
Ha megpróbálunk lemodellezni egy esküvőt vagy keresztelőt, mit látnánk? Paskó atya megesketi a párt, megkereszteli a gyermeket, majd átszalad a konyhára, magára ölti a séfkabátot, és feltálalja a menüsort, majd kimegy asztali imát mondani a vendégekkel?
Egészen pontosan így zajlik egy ilyen esemény.
Az asztali imát már séfkabátban mondom el,
nem öltözöm vissza reverendába, és ezért is van az, hogy a legtöbb esküvői és keresztelői fotón is így szerepelek. Nem szabad megfeledkezni azonban arról sem, hogy egy nagyszerű csapattal dolgozom, tehát nem minden munkát én végzek a konyhában. Ugyanígy közösen működtetjük az Öt Kenyér Pékséget és a Blaha Lujza Cukrászdát Szabadkán, aminek szintén én vagyok a vezetője – ott is a kiváló munkatársaknak köszönhetem a helytállást. Fontos látni, hogy ez a sok munka és vállalás az én vállalásom ugyan, de nem csak az én munkám, hanem egy nagyszerű közösség számára jelenti a mindennapok biztonságát, és ez a lényeg.
Fotó: Krisztics Barbara
Az egyik legérdekesebb ötlete a gyermekeknek írt szakácskönyve. Hogy született meg a Paskó Atya konyhája Első szakácskönyvem?
Gyermekeknek főzni macerás – ez egy általános vélekedés, holott nagyon is fogékonyak a kicsik nemcsak a finom falatokra, de a konyha varázslatos, titokzatos világára is. Ráadásul a főzés nagyszerű pedagógiai eszköz. Megkértem a falu nagymamáit, akiktől én is eltanultam a legjobb receptjeiket, hogy engedjék ezeket felhasználni a könyvben. Egy grafikus megtervezte mindenkinek a portréját, illetve rövid bemutatkozást is írtak, amik szintén bekerültek a receptek mellé. A gyerekek számára érthető szöveget raktunk össze, és igyekeztünk élményszerűvé tenni a főzést.
Ma már három szakácskönyvet és több főzőműsort is jegyez, emellett nemzetközi versenyeken is szerepel. Vagyis sikerült a gasztronómiában is a maximumot vállalni. Mi volt az eddigi legnagyobb megmérettetése ezen a téren?
2018-ban eljutottam a luxemburgi szakács-világbajnokságra, ahol 56 ország közel 3000 képviselője között a saját kategóriámon belül ezüstérmet szereztem. Jelenleg is erre a versenyre készülök, egyéniben indulok, gálamenüt készítek, ami áll egy hideg- és egy meleg előételből, egy levesből, egy köztes fogásból és egy desszertből.
Mi a tétje egy ilyen versenynek?
Az, hogy az ember rengeteget tanul, és az itt begyűjtött diplomával bizonyítja a felkészültségét. Egymástól tanulunk a legtöbbet, és olyan emberekkel találkozunk, akikkel közös a szenvedélyünk, inspiráló az egész.
Hogy lehet időben összeegyeztetni ezt a három nagy területet: a papi hivatást, a karnagyi és zenetanári munkát és a főzést?
Jelenleg az egyetemen tanítok, teljes állásban, közben doktori tanulmányokat folytatok Eszéken, 2025-ben fogom befejezni. Emellett karnagyként vezetem a Zeneművészeti Szakközépiskola szimfonikus zenekarát, és versenyre készítek fel diákokat. Ez hétfőn és csütörtökön két-két óra, plusz egy óra vezénylés. Ezen kívül az egyetemen vannak előadásaim, amelyek hetente minimum hat, maximum tíz-tizenegy órát jelentenek. Majd jön a péntek, szombat, vasárnap, ami egyházi szolgálattal telik. Kelebia nem nagy plébánia, az itt élő magyarok között 800 főnyi aktív katolikus van, tehát elbírom a szolgálatot.
Fotó: Krisztics Barbara
Ez a közösségépítő tevékenység, aminek most már nemcsak sikere van, de híre is messzire jutott, a tömbmagyarságban is kiemelkedő volna, de itt, a szórványban bizonyosan életmentő. Hogy látja ennek a helyi közösségnek a jövőjét? Kérdezem ezt a nemrégiben napvilágot látott népszámlálási adatok tükrében is.
Mindig abból indulok ki, hogy ennek a területnek volt egy török időkre visszavezethető időszaka, amikor száz százalékosan eltűntek a magyarok, eltűnt a lakosság, az emberek elmenekültek. Jött a reneszánsz, amikor a magyarok visszajöttek, majd az 1700-as évek második felében, tehát a török veszély elmúlásával tömegesen jöttek vissza a lakosok, fellendült egy közösség, majd megépült a nagytemplom. Aztán jött az első világháború, utána Trianon, jött a második világháború, és akkor volt egy esés, majd később, Tito idejében volt egy felemelkedés, aztán jöttek a 90-es évek, a háború, és ismét elmenekültek az emberek... Én nem vagyok róla meggyőződve, hogy Nyugat-Európa, ami most magasabb életszínvonalat kínál, ötven év múlva nem fog magába zuhanni erkölcsileg. Nem tartom elképzelhetetlennek azt az isteni csodát, hogy pár év múlva az akkorra élhetetlen Nyugat-Európából majd nem csak a mieink jönnek vissza, hanem az ottani lakosok is, mert itt lesz majd egy jobb világ.
Nem véletlenül születtem ide, itt van feladatom, küldetésem.
Meggyőződésem, hogy nekem nem azok felett kell siránkoznom, akik innen elmentek, hanem azoknak kell élhetővé tenni ezt a területet, akik itt maradtak, és közben szeretettel, ölelő karokkal kell hazavárni azokat, akik visszajönnek, mert ilyenek is vannak. Hogy ez most szórványhoz vezet, vagy teljes eltűnéshez, mi nem tudjuk megítélni. Népek tűntek el a történelemben, nemzetek morzsolódtak fel, és ezen a területen mindig volt hullámzás. Nem az a feladatom, hogy ezen filozofáljak, vagy pusztán a szociológiai és a mérhető számokat nézem, mert akkor depresszióba zuhanok. Racionálisan szemlélve nincsenek jó kilátásaink, de
ilyen helyzetben a hit, a remény és a szeretet erejének kell győznie, nem a rációnak.
Hogy kell elképzelnünk Paskó atya karácsonyát?
December 24-ét mindig a magányos embereknek szenteljük. A pandémia előtt ilyenkor összegyűjtöttem a falu háziasszonyait, és főztünk, készültünk, meghívtuk a faluban élő ötven magányos, egyedül élő embert, együtt ünnepeltünk velük. Volt egy kis jelképes ajándék, karácsonyfa, hagyományos bableves, mákos bejgli és kalács. A pandémia idején ez a szám megnőtt, és úgy változott a gyakorlat, hogy mi megfőzzük a bablevest, elkészítjük a fonott kalácsot, és a falugondnokság kiviszi az embereknek. Nem feltétlenül szegényekről beszélünk, sok esetben csak megözvegyült, egyedül élő emberekről van szó, akik jó szívvel fogadják ezt a figyelmességet. Amíg édesanyám élt, ez után mentem hozzá vacsorára, amióta ő már nincs velünk, egy munkatársamnál fogyasztom el a vacsorát, másnap pedig ünnepi szentmisével folytatódik a karácsony.
Mi kerül a karácsonyi asztalra Bácskában?
A hagyományos főétel a bableves és a halászlé vagy halleves. Nagyon fontos, hogy azokban a falvakban, ahol svábok éltek – ilyen például az én falum, Bajmok is –, nem halászlevet esznek, hanem halból készült, nagyon finom fehér levest. Ez azt jelenti, hogy zöldséglevest készítünk, amibe a végén belefőzzük a halpatkókat, majd tejföllel behabarjuk. Utána jön a lisztben megforgatott és vajaljában sült hal. A bablevest is vaj aljából készült rántással rántjuk be. Ennek van egy speciális íze, amit csak karácsonykor használunk, ettől különleges ez a bableves. Süteményként pedig van, akinél a bejgli, másnál mákos guba van. Sváb területen inkább az utóbbi. Én a mákos bejglit nagyon szeretem, de a karácsony nálam a mákos gubáról szól, megcsorgatva mézzel.
Plaskó atya egy receptjét megosztotta velünk, itt:
Gluténmentes mákos pite
Paskó atya receptje
Hogy érzi, mi az idei karácsony legfőbb üzenete?
Mi, itt, a délvidéken még nem felejtettük el, milyen a háború, hiszen alig húsz éve, hogy véget ért, pontosan tudjuk, milyen törékeny állapot a béke. Sokat imádkozunk érte, és tudom, hogy az itteni emberek tele vannak félelemmel egy esetleges harmadik világégés miatt. Éppen ezért a belső biztonságot kell hittel és szeretettel megerősítenünk, meg kell akadályoznunk, hogy a félelem és a gyűlölet csírája megkapaszkodhasson bennünk.
