8 gondolat a 80 éve elhunyt Babits Mihálytól

Kult

8 gondolat a 80 éve elhunyt Babits Mihálytól

80 éve, 1941. augusztus 4-én hunyt el az akkor 57 éves Babits Mihály, a magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Kiemelkedő műveltségére már kortársai felfigyeltek, tudós költőként tartották számon a Nyugat írói. Gondolatai, bölcsessége és természetesen mindezeknek formába öntése, fantasztikus verseinek sorozata ma is érvényessé, izgalmassá teszi őt. Szubjektív válogatásunkban 8 verséből kivett 8 gondolattal emlékezünk rá.

1. Ha semmit sem adhatsz, add önmagad

Szeretnénk szebbek, jobbak, többek lenni, és pláne szeretnénk szebbnek, jobbnak, többnek látszani annál, amik vagyunk. Idő, türelem és ég tudja még mi kell ahhoz, hogy egy kapcsolatban be merjük ismerni: én csak ez vagyok. És így máris más lesz együtt lenni, sőt: lenni.

ENGESZTELŐ AJÁNDÉK

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,
keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
s ezt sem adom, csak visszaadom már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek,
kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.

Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.

Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát?
ki mondja a tiprott percnek: »Kelj föl, kis százszorszépem!«

Órák és percek helyett fogadd el egész életemet,
virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos:
de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha új plántáid beülteted,
minden szirmot földajkál s neked áldoz.

2. Az ember csak ember

Mindegy, mennyire szeretnénk meghaladni magunkat, nem sikerülhet. És ez így van jól. Mert senki nem lehet képes megváltani önmagát. 

A LIRIKUS EPILÓGJA

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

3. Ha baj van, együtt vagyunk

Ízléstelen lenne összehasonlítani az 1918-as és 2021-es évet, hiszen míg előbbi a világháború gyötrelmes következményeit nyögte, utóbbi „csak” a koronavírusét. Egy dolog azonban hasonló, és vélhetőleg a világtörténelem minden ehhez fogható történése esetén hasonló volt: ha mindenkit érintő baj történik, a fókusz elmozdul, a csip-csup ügyek háttérbe szorulnak, és ideig-óráig képesek vagyunk összefogni, együtt viselni a „kínok apokalipszisát”. És talán arra is képesek lehetünk, hogy a megváltozott fókuszt őrizve elgondolkodjunk a rajtunk túlmutató dolgokon.

ÚJ ESZTENDŐ

1918.

Idegeimen apokaliptikus
zene tombol, bábeli gyermekágy
a világ, véres lében remeg és
csikorog - ó jaj! ki a kínokban
ki a kínokban vajudó? Én vagyok,
te vagy, mi vagyunk, egy lett mindenki
e kínok apokalipszisában, e
véres ágy vonaglásában, rángunk és
futkosunk, patkánymódra, óriás
talpak alatt, jaj! véres és vértelen
kaszák villódzanak a tetemszagú
légben, és torkon lehel a ragály
csontpalotákból idegen zene szól
viharok paradicsoma kibomlik.
Mit szólsz, ég és föld? Mit rántasz, iszonyú
új esztendőkbe, ég? A föld hallgat és
zordan karikáz sötét telében - de egyszer
ébrednie kell, és akkor mit mond majd
változatlan szép tavaszával, mit mond
feldúlt erdeivel, mit mond eleven
erőivel, mit mond rettenetes
ugarain kisarjadó vadvirágok
ezer beszédes szemeivel - Ember,
te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett
játékodból a réten ocsudva, - hogy fogsz
a vadvirágok szemeibe nézni?

4. Ha nincs halál, nincs semmi

Nincsen új a nap alatt, de jó, ha a régi dolgokat új és új köntösben tudjuk mutatni. Babits is ezt akarta, költői munkásságát is e mentén keretezte első, Levelek Iris koszorújából c. kötetében – tartják az elemzések. Babits egyik leghíresebb verséről beszélünk, amiben minden olvasásra találhatunk újat – akkor is, ha a régiekről, a gyökerekről szól. Éppen azért, mert azt listázza, amit mind tudunk, de szeretünk elfelejteni: a bölcs, értelmes, gondolkodást igénylő, tartalmas élet alapvetéseit.

IN HORATIUM

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
örök cseréjükért hálásak
halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Igy nem is él soha,
mi soha meg nem halt. Halálnak
köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s »nem lépsz be kétszer egy patakba«,
így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre termett,
hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.

5. Az élet: egész

Jó és Rossz, Fent és Lent, Jin és Jang. A világ öröktől fogva kétpólusú, osztott, mégis egységében működő, és csakis egyben értelmezhető rendszer. Nem tudjuk látni a valót, hallani az igazat – csak amit mi akarunk. Legalábbis itt, az életben. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.”

KESERÉDES

Tiszta édesség volt a lelked
az enyém tiszta keserűség.
Óh, hogy öntöttem, hogy keverted,
s egy erős Isten fújta tűzét
- vak kovács - a bolond kohónak,
mely ízek ötvényét koholta.
Ki mondja meg ma már, mi volt a
tied, s mi volt enyém? A szónak
mily kémiája? Vert eleggyé
összehulltunk, balga tömecspár.
Keserű-eggyé, édes-eggyé,
ezer-eggyé! Ki mondja meg már?
Mert semmi azt nem tudja tenni
sem szépidőnkben, sem telünkben
hogy ezután ne fogna lenni
halálig minden keserünkben
valami különösen édes,
csúf bajainkban gyönyörű íz;
sem hogy ne lenne minden édes
nekünk egyszerre keserű is.
Igy járunk, keserédes ikrek,
egyedül is örökre duplák.
Szemeink elvarázsolt tükrök,
füleink a visszhangot zúgják.
Egymást foganjuk s szüljük egyre
lelkünk ízét keverve tarkán.
Míg majd a végső Lakomában
elolvadunk az Isten ajkán.

6. Minden gond kisebb, mint hinnéd

Fáradtan indulsz haza, fejben máshol vagy, csak suhannak a kilométerek, a percek és még mindig messze vagy. A város viszont zsibog, egy sosem alvó hangyabolyban találod magad, ahol sok a zaj, a fény. Messze mindentől, ami igazán számít. Kell akkor törődni vele (annyira)?

ESTI MEGÉRKEZÉS

Az esti sötét
halk mezei lelkét
a mohó kilométerek
bús messzibe nyelték.
Kocsim ablakait most
veri a fény,
két sorban a lámpák
jönnek elém.

Tépett takaró lett
már a sötétből;
csak az ég, a nagy ég
fut velem a rétről;
kiejtik az utcán
a csönd mezei
csokrát a kiránduló
fáradt kezei.

De harsan a lángok
lármája, a lámpák
csilláma szemembe
csengeti lángját.
Máshol az éjszaka
csendje halálos:
itt villan a villany
és villog a város.

Idelenn a város
villanya villog,
de fenn a nagy ég
száz csillaga csillog:
a villany a földi,
a csillag az égi,
a villany az új,
a csillag a régi.

7. Nagyobb a világ, mint hinnéd

A világ sokkal több, mint amennyit az ablaknégyszögből látsz. Kevés az, amit egy élet alatt megismerünk, befogadunk, még kevesebb az, amit megértünk. Egy élet alatt a gyér gyepig, néhány levélig, az útszegélyig juthatunk. És ez sem lehet soha a miénk igazán. Milyen jó, hogy nem csak az ember él: van nálunk nagyobb, testtelen erő, örök lélek, a szél, és nálunk kisebb, mégis hatalmas akarat, a vágy.

ABLAKNÉGYSZÖG

Az ablaknégyszögön zöld falomb hajlik át;
alatta léckapú és keskeny kerti ut,
amely egy idegen telek szivébe fut
a felső sarkig, és elveszti ott magát

szemünkből: ennyi csak szobánkból a világ.
Látjuk a gyér gyepet, néhány levél laput
az út szegélyein, s nem tudjuk, hova jut
az út, ha megpihen, könnyű szolgálatát

megtéve? és kié e kert, hol sohse jár
senki, csupán a szél kaput ha néha tár -
nézd, most a nyílt kapun belép egy kis madár!

Csak lép, és nem repül! nem rezzen szárnya sem!
Ez a madár a vágy, halk vágyunk, kedvesem:
megúnta itt magát és átmegy csöndesen.

8. Olvasni kell!

Mivel csak emberek vagyunk, és a világ sokkal nagyobb annál, amit ismerhetnék: olvasni kell! Nem csak Babitsot, bármi igényeset, bármi, ami épít. „Mert a könyv is Élet”.

RITMUS A KÖNYVRŐL

(A magyar Könyv ünnepére.)
 
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
 
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
 
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
 
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
 
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!
 
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
 
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
 
Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
 
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
 
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
 
az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

Nyitókép: Székely Aladár felvétele / Wikipédia

Ajánljuk még:

„Naponta akár 80-100 féle bort is megkóstolok” – interjú a magyar sommelier bajnokkal, Evans Victoriával
Egyszerre van otthon Amerikában, Magyarországon és a világ különböző borvidékein, irodája is leginkább a borpince, képzett biztonság- és védelempolitikai szakértő, akit a háta mögött mégis „a sommelier könyvelőnek” neveznek – Evans Victoria magyar sommelier bajnok a szakma nagyjait pipálta le itthon és nemzetközi versenyeken egyaránt. A jó borhoz való finom érzékét édesanyjától örökölte, és úgy tűnik, ez a hatás végül erősebbnek bizonyult, mint az apai minta alapján kipróbált katonai képzés. Nőként szállt ringbe egy Magyarországon még nagyon is férfidomináns pályán: többek között erről is beszélgettünk kiváló borok társaságában.