GolfÁramlat

„A világ megmentése nem egyemberes feladat” – Molnos Zselyke ökopszichológussal beszélgettünk

A klímaváltozásról évtizedek óta beszélünk. Emlegetjük, hogy ha nem változtatunk, hamarosan a saját bőrünkön fogjuk érezni, miként alakulnak át az időjárási viszonyok és tűnnek el az évszakok közti átmenetek, sőt átstrukturálódik a teljes ökológiai rendszer. Mostanra egyértelmű, hogy mindez nem a jövőben fog bekövetkezni, hanem már a mindennapjaink része. Az aszályos vagy épp monszunszerű esőzésekkel terhelt nyarak, az itthoni hó nélküli telek, a kisvárosokat elsodró áradások vagy az októberi hőség mind-mind ennek a tanúbizonyságai. Hogyan lehet ezt feldolgozni mentálisan? Mit tehetünk a klímaszorongás ellen és hogyan tudjuk mindezt pozitív erővé, cselekvéssé konvertálni? Erre ad tanácsokat Molnos Zselyke az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának hallgatója, az Ökopszichológiai Intézet társalapítója és vezetője, tanácsadó szakpszichológus és biológus.

Az ismerősi körömben nagyon gyakori téma a klímaváltozás, illetve ehhez kapcsolódóan az aggodalmak, hogy milyen lesz a jövő. Sokszor felmerül, hogy nem elegendő, amit egyéni szinten teszünk, jóval nagyobb léptékű változásra lenne szükség. Ez viszont még mindig várat magára. Az ebből fakadó düh és tehetetlenség sokakban vált ki szorongást, ami akár a mindennapokra is hatással lehet. Ökopszichológusként mit tapasztalsz, ez valóban egyre gyakoribb jelenséggé, már-már népbetegséggé válik?

Valóban vannak kutatások, amik azt mutatják, hogy sok embert érint világszerte ez a probléma. Az ELTE Ember–Környezet Tranzakció Intézetének reprezentatív kutatásai azt mutatják, hogy a klímaszorongás Magyarországon leginkább a fiatal generációt érinti, ami nem meglepő, hiszen tulajdonképpen az ő bőrükre megy a vásár. Akkor kezdett egyre elterjedtebbé válni a globális környezeti válság miatti aggodalom, amikor ténylegesen érezhetővé váltak a klímaváltozás hatásai a mindennapjainkban, holott

ökológiai válságról már az 1960-as évek óta beszélünk.

Rachel Carson Néma tavasz című könyve volt az első figyelemfelkeltő írás a témában, ez 1962-ben jelen meg. Az azóta eltelt ötven évben a klímaválság volt az első olyan tényező, ami elérte a tömegek ingerküszöbét, ugyanez nem sikerült kihaló állatfajoknak például. Most már nem tudjuk figyelmen kívül hagyni az időjárásváltozást, így kezdünk felébredni – most, amikor a probléma már elér a saját küszöbünkig.

Ennek viszont a szorongás mellett lehet olyan hatása is, hogy egyre többen ráébrednek, változtatni kell az életvitelükön, nem lehet tovább várni a csodára.

Soktényezős történet, hogy kiből mit vált ki a szorongás: bénítóvá vagy aktivizáló erővé is válhat. Azt fontos kiemelni, hogy a klímaszorongást, vagy még inkább az ökoszorongást – ami mára egy jóval helytállóbb kifejezés – nem tekintjük betegségnek, hiszen a helyzet, amire reagálunk, nagyon is valós. A feladat az lenne, hogy kitaláljuk, hogyan tudjuk a reakcióinkat cselekvéssé fordítani, hogyan válhat a szorongás vagy akár az ökológiai gyász motiváló erővé. Ehhez érdemes lehet szakember segítségét is kérni, de az is egy jó irány, ha a saját közösségünkkel, egymást támogató baráti körünkkel beszélgetünk a problémáról.

Az ökoszorongás mellett említed az ökológiai gyászt is. Mit értesz ezalatt?

Az ökológiai gyász a múltra irányul. Ez annak a fájdalma, hogy vannak olyan folyamatok az ökológiai rendszerünkben, amik már végérvényesen lezajlottak, visszafordíthatatlanok. Ilyen lehet például egy állat- vagy növényfaj elpusztulása. Ezzel szemben a szorongás a jövőre irányul. Ahhoz, hogy kezelni tudjuk a saját megéléseinket, érdemes először beazonosítanunk, hogy pontosan milyen érzésekkel nézünk szembe. Az Ember–Környezet Tranzakció Intézet munkatársai három olyan kérdőívet dolgoztak ki, ami segíti az ökoérzelmek feltérképezését. Jó, ha rá tudunk tekinteni arra, mit élünk meg, és nevet tudunk adni annak. Az azonosítás után pedig fontos, hogy mindez ne rekedjen bennünk, hanem meg tudjuk osztani másokkal. Keressünk hasonló gondolkodású, hasonló érzelmekkel szembesülő embereket, akik nem bagatellizálják el a problémát, hanem értő figyelemmel hallgatnak meg minket, és akár ők is megosztják a hasonló megéléseiket! Ennek lehet egy erős társas támogató hatása, innentől pedig már elindulhat a folyamat, amiben arra keresi az egyén a választ, hogy ő maga mit tehet.

Itt jön a képbe az a kérdés, hogy mi a szerepe az egyéni lépéseknek. Hogyan tud valaki elkötelezetten, hosszú távon áldozatokat hozni az ökológiai rendszer megóvása érdekében úgy, ha közben azt érzi, az egyéni szinten tett lépéseknek nincs eléggé nagy jelentősége?

Fontos azt tudatosítani magunkban, hogy a világ megmentése nem egyemberes feladat. Mindenkinek meg kell keresnie, hogy a saját közegén belül mit tud tenni, hiszen az ökológiai rendszer annyira összetett, hogy valójában nem látjuk előre, melyek azok az aprónak tűnő tényezők, amelyek hosszú távon nagy port kavarnak.

Nem önáltatás azt gondolni, hogy a saját közegemben tett lépéseknek is van jelentősége, mert nem is vagyunk tisztában azzal, hogy a sok kicsi összetevő hová vezet.

Emiatt is vagyok bizakodó, mert a kimenetel többesélyes. Zajlik az összeomlás, de zajlik egyfajta szemléletváltás is a természettel kapcsolatos viszonyunkban. Mindeközben pedig versenyt futunk az idővel.

Ez a gondolkodásmód segíthet abban, hogy a megterhelőbb, lemondásokkal járó, de tudatos életmódot fenn tudják az emberek tartani. Hiszen a most meghozott áldozatok egy minőségibb életet eredményeznek hosszú távon.

Az a cél, hogy máshogy kezdjünk el élni, más döntéseket hozzunk, más választásaink legyenek, és ezen keresztül változtassuk meg a környezetünket és önmagunkat. Ugyanakkor ez csak az egyik eleme a teljes képnek. Szerintem paradigmaváltásra van szükség, ami valóban magában foglalja a viselkedésünk megváltozását, de amellett sok mást is. Például a paradigmaváltás része, hogy végiggondoljuk, hogyan vélekedünk a természetnek nevezett rendszerről, amelynek mi emberek is a részei vagyunk. Hogyan látjuk magunkat a természettel kapcsolatban? Benne vagyunk, mélyen beágyazva, vagy van a természet valahol kint és vagyunk mi a lakásainkban, és csak néha találkozunk? Mit gondolunk az ember szerepéről a világban?  A nyugati kultúrák egyik szocializációs hozadéka, hogy az emberi felsőbbrendűségben hiszünk, ez a szemlélet pedig nagy valószínűséggel hozzájárul ahhoz, hogy ott tartunk, ahol. Ennek is át kell alakulnia. Fontos kérdés az is, hogyan látjuk a természet többi részét és önmagunkat. Mást lát az erdőben egy biológus, egy turista vagy egy erdész. Amikor a világra, a természetre nézünk, annak csak egy-egy szeletét ragadjuk meg: egy fát, egy virágot, egy madarat, holott az ökoszisztémák olyan hálózatot alkotnak, amelyben kapcsolatok definiálják az egész hálózat minőségét. Mégis amikor szétnézünk, nem hálózatokat, rendszereket vagy összefüggéseket látunk, hanem csak az egyes elemeket. Ugyanez a logika igaz az időbeliségre is: nem folyamatokat látunk, hanem pillanatképeket. 

Ez a fajta szűklátókörűség milyen hatással van a környezettudatos életmódra?

Ez a látásmód egyértelműen nehezíti  a természet védelmét, mert

bele sem tudunk gondolni, hogy a mostani tetteinknek milyen hatása lesz holnap vagy ötven év múlva.

Nem is gondolkozunk el azon, hogy egy-egy, most meghozott döntés milyen következményekkel járhat a teljes rendszerre nézve. Emiatt is kellett a klímaválságnak a kertkapun bekopogtatnia ahhoz, hogy rádöbbenjünk, tényleg komolyan foglalkozni kell a problémával. 

Mit tapasztalsz, hogyan lehet az ennyire mélyen belénk kódolt gondolkodásmódot felülírni? Mire van szükség a paradigmaváltáshoz?

Biztos, hogy kell hozzá egy kis lassulás. Amikor az autópályán száguldunk, elsuhanunk mindenféle piros meg sárga virág mellett, de nem látjuk, hogy mik ezek. Ha viszont megállunk, akkor feltárulnak azok a részletek, amiktől az a virág gyönyörű.

Részvételi sétákkal dolgozom különböző élőhelyeken, ezeknek a hossza két-három óra. Ezt az időt a résztvevők magukra szánják. Lassú tempóban haladunk, nézelődünk, szaglászunk, hallgatózunk, használjuk az érzékszerveinket. Az érzékszervi kapcsolódás a minket körülvevő és magában foglaló természettel alapvető része a folyamatnak, mert ez kapcsol be minket a jelenbe. Tulajdonképpen egy zöld mindfulness zajlik le ilyenkor. Ebből úgy lépünk tovább, hogy a mélységbeli nézőpontváltás technikáját alkalmazzuk, vagyis olyan apró részletekre figyelünk oda, amin keresztül megvalósulhat egy finomhangolás, és így képesek lehetünk elhelyezni magunkat a természetben. Jó, ha észre tudjuk venni a részletek gazdagságát, és szélesebb nézőpontból is tudunk szemlélődni, meglátjuk az összképet. Ha ezeket a technikákat rendszeresen alkalmazzuk, és élményszintű tapasztalásban van részünk, az eljuttathat minket a szükséges paradigmaváltáshoz. Ahhoz, hogy empátiával viseltessünk a többi élőlény iránt, és ne csak genetikai programokat lefuttató gépekként gondoljunk rájuk, és hogy megtaláljuk az ökológiai identitásunkat. Arra van szükség, hogy felismerjük, hogy mi is a nagy egész részei vagyunk, egyek a sok közül, akik nem kiemeltebbek a többieknél. Ez a fajta szemléletváltás olyan új megoldási lehetőségekhez vezethet el minket, amiket most, a jelenlegi nézőpontunkból még el sem tudunk képzelni.

A rendszerszemléletünk elvesztése tehát a természettel való közvetlen kapcsolatunk elvesztésének az egyik hozadéka? 

Az ökopszichológia úgy véli, hogy a természettől való elidegenedésnek ez az egyik eredménye.

Ha nincsen természettapasztalatunk, még a gyerekkorunkból sincsenek természetélményeink, akkor egyszerűen nem tudunk mihez viszonyítani, mihez visszatérni.

A kamaszkor, a fiatal felnőttkor az önmegvalósításról, a pörgésről szól, ezért a természettel való kapcsolatot még ezelőtt, a gyermekkorban kell megalapozni. A természetkapcsolat-facilitátor képzéseken is azt látom, hogy a negyven év körüli korosztály az, aki már újra nyit a természet felé, mert szeretnének visszakapcsolódni a természethez valamilyen módon, és van mire építkezniük gyermekkorukból. Ha nem érintkezünk a természet többi részével, akkor nincs is tudásunk arról, hogy nem egyedül vagyunk mi emberek a bolygón, hanem mi is a rendszer részei vagyunk. Holott jó lenne átlátni, hogy életközösségekben élünk számos növénnyel, állattal, gombával. A táplálkozásunk, légzésünk során olyan anyagokat veszünk fel, amik ezekből az élőlényekből származnak, és olyanokat bocsátunk ki, amik ezeknek az élőlényeknek a részévé válnak. Vagyis

az elidegenedés nem azt jelenti, hogy ténylegesen elszakadtunk a természettől, hiszen ez egyszerűen lehetetlen. Valójában csak nem veszünk tudomást az ökológiai rendszerek működéséről.

Talán ha visszatalálnánk a természethez és újra tudatosulna bennünk, milyen összetett rendszer részei vagyunk, az is motiváló tényezőként hathatna a környezettudatos életmód irányába. Hiszen akkor jobban átlátnánk, hogy rajtunk kívül még mennyi élőlény tevékenysége befolyásolja a természeti rendszereket mindennap.

Valóban, ez is lehet motiváló tényező a környezetbarát életmódhoz. Egyértelműen bizonyított, hogy azok, akik élő természetkapcsolattal rendelkeznek, sokkal valószínűbb, hogy környezettudatos döntéseket hoznak. Azt is több kutatás alátámasztja, hogy ha van egy rendszeres kapcsolatunk a természettel, sok időt töltünk például az erdőben, az jelentős mértékben pozitívan hat az egészségi állapotunkra és a jóllétünkre. Fontos, hogy ez egy valós természeti kapcsolat legyen, amikor tényleg jelen is vagyunk. Tehát nem arról van szó, hogy végigtelefonáljuk az erdei sétát vagy az erdőben futunk zenét hallgatva, hanem észre is vesszük, hol járunk, és van bennünk kíváncsiság és értő figyelem a környezetünk felé. Ennek köszönhetően egy érzelmi kapcsolódás is ki tud alakulni.

Ökopszichológusként azt gondolom, hogy azon túl, hogy a szűk környezetünkkel való kapcsolatunk kihat a mentális jóllétünkre és az egészségünkre,

van összefüggés a ökológiai rendszerekkel való kapcsolatunk és az egészségünk között is.

Vagyis az, hogy milyen élőrendszerben élünk, definiálja a jóllétünket is. Egészségtelen ökoszisztémában nagyon nehéz egészségesnek lenni, de fordítva is érvényesül a hatás. Az, hogy mi hogyan vagyunk, nagyban meghatározza azt, ahogyan működünk, és ahogyan hatunk az ökológiai rendszerre. A természettel való kapcsolatunk legalább ugyanannyira fontos a saját jóllétünk szempontjából, mint az, hogy magunkkal vagy másokkal milyen a kapcsolatunk. A természettel való rendszeres kontaktus és a természetkapcsolat két markáns és aktuális problémára, a környezeti válságra és a népegészség helyzetére is megoldást kínál. 

Ajánljuk még:

„Érdemes rávezetni az embereket, hogy mi minden hever a lábuk előtt” – interjú Potyó Imre természetfotóssal

Potyó Imre természetfotós képei nem csupán megörökítik az élővilág szépségét, hanem történeteket is mesélnek. Árad belőlük a természet iránti rajongás. Imrét hallgatva nagyon hamar egyértelművé válik, hogy az ideális pillanat elkapásához rengeteg türelemre, folyamatos szakmai fejlődésre és nem utolsósorban alázatra van szükség. Fotózásról, inspirációgyűjtésről, tervekről beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X