Van abban valami csodálatos, amikor az alapanyag az emberi kéz érintése nyomán átalakul. Pulóver lesz a gyapjúfonalból, játékbaba a kukoricacsuhéból, kosár a vesszőből. A paraszti léthez, az önellátáshoz ez mindig is hozzátartozott. Amikor a természet pihenőre tért, akkor következtek az alkotó munkák, a tollfosztás, a faragás, a gyapjúfonás és a kosarak készítése. Ez utóbbi mesterség az utóbbi időben nagy népszerűségnek örvend, egyre többen vesznek részt olyan műhelymunkákon, ahol el lehet sajátítani a kosárkészítés kulisszatitkait.
Miért lett „divat” kosarat fonni, miért érdemes belefogni ennek a mesterségnek a felfedezésébe, mit adhat nekünk az, ha természetes anyagok felhasználásával, a két kezünkkel állítunk elő egy tárgyat? Erről beszélgettem Legeza Mártával, a Népművészet Ifjú Mesterével, a Népi Kézműves és Népi Iparművészeti Szakcsoport munkatársával.
Tíz éve oktatsz kosárfonást. Miért akar ma valaki megtanulni kosarat készíteni? Divat? Hasznos tudás?
Az emberben alapvetően benne van az alkotás, a teremtés vágya. A rohanó, modern világból viszont ez legtöbbször hiányzik. Dolgozunk, olykor űzött vadként rohanunk, és közben azért érezzük, hogy kellene valami más, a túlterhelés után valami békességes. Újabb lendület a hétköznapok sodrásának elviseléséhez. Egyre többen érzik azt, hogy ehhez a természethez való visszatérés, a természetes anyagokkal való munkálkodás nagyon sokat tud hozzáadni. Az ismétlődő mozdulatok, amíg felépül egy kosár, lenyugtatnak. A finommotorika, az apró mozdulatok nagy fokú koncertrációt igényelnek, de ez merőben másféle, mint ami a hétköznap során éri az embert. Más agyféltekét mozgósít.
Jönnek kosarat fonni fiatalok, mert a lelkük érzik, hogy egy tárgy alkotása természetes anyagokból, az egy teremtő folyamat. Jönnek kismamák, akik szeretnének kilépni pár órára a kismamalét egyhangúságából. Nyugdíjasok, akik a tartalmas időtöltést keresik. Mindig vannak új érdeklődők, a legtöbben visszatérők. Jönnek műhelymunkára újra és újra, mert aki megtapasztalja ezt az örömöt, ahogyan a vesszőből egy használati tárgy formálódik, ez olyan öröm, amit újra és újra szeretnének átélni. Mint a hegymászó, aki újra és újra meg akar hódítani egy újabb csúcsot.
Amikor növényekkel dolgozom, engem teljesen áthat a növény minősége, ráhangolódom a rezgéseire. Szeretem beszívni illatát, tapintani levelét, szárát. Átjön-e ez az a vesszővel való munka során?
Mindenképp! A kosárkészítésnél az első és legfontosabb: az alapanyag. Valamikor voltak fűztermő központok a Tisza mentén, Zalában és más folyópartokon. Hazánk földrajzi és éghajlati viszonyai kiválóan alkalmasak a fűz termesztésére. A folyók szabályozásáig az árterületek és a mocsarak vidékei természetes otthont biztosítottak a vadon termő füzeseknek.
A legelterjedtebb kosárfonó-vessző az amerikai fűz, de sok más növény vesszőjét is bele lehet fonni a kosarakba. A szomorúfűz aranysárga ágait, a gyümölcsfák vesszeit, mint a körte, szilva, mogyoró. Szép színes minták készülhetnek tölgy, fagyal, som, vadrózsa vesszőkből is. Amikor előkészítjük a vesszőket, amikor dolgozunk velük, a textúra, az illat, mind nyomot hagy bennünk, rajtunk, érezzük illatát, tapinthatjuk a különbözőségeket. Maga az alapanyag-válogatás is egy izgalmas dolog, ahol már összekapcsolódunk a növénnyel.
A vesszőgyűjtés, a vesszőaratás lomhullástól rügyfakadásig tart. Ebben az időszakban lehet fonni a zöldvesszőket, és betárolni a vesszőket a későbbi munkálatokhoz. Kellően hideg helyen tartva sokáig megőrzik frissességüket, vagyis maradnak fonhatóak. A friss, zöld vesszőkből készült alkotások nem annyira tartósak, egy idő után rezgőssé válnak.
A kiszáradt vesszőket használat előtt vissza kell puhítani, hogy könnyen és eredményesen lehessen velük dolgozni. Sok héten át, vízben való áztatással lehet visszaadni a vesszőknek a rugalmasságukat. A folyamatot gyorsítani lehet azzal, ha több órán keresztül melegítjük, de nem forraljuk a vizet, de ahhoz nagy gyakorlat kell, hogy tudjuk, az adott alapanyagot milyen hőfokon, mennyi ideig „főzzük”. Főzésről a szó soros értelmében nem is beszélhetünk, mert ha a forráspontot elérjük, akkor könnyen leválik a héj. Amiért kár volna, mert ez ad szép rusztikusságot a kézzel készült kosárnak. Az iparszerű kosárkészítésnél nem találunk ilyen darabokat, mert ott főzött, majd kézzel vagy géppel hántolt vesszőket használnak, amelyek fényesek, ragyogóak, a belőlük készített termékek ugyanabból a natúr alapanyagból vannak, de nem érezzük őket annyira természetesnek. A kosárfonás egy viszonylag könnyen elsajátítható mesterség, nem túl nagy eszközigénnyel, hiszen az alapanyagon kívül egy késre, metszőollóra, szúróárra van szükség és a kezünkre. A kosárfonás egy körfogást segítő mesterség egyben, az elhasználódott tárgy visszakerül a természetbe, lebomlik. Tehát mai kifejezéssel élve teljesen fenntartható, tudatosságra nevel.
Ugyanolyan elmélyülés, mint a természetjárás?
Az emberi pszichének szüksége van a természetben létezéshez, kötődnünk kell oda, ahol le tudunk csillapodni. Ahogy lépegetünk az erdőben, szépen, ritmusosan, lassan, ugyanezt követi a fonás is, ismétlődő, lassú és elmélyült mozdulatokkal. Nem lehet siettetni, benne van egy lüktető ritmus, szép harmónia alakul közben. A vessző hajlékonysága és törékenysége alázatra tanít, ahogyan alakul a munka, az pedig önbizalmat szül. Sokan nem is tudják elképzelni magukról, hogy képesek készíteni egy kosarat, elmerülnek az alkotásban, egy „flow” élményben, és egyszerre ott lesz a kezük közt az elkészült mű, amit ők teremtettek. Egy kosár hamar elkészül, tehát viszonylag gyorsan lehet sikerélményhez jutni. Úgy érzem, az emberek egyre inkább keresik az ilyen jellegű kikapcsolódási formákat, amikor természetes anyag van a kezük között, és olyan folyamat részesei, amely során kéz kezükkel hoznak létre a semmiből egy esztétikumot hordozó funkcionális tárgyat. Ráadásul olyasmit, ami a lakásuk dísze lehet, méltón lehetnek rá büszkék. Aki ajándékba készíti, már előre látja, hogy fog örülni neki a megajándékozott, amikor az általa készített kínálótálcán nyújtja majd a vendégeinek a pogácsát.
Hagyományos mesterség, aminek most úgy tűnik, egyre fényesebb a jövője. Kezd újra érték lenni a kétkezi munka, a minőségi, hazai kézműves portéka. A hagyományos értékek visszatérnek, a kézzel font kosarak is egyre nagyobb teret kapnak az otthonokban, mert jó érzés minél több tárgyban meglátni a természetet és az emberi kéz alkotását.
Maga a fonás egy több ezer éves hagyomány, az ember a fészeképítő madaraktól leste el a technikát, a füvekből, gallyakból készült struktúrák elkészítésének alapjait. Eleink ismerték, továbbfejlesztették ezeket a titkokat, de mivel a fa romlékony, nem maradtak ránk kosarak úgy, mint például a fazekas termékek. Nem is olyan régen még az utak mentén rendre találkozhattunk kosárárusokkal, akik kínálták portékáik széles választékát: bevásárlókosarat, fáskosarat, ruháskosarat, mózeskosarat, méhkast, tyúkborítót és még felsorolni is lehetetlen, mennyiféle kosarat. Messze földön híresek voltak ezek a termékek, bennük ott volt az ősi tudás, a természetes szépérzék, az apáról fiúra szálló tudomány.
Ma viszont a kosárfonás más irányt vett, inspirációkat adnak a külföldi minták, például a skandináv új formavilág, a sokféle látványos technika, a felhasználási módok sokszínűsége. A használati tárgyak is megváltoztak, ma már nem fogunk halat varsával, nem fonunk a kotlósnak tyúkültető kosarat, de megjelenik a kosár egészen új szerepben az életünkben és az otthonunkban. Az évtizedeken át uralkodó műanyag szatyrok ideje lejárt, és újra trendi lett kosárban vinni haza a zöldséget, a gyümölcsöt a piacról, kosárral piknikezni, bicikliskosárral kerekezni. Alkalmazhatunk újszerű alapanyag-társításokat, mint a gyékény, csuhé, sásfélék, megjelenik a modern formavilág, és tovább tud élni megújult formában ez a szép hagyományos mesterség.
Nem kosárfonónak készültem, és nincsenek kosárfonó gyökereim. Felnőtt fejjel kóstoltam bele, rendhagyó módon talált rám ez a mesterség, sokáig nem tudtam, hogy van egy ilyen talentumom. De amióta felismertem, elemi vonzódást érzek iránta. Életem meghatározó része a népi kultúra, a kosárfonásban találtam meg önmagamat. Lételemem a folyamatos tanulás, a fejlődés, szeretem a hagyományon alapuló tárgyalkotást, de ugyanakkor a kísérletezést is. Mindezek mellett fontos számomra a tudásom, tapasztalataim megosztása másokkal, hiszen az viszi előre a világot, akkor lesz folytonos a körforgás, ha az ember továbbadhatja elődjeitől kapott tudását a következő generációknak.
Fotók: Dusa Gábor
Virágvarázsló Martonvásáron
Inkaliliom és préritárnics Brunszvik és Beethoven városában
