Sokan úgy képzelik, hogy a jó kapcsolat az, ahol nincs konfliktus. Pedig a konfliktus nem a szeretet hiánya, hanem a különbözőségeink természetes következménye. Két ember (vagy egy család) nem attól lesz jól működő közösség, hogy mindig mindent ugyanúgy lát, és mindenről ugyanazt gondolja, hanem attól, hogy a különbözőségeiket képesek biztonságosan kezelni, anélkül, hogy az a kapcsolat felbomlásához vezetne. A „csend” önmagában nem bizonyíték arra, hogy minden rendben van. Sokkal gyakrabban jelzi azt, hogy valaki túlterhelt, fél a következményektől, vagy egyszerűen nem tanulta meg, hogy hogyan lehet a saját érzéseiről úgy beszélni, hogy közben nem bánt másokat.
Ha kora gyermekkorban nem beszélgetünk a gyermekeinkkel, később hiába várjuk el azt, hogy megosszák velünk az érzéseiket. Ha egy apa csak fegyelmezni és feladatokat kiosztani képes, akkor ne lepődjön meg azon, hogy a gyermekei végrehajtják ugyan az utasításait, de mélyebb beszélgetésekre az apjukkal soha semmiről nem lesz igényük. Mert ha ki is alakul bennük a készség a problémáik megosztására, azt egy biztonságos és mély környezetben teszik majd meg, nem ott, ahol csak és kizárólag a kötelességteljesítés és a teljesítményorientáltság a szeretet mércéje. Persze van az a szülői hozzáállás, amelyik még örül is annak, ha nem tud mélyebb dolgokat a gyermekéről, hiszen kevesebb információ, kevesebb gond. Ugyanakkor egészen biztos az is, hogy a gyermekeink az általunk közvetített mintákból tanulnak, és ha pici korban azt látják, hogy a szüleik a szőnyegalásöprés, a manipuláció, a néma büntetés vagy a szeretetmegvonás mesterei, minden bizonnyal ezt fogják “normálisnak” gondolni. Pedig érdemes lenne megtanítani nekik, hogy a felnőttkori hétköznapi élet egyik legnagyobb nehézsége vagy terhe pontosan a felmerülő konfliktusaink kibeszéletlensége. A kibeszéletlenség azért veszélyes, mert általában nem oldódik meg magától, hanem tárolódik. És gyűlik. És ebből - inkább előbb, mint utóbb - túlreagálás, passzív-agresszió, távolságtartás, és még több stressz lesz.
Nincsenek társas kapcsolatok nézeteltérések, nézetkülönbségek, és végső soron konfliktusok nélkül. A konfliktusmentesség sokszor nem harmóniát, hanem túlzott alkalmazkodási kényszert, vagy csendes tűrést takar. A jó kapcsolatok sem konfliktusmentesek – hanem „javítás-képesek”. Vagyis működik bennük egy olyan mechanizmus, ami egy vita után visszavezeti a feleket egymáshoz. Szeretetviszonyainkban a stabilitást sokszor pont nem az mutatja, hogy elkerüljük a feszültséget, hanem az, hogy képesek vagyunk helyreállítani a békét utána.
Érdemes kibeszélni a dolgokat. Ez azt jelenti, hogy lehet nemet mondani, lehet vitázni, lehet hibázni, és lehet visszatérni egymáshoz. Mert ebben az esetben nem kell kitalálni, hogy a másiknak „mi baja lehet”, nem kell pánikolni a csendek miatt, nem kell napokig cipelni a feszültséget, és végső soron nem kell azt gondolni, hogy velünk van a baj. A jó kommunikáció leveszi ezt a terhet minden társas kapcsolatról. Nem old meg mindent azonnal, de legalább lehetőséget teremt a párbeszédre. És ha a párbeszéd alapja az összetartozás és a szeretet, akkor a nehézségek nem szétválasztanak, hanem feldolgozhatóvá teszik a problémáinkat és esélyt teremtenek a lezárásra.
Szóval, mitől lesz könnyebb az életünk? Beszélgessünk sokat.
A csend kétarcúsága
Ünnepek idején, amikor végre kiléphetünk a hétköznapok rohanásából, több időnk van egymásra nézni. Valóban egymásra.
