Dr. Kovács Emőke Balaton-kutató történésszel beszélgettem egy nyáreleji napon, a Balatontól csak egy ugrásra, egy illatos somogyi virágcsokor mellett. Az asztalon mindkettőnk egyik kedvenc Balatonos olvasmánya, B. Kéry Ilona: Kertem című könyve, amelynek tájleírásai a száz évvel ezelőtti növényvilágba visznek el, és egy kicsi, ám annál sokatmondóbb tihanyi kert kialakulásának és életének kulisszatitkait tárják fel.
A Balatont kutatod, ami meglehetősen különös és izgalmas dolog. Ha jól belegondolunk, minden magyar embernek van valamiféle kapcsolata a magyar tengerrel. Vannak rajongói, élvezői, nyaralói és szerelmesei. Te pedig belemélyedtél a kultúrtörténetébe, cikkeket, könyveket írsz, óriási ismeretanyagot tettél magadévá, könyveidben érdekesnél érdekesebb történeteket osztasz meg az olvasókkal és szinte felmagasztalod a Balatont, mint kultúrtájat, kultúrtörténeti emlékek gyűjtőhelyét.
Somogyban születtem, Fonyódligeten, ádándi nagyapám, szüleim által örökölt kis nyaralóvillájában cseperedtem fel. Örök elköteleződésem lett a Balaton, akkor sem tudtam elszakadni tőle, amikor Budapesten éltem, tanultam. A doktori disszertációmat is a Balatonról szerettem volna írni, de nem engedték, komolytalan dolognak tartották, hogy a Balatonról, ahová mások nyaralni járnak, valami komoly munka születhet. Így, talán dacból is, de hittem is benne, szenvedélyes kutatója lettem a tó XIX-XX. századi történetének.
A Balatonhoz való kötődésem így nemcsak személyes ügyem, hanem küldetésem is, egyben egyfajta értékmentés, amely egyszerre szól a tó múltjáról és a magyar kultúrtörténetről. A történészek közt azt az irányt képviselem, hogy meghatározó személyek, sorstörténetek alakítják történelmünket, nem szeretem a kiragadott eseményeket, mert az emberek, a helyek és a folyamatok szimbiózisban, élnek-történnek. A Balaton történetének is megvannak a jelentős alakjai, mint Lóczy Lajos, Jókai Mór, Kálmán Imre, regionális képviselők, irodalmárok, közéleti személyek, és kertészek is.
Itt el is érkeztünk a balatoni kertkultúrához, a kertekhez. Ezek szerint voltak híres kertészek, kerttervezők, kertépítők, akik formálták a tó körüli tájat és a kerteket?
Hogyne lettek volna, hiszen a magyar kertművészet története bővelkedik kiemelkedő alkotásokban és mecénásokban! Az első, és talán a legismertebb Festetics György, aki Keszthelyen egyedülálló tevékenységet indított el, és tudatosan alakította ki a kastély kertjét és a körülötte elterülő tájat. A történelmi jelentőségű, első botanikus kertet Festetics György alapította meg, 1812-ben. Ekkor még leginkább fákat ültettek bele, főként oktatási céllal, a kert Festetics Tasziló idején bontakozott ki igazán. Ő angliai mintákat hozott a kertbe, az angol származású Henry Ernest Milner vezetésével kapott új arculatot a kert, készült az angolkert, ekkor telepítették a nyomokban még ma is látható feketefenyő-fasort, a Fenyves Allet.
Schilhán József nevéhez a kőröshegyi uradalmi kertészet kialakítása kötődik, de ő rendezte Somogyvár és Kaposvár kerti arculatát, valamint neki köszönhetjük a fonyódi fenyősort is. A földvári fürdőhelyet a Széchenyi család kezdte el kialakítani Földvárpusztán 1872-ben, és rá tíz évre már birtokba is vették a nyaralók a több mint 70 hektáros parkkal körülvett fürdőtelepet.
Szigligeten Talabér Gábor kertészt említem meg, aki az Esterházy-kastély nagy kertjét rendezte, ápolta. A 12 holdas, javarészt fenyőkkel övezett arborétumban Talabér idején üvegházakat és ciszternákat is építettek, szép filagóriákkal.
Folly Gyula pécsi orvos saját kedvtelésből kezdett fenyőféléket, cédrusokat, ciprusokat telepíteni a badacsonyörsi hegyoldalba, megadva ezzel az alapját a ma is látható arborétumnak.
Bittera Gyula nagyszerű vegyészmérnöknek köszönhetjük a tihanyi levendulást. A sokoldalú polihisztor többek közt gyógynövények nemesítésével foglalkozott, és úgy gondolta, a Tihanyi-félsziget kílmája és mikrokörnyezet ideális lehet a levendula számára. A bencések területét tartotta alkalmasnak, ahová mandulák ültetésére is kötelezték, mert senki sem bízott a levendula sikerében. Az idő viszont őt igazolta, mert 1930-as évekre olyan kitűnő minőségű levendulát sikerült előállítani, amelynek olaja egyenértékű lett a francia levendulaolajjal, sőt, olykor túl is szárnyalta. Ez a levendulás határozza meg a mai Tihany képét, illatát, színeit is.
Egy hölgyet is meg kell említeni, Zichy Zsófiát, Zichy Mihály festő leányát. Őt zongoraművésznek szánták, Liszt Ferenc tanítványa volt, de az élete más irányt vett, amikor hozzáment feleségül Feledy-Flesch Tivadarhoz és Siófokon gyönyörű villát építettek. Az első villatulajdonosoknak számítottak, ott töltötték a nyarakat, élénk művészi élettel, zenei estekkel. Zichy Zsófia három gyermekkel maradt özvegyen, és attól fogva életét a kertészetnek és a virágoknak szentelte. Virágkötészetet tanult Párizsban és Londonban, szakcikkeket fordított magyarra, benne tisztelhetjük hazánk első virágkötőjét. A család Tab közeli, zalai birtokán mintakertészetet hozott létre.
1920 után a kertészeti forradalom kicsit más irányt vett, sorra alakultak a magánkertészetek, amelyek a villák és nyaralótelepek kertjeinek igényeit szolgálták ki. Révfülöpön, Lovason nyílt dísznövénykertészet, Füreden Brázay Zoltán illatszer- és sósborszeszgyáros növényháza és 50 holdas kertészete kínált gyönyörűséges növényeket a vásárlóknak.
Siófok és környékének kertjeinek túlnyomó részét Flament Lajosnak köszönhetjük. A francia születésű, jól képzett szakember magyar feleségével telepedett le az éppen épülő és szépülő fürdővárosban, és díszkertészetet nyitott. Ő felelt 1920-tól a siófoki fürdőtelep kertészeti arculatáért, díszkertet, japánkertet, arborétumszerű kis zöld szigeteket alakított ki.
1934-ben a Földművelésügyi Minisztérium Balatonfüreden megnyitotta az első Állami Kertészeti Főfelügyelőséget és szakképzett kertészek számára kölcsönt is nyújtott, a letelepedés fejében. Ekkor alakultak ki a pompás magánkertek, a korabeli fotók tanúsága szerint szembetűnő, hogy szinte mérnöki pontossággal tervezték meg őket, gazdag növényválasztékkal, esztétikus elrendezéssel. A kertészkedés a mindennapi balatoni élet velejárója volt, a fotókon szinte mindig ott van az ember, legtöbbször nagypapa alakjában, aki éppen kertészkedik a buja kertben.
Megmaradt ebből mutatóban valami az utókornak? Mi az, amit ma is láthatunk, élvezhetünk ebből az évszázados, szépen kibontakozó kertészeti kultúrából?
Sajnos, a világháború, majd azt követő kommunista diktatúra időszaka nem kedvezett a kerteknek, a kertek tulajdonosainak, gondozóinak sem. A Festetics kastély parkja ma újra látogatható, akár végigsétálhatunk a foghíjas feketefenyő-fasoron is. Az utódok újjáélesztették a Folly arborétumot, amely ma csodás növényválasztékkal kibővítve, élményprogramokkal várja a látogatókat. Külön érdekessége, hogy barangolás közben a növények hátterét a Balaton kékje adja. Tihanyban láthatjuk az őslevendulást, amely az utóbbi években a hazai levendula-fellegvárává tette a Tihanyi-félszigetet. Sok kert azonban elveszett, vagy más értelmezésben újjáépült a mai új kertészeti-forradalom elvei szerint. Zichy Zsófiára néhány éve emléktábla emlékezik Siófokon, az egykori virágzó birtokra pedig Zala településen Zichy Emlékház és egy park, mint Természetvédelmi Terület.
A kertek sorsa, hogy egyszer az enyészetté válnak. Jól emlékszem, amikor Bálint Gyuri bácsi, mindenki Bálint gazdája mesélte, hogy mennyire hiányzott neki füredi kis présház, ahol készültek a Nők lapjába írt cikkei évtizedeken át. A kertje egy egykori elhanyagolt, lucernás-gazos telekből varázsolt paradicsom volt, családi és baráti találkozók helyszíne is volt, ahol szívesen főzött, saját bort termelt, és gyakran vitt magával abból a kertből termést, hogy megmutassa a nézőknek az Ablak című műsorban. Ennek a műsornak köszönhette, hogy egy ország Bálint gazdaként ismerte meg a füredi kertészt. Borsos Miklós kertje, amelyet oly szépen leírt B. Kéry Ilona a Kertem című könyvben, nyomaiban még megtalálható, nemrég arra jártam és bekukucskáltam a kerítésen. Ez a kert is az „irodalmi kertek” közé tartozik, de említetted, hogy ilyenből van még több is.
Igen, Borsos Miklósék kertje azért különös jelentőségű, mert a kertben a szobrászművész alkotásit is elhelyezték. Nem csak vizuális élmény, hanem egy találkozási pont is volt, ahová 1956 után visszavonultak, ahol a művészek „Itáliát játszottak” a kertben, együtt volt a kultúra, a képzőművészet, a szabadság szimbólumaként tartották számon. B. Kéry Ilona a könyvben szépen leírta a kert keletkezését, a természeti környezetet, amely Itáliára emlékeztette őket a Sajkodi-öbölben, elmesélte azt a nehéz munkát, amellyel a csöppet sem könnyű terepen, kézi munkával ültettek be 500 négyszögölt több mint 300 féle növénnyel. A vágyból született a kert, vágyból Olaszország iránt, írta Ilona a bevezetőben. „Uralkodó növényzetünk az olajfűz, a tuja, a boróka, a jegenyenyár, a virágos kőris, a tamariszk, a mandula, a rózsa, és féltve őrizzük még megmaradt, öreg levendulatöveinket.”
Irodalmi kert Illyés Gyula tihanyi kertje is, amelynek kőasztalánál oly sok műve született. Itt vetette papírra az Egy mondat a zsarnokságról című opusát, amelyet a lábazatban rejtett el és csak évtizedek múlva leltek rá.
A rózsák kultúrtörténetét és szimbólumrendszerét is kutató Géczi János kertje Almádiban egy buja birodalom, ő maga így vallott róla 2024-ben a Könyvesmagazinban: „A kertem, ha nem is önfenntartó, de kevés gondozást igényel. Részben, mert a környezeti igényeikre ügyelve kerültek ide vagy oda a fajok, részben, mert figyeltem az ültetési rendre is. A tarackolókat és a gyomosítókat kell kordában-, a gyümölcsfákat pedig karbantartani. Ez utóbbi a nehezebb. Még csak május eleje lenne, de nálam már május vége, és elnyíltak az anyák napi virágok, az orgona, a tulipán, a gyöngyvirág már termést nevelne, ha nem metszeném le a virágmaradványokat a növényekről. A bazsarózsák is vetkeznek, csupa piros, fehér rózsaszín selyem van a bokrok alá terítve. A rózsák nyílnak, egy hét, s ha jó sejtem, nem túlzok, legalább százezer virágfej lesz a kertemben. Néhány éve ugyanis egy ázsiai futórózsa kezdte itt jól érezni magát, egy-egy hajtásán szabályszerűen hetven-nyolcvan virág nevelkedik, tavaly már befutotta a házam majd két oldalát. Nagyjából kétszázötven faj lelhető fel a kertemben, legalább ezer fajtaként, változatban. S hozzájuk illene számítani az őshonosokat is, a kék lentől az árvalányhajig és egyebekig, de erre nem szántam soha időt.”
Nekem a Balatonról mindig eszembe jut Bernáth Aurél Így éltünk Pannóniában című könyve is. Amikor olvastam, elfogott a vágy, hogy útra keljek, képzeletben évszázadokat utaztam a sugárzóan szépen leírt sorok nyomán. Szinte láttam magam előtt a Balaton nyugati medencéjét, a badacsonyi Hableányt, hogy a „magyar mitológia a múlt századból maradt, siratnivalóan szerény” nevű fogadójában kortyoljak bort, miután kikongatták a himnuszt a poharakon a présház előtt. Ebben a könyvben lehetünk 100, vagy akár 200 évvel ezelőtt, érezhetjük a biedermeier szellemét, a régi balatoni táj képét, a népi építészetet, szinte érezzük a rétek illatát, a kertek rózsáinak esti édességét.
Ma a tó körül újfajta kerteket láthatunk, látogathatunk. Számos levendulás kert kínálja az aromás virágok élvezetét nyár derekán Tihany mellett például Kőröshegyen, Dörgicsén, Monoszlón. Rózsakertek pompáznak a siófoki kikötőnél, Balatonfüreden a Tagore-sétányon, Keszthelyen, a Mikus Gyula sétányon, Révfülöpön, a móló közelében. Tavasszal tulipánmezők színes kavalkádja vár Szőlősgyörökön és Kőröshegyen. Kisapátiban, a Szent György hegyen mediterrán botanikus kert mutatja be, hogy a klímaváltozás új dimenzióba helyezheti a kertünkről alkotott nézeteinket. Káptalantóti mellett és Dörgicsén olajfa-ültetvények fordulnak termőre, a köveskáli gyümölcs-arborétumban pedig olyan gyümölcsfák érlelik terméseiket, amelyek eddig ismeretlenek voltak hazánkban. Az 1950-es években nagyüzemileg próbálkoztak narancsot és citromot termeszteni a Balaton körül, ez azonban vakvágány volt, a klíma és a termőterület nem volt alkalmas arra, hogy citrusültetvények szegélyezzék a magyar tengert. Mára viszont boldogan él a füge, a naspolya, délcegen ringatóznak a banánfák levelei a kertekben, a Balaton-felvidék hegyoldalain termőre fordul a pekándió, a datolyaszilva, a pisztácia. Lassan talán mindenhol lehet „Itáliát játszani”, ha vigyázunk a természetre, ha értő figyelemmel és szeretettel gondozzuk kertjeinket. Talán nem ment még tönkre a táj teljesen, talán nem lesz igaza Géczi Jánosnak:
„de továbbra sincs a tónál szabad földdarab, ahová leheveredhet az ember, túl sok a magánpart, a kerítés és arcátlan az engedélyezett harácsolás. A Balaton nem tudja azt képviselni, amit a Kárpát-medence, ahol mindenféle civilizációs örökség összebékül. Szóval a tó, a part ugyan káprázatos, de környezetromboló használóival és a használók élveteg gazdáival nem vagyok képes összebékülni. A kultúrtáj tönkrement, véglegesen – mondta Géczi János 2024-ben a vele készült interjúban.”
Fotó: dr. Kovács Emőke, Halmos Monika @rozsakunyho
