Az 1900-as évek elején még a Dráva, a Száva, a Tisza, a Duna és más folyók mentén is gyakorta szem elé került, egyes ősmocsarainkban még nagy telepekben fészkelt. Sásos, nádas, tisztásokkal váltakozó és mély iszapú, terjedelmes mocsaras területek jellemző faja volt, amit könnyű volt felismerni nyugodt járásáról és S-alakban begörbített nyakáról.
Repülésük is jellegzetes volt: Naumann a repülő batlák csapatát a szélhajtotta „ökörnyálhoz” hasonlította, ami ide-oda leng a levegőben, gyorsan változtatva alakját. „Mikor leszáll a sereg vagy megállapodik, a hosszú fonál darabokra szakad, szertefoszlik minden egyes része s a madarak össze-vissza röpködnek, lebegnek, kóvályognak, csigavonalban csavarodnak, majd suhogva kanyarognak ide-oda egyenként s nem mindannyi egyidőben, aztán sebes egymásutánban s mindegyik a maga módja szerint ereszkedik le”– írja.
A szakemberek szerint a batlák okos és értelmes madarak, és bár megjelenésük méltóságteljes és komoly képet mutat, személyiségük sokkal szabadabb és vidámabb ennél. A megfigyelések szerint ugyanis hajlamosak az évődésre nemcsak egymással, de más madarakkal is.
A batla rovarokkal, álcákkal, sáskával, szöcskével és szitakötőkkel táplálkozik, de kifejezetten szereti a meztelen csigákat és a piócákat is.
Megtelepedése után hamar nekikezd a fészekrakásnak. Társas természete miatt más, szintén telepesen élő madárfajokkal is szívesen osztozik a területén:
gyakorta figyelhető meg a kis kócsag, a bakcsó vagy az üstökös gém társaságában.
Fészkét nádtorzsokra, vastag címeres nádba vagy rekettyék ágaira rakja nádszálakból, sásból, nádlevelekből, de a füzes élőhelyeken olyan ágakból készült fészkeket is találhatunk, amelyek mélyedése sással, nádlevelekkel vagy száraz szálakkal van kibélelve. Általában három-négy tojást találhatunk a fészekben. A fiókák 21 nap alatt kelnek ki, és másfél hónapos korukban válnak röpképessé. Sok gondoskodást igényelnek, így mindkét szülő aktívan kiveszi részét etetésükből.
Sajnos Magyarországon évtizedeken át bevett szokás volt, hogy mikor a telep fiókái röpképessé váltak, a vadászok halomra lőtték az ártatlan madarakat. A feljegyzések szerint 1901-ben a Balaton mellékén egy nap alatt nem kevesebb, mint 800 batlát gyilkoltak le.
Az 1920-as évekre már csak ezer pár költött a Kis-Balatonon, de ez a szám az ezt követő években még drasztikusabban csökkent: a batlák hazai állományát 1971 és 1983 között 1–5, 1996-ban 18–20, 2000 és 2007 között 1–20, 2015 és 2017 között mindösszesen 1–12 párra becsülték. 2014 és 2018 között a Hortobágy, a Dél-Alföld, a Mezőföld és a Kisalföld vizes élőhelyein jegyezték fel példányait, de a Kis-Balatonon és a Nagy-berekben is láttak már fészkelésre készülő párokat.
Védelmének érdekében fészkelő- és táplálkozóhelyein elsődleges célnak számít a vízmegőrzés. Halastavi telepein a vízmélység szinten tartására kell törekedni, a nádasokban lévő telepein pedig a téli nádaratást megfelelő méretű és helyzetű nádfoltok megtartása mellett lehet csak elvégezni.
Sajnos a batla egyike azon madaraknak, amelyek ki vannak téve a légvezetékekkel való ütközéseknek, így ennek megoldása is kihívás elé állítja a szakembereket. Az IUCN vörös listája szerint a vizes élőhelyek degradációja komoly veszélyt jelent a faj fennmaradására – főként a lecsapolás, az öntözés és vízenergia-termelés, a legeltetés, az égetés, a megnövekedett sótartalom, a talajvíz kitermelése és az egzotikus növények inváziója révén. És ha ez még nem lenne elég: a batlákat a vadászat és a növényvédő szerek is kihívások elé állítják, emellett a faj fogékony a madárinfluenzára is.
Nyitókép: 123RF
