Nem kis termetű: a buglyos tátorján akár másfél méteresre is megnövő növényünk, amely dúsan szétterülő ágakkal rendelkezik. Levelei nagyok, szeldeltek, és felfele haladva egyre nagyobbak. Először 4-5 éves korában hoz virágot: tömör, majd később fellazuló, összetett fürtvirágzatban nyílnak fehér vagy rózsaszínű árnyalatban pompázó virágai. De nemcsak szépek, illatosak is, és hiába a sok igazságtalan pletyka: a buglyos tátorjánnak csak akkor van kellemetlen szaga, ha az éppen elhalóban lévő töveivel találkozunk, ellenkező esetben a virágok mézédes illatot árasztanak magukból.
Áprilistól virágzik egészen június végéig, július első hetéig. A mészben gazdag, száraz, meleg és humuszban szegény lösz- és márgatalajokat kedveli –
idehaza az Északi-középhegységben (Szerencsi-dombvidék, Cserhát), valamint a Nagyalföldön (Mezőföld) találkozhatunk a buglyos tátorján példányaival.
A buglyos tátorján ősi löszpusztákról velünk maradt növény, amit hívtak már tengeri répának, tatárrépának, Jeromos-gyökérnek és tatárkenyérnek is. Linné által leírt neve a Crambe (görögül káposzta), ami nagy valószínűség szerint onnan ered, hogy a virágba borult tátorján hasonlít egy virágzó káposztához. A hazai tátorjánt egy magyar nemes, Szentmiklósi Sebeők Sándor vizsgálta meg először, ami alapján Crambe tataria néven írta le doktori disszertációjában.
Ehető jellegéről már az 1500-as évek végétől is találunk leírásokat (Clusius majd később Bauhin – a két híres botanikus – is megemlékezik róla). Később,
1868-ban Orbán Balázs írásaiban olvashatunk arról, hogy a románok egyik kedvenc eledele volt,
és ő említi Mezőmadaras leírásánál, hogy a nép mindig „kegyelettel viseltetett” e növény iránt, mert éhínségek idején sokukat mentette meg az éhhaláltól.
Bár nem tartották gyógynövénynek, a gyökere alkalmazható volt különböző gyomorpanaszok gyógyítására, és gyakran váltották ki vele a pozdor és a pitypang használatát. Külsőleg tejben főzve gyulladt daganatok lelohasztására alkalmazták, és elterjedt róla, hogy az ínséges év közeledtét jelzi, azonban ez utóbbi tulajdonsága pusztán Jókai Mór tollának szüleménye, aki Bálványosvár című regényében az ínséges év hírnökének nevezi:
„Végtére pedig egy tüzes sárkány rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszu sziporkázó farkát csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt s belebukott az Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok tatorján-gyökér, a mi megint éhinséges időknek a bejelentője!”
Feljegyzésekből tudjuk, hogy a nép csak „tatariának” hívta, és a vetések között nőtt olyan helyeken, ahol a fekete föld alatt sárga agyagréteg, majd ez alatt állandóan nedves homok volt. A gyerekek előszeretettel rágcsálták gyökerének édes darabjait, de sok faluban kerti dísznövényként is ültették, sőt: az 1940- es években Magyarországon az évelő dísznövény kertészetek is árusították.
Kitaibel Pál naplójából megtudhatjuk azt is, hogy az Alföldön a tátorján gyökerét felakasztva szárították, majd lisztté őrölték, és főzéshez használták. Lisztjéből pogácsát is sütöttek, káposzta ízű leveleiből levest készítettek, sőt: a magyar gulyások és juhászok akár több napig is tátorjángyökérrel éltek az alföldi pusztákon. Nem véletlen, hiszen gyökerének édeskés, fiatalon káposztatorzsa ízű húsa nagyon tápláló: karikákra vágva nyersen salátákba tették, megfőzve pedig főzelék készült belőle. Innen ered „tatárkenyér” elnevezése is: a pásztorok megpörkölve, kenyér helyettesítőjeként fogyasztották.
Almádi László 1962-es leírásában így emlékezik nagy természettudósunk és a tátorján kapcsolatára: „Megjegyzi naplójában a Balatonszabadi előfordulását is (1799), ami a jelenlegi termőhely folytatása lehetett. A többi Kitaibeltől ismert lelőhely mind az Alföldön és szélein volt. Megtalálta például Jászapáti határában (1796), és meg is jegyezte, hogy a gyökerét éppen úgy eszik, mint ahogy az egyik közeli rokonfajnak a gyökerét fogyasztják a doni kozákok. Ugyanabban az évben megtalálta Kitaibel a tátorjánt Tiszafüreden is. A későbbi útjain Cegléd, Békéscsaba, Vezseny, Szarvas (1798), Keszthely és Téglás (1803) közelében is följegyezte.”
Sajnos hiába Kitaibel kitartó és alapos munkája: a tátorján előbb említett termőhelyeit hamar a mezőgazdaság szolgálatába állították, így onnan már teljesen kipusztult. Olyannyira, hogy az előző század végére már csak Kenese mellett élt a régióban. Ezekben az években olvashatunk arról is, hogy a balatonakarattyai MÁV-üdülő kertjében bekerítve, háborítatlanul tenyészett, termőhelyét védetté is nyilvánították, de mivel a tátorján a napsütötte füves löszpuszták növénye, ezért nem érezte jól magát az üdülőt szegélyező és egyre jobban záródó díszfák alatt. A szerző szerint túlélésének egyik záloga a Balatonkenese fölötti Soós-emlékmű mögött megtalálható gyümölcsösben élő állománya lehetett, azonban kerítés híján az állatok szabadon károsíthatták.
„Sajnos, sok kitépett tövet találtam a nyár elején itt, pedig ekkor még megsem indult az idegenforgalom. A meredek lejtőkön is megbújik néhány tó, szinte megközelíthetetlen helyen, de az elterjedés góca a löszfennsík szélén van. A probléma végleges megoldása a mintegy fél holdnyi terület bekerítése lenne. Jelenleg a balatonkenesei általános iskola igazgatója, Bán Ferenc szervezte meg a védelmet, ami nagyon lelkiismeretes gondosság, és feltehetően átmenti az állományt a bekerítés idejéig” – fejezte ki aggodalmát.
A tátorjánt azonban nem hagyták veszni, és ma már a Balatonkenesei Tátorjános Természetvédelmi Terület őrzi a megmaradt példányokat.
A buglyos tátorján fokozottan védett növényünk, természetvédelmi értéke 100 000 forint.
Nyitókép: Wikipedia / és Wikipedia / Stefan.lefnaer
