Testünk mutatja, de vajon meg is látjuk? – Az egészségtudatosság nem az edzőteremben kezdődik
Biztos vagyok abban is, hogy vannak személyek, akik már tiniként is komoly időt fordítottak arra, hogy a testükről gondoskodjanak. És aztán van a másik kategória, akik talán most kezdik kitapasztalni, megérteni testük jelzéseit és szükségleteit.
De semmi gond, nem írták bele a nagykönyvbe, hogy szeresd (szeretgesd) a tested. Pedig talán ez is elfért volna valahol az órarendben, vagy a határidőnaplóban. Mikor, hogyan szembesülünk azzal, hogy a testüknek is vannak igényei? Hogy jó néha „gatyába rázni”? Kamaszként ez könnyen a háttérbe szorulhat. Amikor ember beszabadul a gimnáziumok miniatűr civilizációjába, és szeretne valaki lenni vagy éppen láthatatlanná válni. Annyi mindenre kell figyelni, hogy igazán nem fér el még ott a testtudatosság. Főleg nem az a fajta, ami nem önmagunk méricskéléséről, értékeléséről, megmásításáról szól. És ez rendben is van így, nehéz stabil viszonyt kialakítani valamivel, ami folyamatos változásban van.
Az a fajta egészséges testtudat, amiben elférnek a különbözőségek, a tigriscsíkok, a rendszeres rituálék, amik magunktól magunknak szólnak, később nyernek igazán teret az életünkben, legalábbis velem így történt. Ide tartozik bármi, ami hozzájárul ahhoz, hogy a bőrünkben otthon lehessünk. Így például a gyógytorna, amit nyűgnek véltünk még 10-20 éve, most igazi felszabadulás lehet. Egy kis jóga, bőrápolás, a megfelelő táplálkozás, a megfelelő mennyiségű alvás is hasonlóan meglepő eredményeket hozhat. A testünk olajozottabban működik, megélhetjük, hogy gondoskodásunkat meghálálja, és sokkal együttműködőbb, kényelmesebb lesz.
De vigyázat! A tudás hatalom, ami bizony felelősséggel jár.
Ha egyszer belekóstolunk abba, hogy milyen a testünkre figyelni, rá hallgatni, róla gondoskodni, az gyökerestül megváltoztatja a mindennapjainkat.
Onnantól vágyni fogjuk azt a kényeztetést, kényelmet, „jóérzést”, megérkezést. Éppen ezért, ha a rituálék elmaradnak, ha ellustálkodjuk a dolgot, akkor bizony arról is kapunk visszajelzést. Be kell látnunk, nincs több sumákolás!
Ez nem okvetlenül azt jelenti, hogy annyira öregszünk, hogy már csak ügyeskedéssel tudjuk működésre bírni a tagjainkat….ez arról a bizalmi kapcsolatról is szólhat, ami köztem és a testem között van. A jelzései számunkra is útjelző táblák az egészséges életmód, a lelki jóllét felé!
Az egészséges alatt pedig pontosan azt értem, hogy meghalljuk, megértjük és megtesszük azt, amire a testünknek szüksége van éppen. Senki nem fogja helyettünk megtenni.
Nincs időnk lustálkodni, vagy szégyenlősködni, ha valamilyen speciális igényről kell gondoskodnunk.
Nem leszünk attól kevesebbek, ha már most jobban oda kell figyelnünk bizonyos ételekre, mozgásformákra, életvitelbeli dolgokra. Az egészséges testképhez hozzátartozik az is, hogy megszeretjük ezeket az energiát igénylő szükségleteket is. Mert senki más nem fogja. Az önmagunkról való gondoskodás tehát önegyüttérzést is igényel. Hogy nem rejtegetjük, tagadjuk le, vagy neheztelünk a testünk nehézségeire, hiányosságaira.
A fagyi bizony visszanyal. Ha figyelmen kívül hagyjuk a jelzéseket, a testünk elfárad és felmondja a szolgálatot, talán pont akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ebben a folyamatban együtt kell működnünk magunkkal ahhoz, hogy megéljük: akár minden nehézség, energia, izzadás ellenére is, jó a testünkben lenni!
Nyitókép:
