Van, amikor úgy érzed, összecsapnak fejed felett a hullámok. Nem találod a helyed, a tárgyak idegesítenek. Átrendeznéd a lakást, de nincs energiád hozzá. Nyomaszt, hogy újra és újra le kell törölgetni a port a csetreszekről, rendezgetni az évek alatt összegyűjtött kincseket. Ha meg éppen szükség van valamire, arra csak hosszas keresgéléssel lehet rálelni. Ismerős ez az érzés?
Én általában tél végén érzem úgy, hogy szűk lesz a szoba. Biztosan azért, mert jóval kevesebb időt tudok odakint tölteni, ezért lesz olykor nyomasztó a bentlét, és lesznek zavaróak a tárgyak. Ilyenkor jön rám az átrendezés, a felújítás gondolata. Régebben ilyenkor azonnal neki is láttam, bútort tologattam, ecsetet ragadtam, új függönyt varrtam, elcsomagoltam pár dolgot, és elővettem néhány olyat, ami régóta a szekrény mélyén pihent.
Amit felviszel a padlásra, az már onnan sosem jön le
Ezt mondta sokszor a nagyfiam, amikor a dédi felvitt valamit a padlásra. "Semmit se dobunk ki, egyszer jó lesz az még valamire" - mondta viszont a dédi, és tényleg felvitt mindent. Lyukas lábost, törött széket, foltozott ruhákat, kifakult képeket. Ott pihennek a padláson és várnak arra, hogy egyszer majd jók legyenek valamire. Ha másra nem, hát sok pénzért majd egyszer ki kell lomtalanítani az egészet.
Bevallom, én is elkezdtem beleesni ebbe a nagymamás dologba. Kidobni sajnáltam, így hát egy darabig felhagytam a selejtezéssel. Aztán szép lassan megszületett bennem az elhatározás, hogy meg kell válnom azoktól a dolgoktól, amikre nincs szükségem. Nem a padlás a megoldás, és nem is a kuka. Hanem ami tényleg jó, szép, tiszta, használható, annak biztos lesz helye valakinél, aki örül neki, akinek hasznára válik. Nem tukmálom rá senkire, nem adományozok el szemetet, úgy adom, hogy öröm legyen kapni is.
Hogyan adjunk, adományozzunk?
A felesleges tárgyakat meghirdethetjük helyi csoportokban, ahol új otthonra lelhetnek. Ezzel új ismerősöket is szerezhetünk, és barátságokat köthetünk. El lehet vinni a Cseriti boltokba, ahol akár adsz, akár veszel, mindenképpen jót is teszel. A „szegényeknek úgyis jó lesz” felkiáltással inkább ne adjunk, mert megalázó. Azt, hogy hogyan adj, nem tanítják sehol, és aki nem érez rá a jó cselekedet nemességére, akit nem a jó szándék, hanem a mindenáron való adás kényszere, netán a feleslegessé vált cucctól való megszabadulás reménye vezérel, az inkább árt. Aki még sosem volt olyan helyzetben, hogy rászoruljon, talán nem is tudja, mennyire megalázó lehet egy adomány. Adjunk kevesebbet, de tisztán és használható állapotban. És legfőképpen alázattal.
Ne a tárgyakat gyűjtsd, inkább élményeket!
Ha apránként, vagy éppen egy nagy elhatározással megszabadulunk a körülöttünk lévő, feleslegessé vált mindentől, elkezdődhet a könnyebb élet. Nem árt egy olyan fogadalom sem, ami azt célozza meg, hogy nem gyűjtögetünk. Leginkább azért, hogy a jövőben elkerülhető legyen az újabb és újabb szanálás. Helyette gondoljuk át az életet, és gyűjtsünk élményeket. De vigyázzunk! Ha azt gondoljuk, hogy a hétköznapok mókuskerekéből úgy kell kilépni, hogy ügyesen kombináljuk és halmozzuk a dopamintermelés ösztönzőit, és instant örömök egész sorával jutalmazzuk magunkat, akkor tévedünk. Az élmények habzsolása, a féktelen dolce vita ugyanúgy kimerüléshez és kiégéshez vezet. Az apró élmények, a szelíd programok, a lassúbb élvezetek sokkal többet nyújtanak hosszú távon. A kevesebb az élmények esetén is mindenképpen többet tud adni. Gondoljunk erre akkor is, amikor a nyári szabadságot tervezzük. Legyen benne pihenés, lassulás, és felpörgető élmények felváltva. Hagyjunk szabad időt is magunknak, amikor azt csinálunk, amihez éppen kedvünk van, akár éppen semmit. Különben fáradtabban és csüggedtebben érkezünk vissza, mint ahogy nekivágtunk.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Felnőttkori telefonfüggés
A figyelem szétesése és az együttlétek lassú kiüresedése
