Egészség

Szalonnától salátáig – mert a szokásaink tényleg változhatnak!

Harminc évembe telt, de rájöttem, hogy a jóra is rá tudok szokni.

Apám valaha hentes volt. Ebből nagyjából lehet tudni, hogy az úgynevezett egészséges életmód, különös tekintettel a táplálkozásra, nem feltétlenül tartozott a családi tradíciókhoz. Ráadásul a nyolcvanas évekről beszélünk, amikor a mainál még távolabb voltunk a táplálkozás- és egészségtudomány éllovasaitól, pedig most sem állunk túl jól.

Kisgyerekkoromban a sült szalonna és a sült virsli rendszeres vacsorám volt, odavoltam érte, hozzá sok fehérkenyeret ettem – mi mást? –, a kisült zsírba is jól beletunkolva. Nem volt baj az étvágyammal hála Istennek, úgyhogy utána még elmajszoltam egy tábla lilatehenes csokit, ha volt otthon, és hát szerencsés voltam, tehát általában volt, még ha Ausztriából vagy valutás boltból is kellett beszerezni. Rossz napokon kanalazgattam a mogyorókrémet, amivel nemcsak a dietetikusokat rémisztettem volna végképp halálra, de ma már tudjuk, hogy a környezetvédőket is – akkor még boldog tudatlanságban, távol minden mára evidenciának tűnő tudásunktól, éltem, ettem, gyarapodtam. 

Ha felvetné bárki, hogy a családi étkezési szokásaink önmagukban garantálták, hogy valamelyik vezető halálozási ok miatt nem fogom megérni a nyugdíjas kort, akkor megnyugtatom: a legteljesebb mértékben mozgásszegény is volt az életem. Ez is a családi tradíció része volt –

nálunk senki, de tényleg senki sem sportolt.

A rendszerváltás számos pozitív változást hozott úgy a tágabb, mint a szűkebb környezetemben, az egészséges életmód viszont nem nagyon akart begyűrűzni hozzánk. Nyílhattak és virágozhattak már a bioboltok és a fitnesztermek, mi szigorúan őriztük a hagyományokat. Zsír, sok szénhidrát, főleg cukor, és persze semmi mozgás!

Ellenállhatatlan nosztalgia csap meg most is, ahogy a hurkákra gondolok, vagy arra a lecsóra, amelyben a szalonna és a kolbász aránya demokratikusan kiegyenlített volt a paprika-paradicsom mennyiségével, és aminek elfogyasztása után órákig moccanni sem bírtunk – ami nem volt probléma, mert ugye nem is akartunk. A gimnáziumban ehhez jött még a cigaretta (az első szálat az anyáméból loptam, ahogyan a legtöbben) és a tisztességes alkoholfogyasztás.

Na jó, bevallom, hogy fiatal felnőttként,

a kétezres években már néha-néha engem is megérintettek az egészségdivatok, de gyökeres változásról – hogy ne mondjam: életmód-változtatásról – soha nem volt szó.

Az egészség iránti törekvéseim inkább kampányszerű fellángolások voltak, és mindig csak az élet egy-egy szeletét érintették, mondjuk úgy néhány hónapig. Volt olyan, hogy hetente háromszor-négyszer is úsztam, alkalmanként három kilométert, máskor egy ideig nem cigarettáztam, vagy éppen nem ettem nagykanállal a csupacukor és környezetpusztító mogyorókrémet. Aztán a jó szokást sikerült gyorsan elhagyni, a rosszakhoz pedig különösebb gond nélkül visszatérni, mintha egy órát sem töltöttem volna dohányzás vagy az édességnek köszönhető rendszeres cukorsokk nélkül, ami az én életemben a nikotinhoz hasonlatos, erős függést jelentett.

Túl az addikción, van valami ellenállhatatlanul vonzó ebben a sok egészségtelenben, a szalonnazsír tunkolásától kezdve a kanalazott mogyorókrémen keresztül, igen, egészen a cigarettáig.

Ez mind én vagyok. Akkor is, ha csak voltam. 

Tavaly ősszel kezdődött. Egy hosszú-hosszú ideig múlni nem akaró hörghurut miatt – teljesen reménytelenül már, hogy semmi sem segít – elkezdtem egy gyógyszeres cigarettaleszoktató-terápiát. Aztán hónapok teltek el rágyújtás nélkül, amikor még mindig elég rondán köhögtem. Ez korábban nem nagyon akadályozott a dohányzásban, ezúttal viszont a gyógyszernek köszönhetően nem voltak elvonási tüneteim, egyáltalán nem kívántam a cigarettát, így továbbra is reménykedtem, hogy elmúlik majd – nem gyújtottam rá. Minden a legjobban haladt. Aztán jött egy római utazás.

A Campo de’ Fiorin – Róma történelmi belvárosának híres terén – nagyon hangulatos estét töltöttem; borral, barátokkal. A társaság mindegyik tagja rágyújtott az emelkedett hangulatban, még az is, aki tényleg csak ritkán szokott.

A dolce vita valahogy megkívánta. Meg én is.

Akkor kellett szembesülnöm vele, hogy tényleg mennyire veszélyesek a szokások. Majdnem két évtizednyi cigarettázás után, ott és akkor, nem tudtam letüdőzni! Az lett az új szokásom, hogy én nem dohányzom. És ha már egészség, akkor a nem dohányzás mellé hozzácsaptam egy félévre szóló, nagyon akciós fitneszbérletet is, mert ahogy Honthy Hanna is megmondta a Csárdáskirálynőben: a lejtőn nagyon nehéz megállni – felfelé is! 

Nemsoká jelentkezem, merre visz a lendület!

Ajánljuk még:

Mint emberek a sót... – ami nélkül nincs ízes élet

„Úgy szeretlek Édesapám, mint emberek a sót!” – mondja a mesebeli királyleány, és valljuk be, a furcsa megfogalmazás ellenére – királyi édesapjához hasonlóan – igazat kell neki adnunk. Elsőre talán azt hihetnénk, hogy a só csak egy a gyakrabban használt konyhai ételízesítők közül, azonban ha jól végiggondoljuk, életünk szinte minden területén találkozhatunk vele. Változatos felhasználási lehetőségeihez hasonlóan történelme is izgalmas: volt már fizetőeszköz, rendeztek vele adósságot, ráadásul az egyik legjobb minőségű kősót Európában éppen a Kárpát-hazában bányásszák.

 

Már követem az oldalt

X