„Monspart Sarolta a szívemben még mindig fogja a kezem” – beszélgetés a Cor-Way módszer alapítójával

„Ha ránézek a saját életemre, tudom, hogy a jelen, amikor mi ketten beszélgetünk, csak egy kiragadott momentum. Nagyon sokat foglalkozom emberekkel, és szeretem, ha az életútra, mint folyamatra nézünk rá, mert az, ahol most éppen tartunk, nem a jelen pillanatban kezdődött. A jelen pillanat egy állomása, a jövő kivetített reményteli képe pedig az, ahova tartunk. Én abban hiszek, hogy maga az út az érdekes: az, ami bennünk történik.

Kisgyermekkoromban azért foglalkoztatott az egészség, mert szorongó voltam. Kerestem, hogyan tudok felszabadult, önmagam lenni és teljesíteni. Utólag visszatekintve, emögött a megfelelési vágy és életem értelmének keresése húzódott – én már hatévesen is elég koravén gyerek voltam, akit foglalkoztatott, mi végre van a világon.

A futás ekkoriban egészen új élményt adott: felszabadultságot, stresszkezelést – akkor még persze nem így neveztem –, csak azt éreztem, hogy nekem ez jó. A sporton kívül erős hatással volt rám a természet. Iskoláskoromban eléggé zárkózott személyiség voltam, egyedül jártam ki a természetbe, elvoltam saját gondolataimmal, így éreztem jól magam. Az érintettség – vagyis annak biztos tudata, hogy nem vagyok egyedül –, nagyon korán megérkezett a szívembe; bár akkor még nem tudtam, miért érzek úgy, ahogyan. A személyes belső kapcsolatom a Jóistennel már akkor is megvolt, csak még nem tudtam, mi az. Nagyon vonzott, hogy benne éljek, és ezt valahogy átadjam az embereknek.

Egy másik fontos életeseményem, hogy az egészen pici koromban szívinfarktusban elvesztett édesapám „helyett” 10 évesen „kaptam” egy orvos apukát. Attól fogva az egészség fontossága, a prevenció és az ezzel kapcsolatos kutatások mindennapos témává váltak nálunk. Szüleimnek nagyon hálás vagyok azért, hogy a beszélgetésekben partnerként kezeltek; sőt, apukám rendszeresen elhívott magával orvosi konferenciákra, ahová én boldogan mentem. 

A Regnum Marianum katolikus közösség tagja voltam 13 éves koromtól, és 1989-ben, 18 évesen a RM Sport Egyesület alapítója lettem. Az ott megismert értékek, megtapasztalt látásmód és nyitottság nagyon sokat formált rajtam, mert már fiatalon ráláthattam egyfajta lelki sokszínűségre.

A Sport Egyesület létrehozása után nem sokkal Amerikában éltem 11 hónapig; nagy vágyam volt a világlátás, különböző népek kultúrájának és gondolkodásmódjának megismerése. Vetélkedőket, értékteremtő együttléteket szerveztünk, amire jellemző volt a sokszínűség: kultúra, mozgás, egészség, közösség mind teret kapott itt. Gyerekekre vigyáztam, gyerektáborban dolgoztam, majd fél évig egy középiskolában hospitáltam, hogy rátalálják a szakdolgozatom témájára, ami az egészségfejlesztés lett – ez a rendszerváltás utáni Magyarországon unikumnak számított. Hazaköltözve már megvolt a munkahelyem, de aztán férjhez mentem és sorra érkeztek a gyerekek, így terveim átmeneti időre fiókba kerültek. Főállású anya voltam 14 évig, hivatalosan nem dolgoztam, de közben elnökségi tagja lettem a Szentendrei Kosárlabda Egyesületnek és helyi baba-mama klubot szerveztem, ahova igyekeztem bevinni a szemléletemet. Sokan kerestek meg és kértek segítséget, például ilyesmivel: »cukorbeteg vagyok, utálok mozogni, de az orvos azt mondta kell, szerinted hogyan kezdjek neki?« Mivel személyre szabottan akartam segíteni, elvégeztem a személyi edzői, majd a táplálkozási tanácsadó képzést.

Életem legnagyobb kihívása 2003-ban érkezett, amikor

negyedik gyermekemen tízhónaposan teljeskörű koponyarekonstrukciós műtétet kellett végrehajtani,

mert túl hamar összenőtt a kutacsa. A műtét után rengeteg fejlesztéssel kellett az agyi plaszticitását növelni, az idegrendszer szinapszisait, kapcsolódásait serkenteni – azért, hogy később teljes értékű életét tudjon élni. Vagyis egy (kis)ember teljes felépülését kellett szakemberek segítségével, interdiszciplináris módon megoldanom. Ez akkoriban nem volt olyan közismert megközelítés, mint manapság; én is csak annyit tudtam, hogy ez az egyetlen út, és nekem kell koordinálni. A baba arcürege gyakran betelt, speciális diétát kellett kidolgozni számára, és heti szinten kontrollokra járni, hogy ne legyen állandó gyulladásban a teste. Ekkor nyitottam a természetgyógyászat, a gyógynövények, kemikáliák nélküli anyagok felé; a hagyományos orvoslás nem tudott mindenben segíteni. Öt éven keresztül közel tíz szakemberrel – a korai fejlesztőtől a mozgásterapeután és a természetgyógyászon át a pszichológusig – együttműködve, beleásva magamat minden szakterületbe: éjjel-nappal tanultam, elértem, hogy kisfiam teljesen egészséges lett. Én viszont lelkileg teljesen kimerültem, kiégtem abban, hogy csak adok és adok – amit nagyon nagy szeretettel tettem, de közben elfeledkeztem a magam feltöltődéséről. Házasságunk működött, de megújulásra lett volna szükség ott is, és szakmailag is: sok mindent csináltam, de valami hiányzott. 

 Fotó: Suller Melinda 

2008 fordulópontnak számított az életemben. Egy spanyolországi nyaralás során elkérezkedtem a családomtól egy napra, és egyedül felfutottam a Montserratra. Közben végig azért fohászkodtam, hogy kiderüljön: mi a dolgom a világban, a saját életemben, a családomban, a házasságomban és a munkámban. Életem minden döntése előtt el szoktam vonulni, kérem és várom a választ. Erre a kérésemre ősszel érkezett válasz, de nagyon másképp, mint ahogy vártam. Lelkigondoztam az Alpha közösségben és ki akartam fújni magam, s mivel spinning vizsgára is készültem közben, biciklizni mentem a Pilisbe, ahol csúnya balesetet szenvedtem.

Nagyon szeretnénk, ha az Úr úgy teljesítené a kéréseinket, ahogy azt mi elképzeljünk, de az emberi és az isteni logika más; Ő készít valamire, amiről mi még nem tudjuk, mi az, így a felkészítés módját sem látjuk át – hiszen az, hogy mire nyitja fel az Úr a szemünket, nem a mi kompetenciánk. A balesetről azonnal tudtam, hogy ez az a jel, amire nyár óta várok, de mivel nagyon más volt, mint amire számítottam, eleinte nem tudtam, mit kezdjek vele. Akkor döbbentem rá, hogy a személyes, szívből jövő fohásznak mekkora ereje van.

Ott voltam a sötétségben, fizikailag és lelkileg is összetörve feküdtem a kórházban, és hirtelen azt éltem meg, hogy valaki számára így is gyönyörű vagyok.

Olyan erős szívdobogással és ragyogással  járó, teljes lelki békét hozó Isten-élményem volt, amit leírni sem tudok. Visszajövetel? Kegyelem? Ajándék? Nem tudom, de azt éreztem: végérvényesen meghatározza életemet. Azóta egészen máshogy látom magamat és másokat.

Később aztán összeállt a puzzle a múlttal és a jövővel is: 2009-ben azt éreztem, vissza kell mennem a baleset helyszínére, mert valami hiányzik még a rehabilitációmhoz. Előtte sokat olvastam; kerestem, mi az, amire még szükségem lehet, mi segítheti a járásomat, hiszen nem futhatok. És ott az erdőben rájöttem, hogy a bottal kell kezdenem valamit; így jött az ötlet, hogy a Nordic Walkingot is beépítsem a módszerembe, ezért gyorsan beiratkoztam arra a képzésre is. A botot az Úr küldte, mert én nem kértem, az biztos. 

Miután elvégeztem a Nordic Walking képzést, jártam a hegyeket egyedül; a botokkal már minden lépés ajándék volt. Mentem és imádkoztam – a gyógyulásomért, az elcsendesedésemért, a jövőmért. Nem volt konkrét kérésem az Úrhoz, csak egy erős belső vágyam arra, hogy végre megtaláljam a helyem. Hiszen akkor tudsz adni magadból másoknak, ha te a helyeden vagy; amíg te is keresed a helyed, amíg magaddal vagy elfoglalva, addig nem.

Sokszor jöttek papok, szerzetesek is segítséget kérni hozzám, maguk és mások számára is; a botokon alapuló egészségprogramom is készen állt, csak nem volt hivatalosan levédetve. Végül Hofher József segítségével készült el a Jézusi gyaloglás nevű lelkigyakorlat éppen tíz éve.

2015-ben szakmai programként hivatalosan önállósodó a Cor-Way, ami egy komplex, rendszerszemléletre épülő, hét plusz egy elemből álló egészségprogram. A hét modul témája között van például a táplálkozás, életút-tervezés, kommunikáció, észjárás – vagyis minden, amivel a testi, lelki és szellemi egészségünket fel tudjuk építeni. A mozgás és az ima a „plusz egy” modul része; ennek lett önálló neve a LelkesTest, amit így a különböző felekezetekbe is el tudtam vinni, hiszen a sport és ima kapcsolatát mindig is tanítottam. Ez az elem segíthet az embereknek abban, hogy életvitelüket egészen más minőségben éljék meg; akár tudatosságban, akár kitartásban; akár egyénileg, akár párkapcsolatban vagy közösségben. A két bot ekkor már nemcsak az egészségfejlesztés eszköze, hanem a Cor-Way módszer szimbóluma is lett, mint kereszt. Miután ezzel az új oktatási módszertannal a testet és a lelket összekötöttem, az már sokkal többet jelentett, minthogy Nordic Walking bottal tanítok. Ez az újszerű életmód, ez a botkultúra túlmutatott az eszközön és annak típusán. Bízom benne, hogy előbb-utóbb Hungarikummá válik – dolgozom rajta, hogy hivatalosan is az legyen.

Évekkel később kiderült, mindez családi örökség is, hiszen a szépapám 100 évvel a születésem előtt vállára vette a keresztet:

annyi nehézség érte, hogy kivágott egy fát és az abból faragott embernagyságú kereszttel Bajáról indulva végiggyalogolt Jézus útján. Ősömet három dolog motiválta ebben a vállalásában: a magyar megújulásért – a Szent István-i örökség továbbviteléért, összefogásért –;  a megbocsátásért – a családban voltak olyan fájdalmak, amiket ő nehezen élt meg – , és azért, hogy valaki tovább vigye az örökséget. Ükapám erdészeti igazgató volt, a Svábhegy Egyesület alapítója és Sissi királynő jogtanácsosa lett. Az ő álma volt az az olimpia, amiről tárgyalások zajlottak, hogy Magyarországon legyen. Az egészség, a sport és a kultúra tehát családunk szellemiségének már akkor is meghatározó része volt.

Azt, hogy a Cor-Way módszere működik, számtalanszor tapasztaltam. Csak egy példa: amikor megkeresett egy hölgy azzal, hogy nem szeret mozogni, nem adtam botokat a kezébe addig, amíg meg nem tanítottam járni; és ehhez először mentálisan kellett őt összeraknom, hogy lélektani elakadásai felszabaduljanak. Ma ez a 70 éves hölgy napi 8 kilométert gyalogol; élete szerves részévé vált. Persze mivel a módszer komplex, mindenkinél másképp hat. Nem tudom azt mondani, ebben és ebben biztosan segít, mert a résztvevő nagyon sok szinten kapja a segítségnyújtást; van, akinek a mozgás örömében vagy a megbocsátásban, vagy a stresszkezelésben segít, és van, akinek a teljes lelki megújulását hozza el. Vagyis abban segít, amiben vagy amire a legnagyobb hiánya, igénye van valakinek – ezért is tud annyira eredményes lenni. És azért hatékony, mert személyre szabott feladatokat adunk, még a csoportos foglalkozásokon is.

Eddig 52 helyszínre vittem el országon belül és határon túl a módszert, 6425 személlyel foglalkoztam egyénileg, személyesen.

Az utóbbi négy-öt évben elsősorban a nőkre fókuszáltam: a női lelkiségre, önismeretre, az identitás megerősítésére, a nők talpra állítására – merthogy erre a Covid óta különösen nagy az igény.

A fizikai, lelki és szellemi egészség megőrzése és a prevenció a járvány alatt még hangsúlyosabbá vált, főleg a nőknél. 

Erről mindig eszembe jut a drága Monspart Sarolta, aki A nemzet sportolója kinevezése előtt fogta a kezem, és arról beszélgettünk, hogy ő egész életét a nők segítésének, felemelésének szentelte, és nagyon szeretné, hogy továbbvigyem a sport és mozgás szeretetét, örömét, ezt az életmódot és szellemiséget. Óriási megtiszteltetés volt számomra ez a felkérés, és nagyon sajnálom, hogy mire a kinevezése után a közös munkára sort került volna – már elkezdtünk levelezni, már meg is hívott az otthonába, hogy üljünk le és beszéljük át – jött a Covid, ő pedig elment. De a szívemben még mindig fogja a kezem. Az egészségmegőrzés ügye és a vízió, hogy segítünk felemelni másokat, különösen ebben a járvánnyal terhelt időszakban, továbbra is szívügyem marad, hiszen az egészségük törékeny kincs, amire vigyázni kell.”

Molnár Renáta történetét Antal-Ferencz Ildikó jegyezte le.
Nyitókép: Halász Gábor