Amikor megcsal az emlékezet – a „hamis memória”-szindróma

A kilencvenes években lett világszerte ismertté a false memory syndrome (FMS) kifejezés, Peter J. Freyd, amerikai pszichológus jóvoltából. A hamar elterjedő szakkifejezés azt jelentette, hogy valaki felnőttként vagy idősként egy nagyon komoly gyerekkori abúzust képzel be magának, ami nyilvánvalóan, igazolhatóan nem történt meg. Sajnos a szindróma vizsgálata nagyon hamar eltolódott abba az irányba, hogy a pszichológusok és pszichiáterek egy-egy elkövetőt diagnosztizáltak ezzel. Nemzetközi FMS-társaságok is alakultak, ahol gyakran a bűnöket is le akarták fedni az áldozatok hibáztatásával. Ezért ma már az FMS kifejezés a tudományban kevésbé használatos, sőt, célszerű kerülni. 

Ez a helyzet azonban nem ok arra, hogy ne beszéljünk a múltra vonatkozó, valódi tévképzetekről. Ezekhez minden olyan gyerekkorra vagy fiatal felnőttkorra vonatkozó téves emlék vagy emlékkomplexum hozzátartozik, amely hibás emlékezetünk folytán erősen befolyásolja felnőtt életünket. Sajnos ezen esetek száma az időskorral növekszik. Mi lehet ennek az oka, és minek a jele a múltra vonatkozó tévképzet?

A 68 éves Sándor egyszer csak arra kezd „emlékezni”, hogy rossz gyerekkora volt, szülei többször megverték, s emiatt lett gátlásos felnőtt. A 72 éves Elvira egy iskolai megalázásra emlékszik, amikor osztálytársai az egész osztály előtt megszégyenítették. Alaposan körülkérdezve Sándor családjáról, s ismerve Elvira osztálytársait, kiderül, hogy Sándor szülei a légynek sem tudtak volna ártani, és imádták fiukat, Elvira osztályában pedig valóban volt egy ilyen esemény, de ennek Elvira az egyik elkövetője volt, nem az elszenvedője.

A két történet abban közös, hogy mindkettőnél fellép a múltra vonatkozó tévképzet (amit régen FMS-nek hívtak), hiszen Sándor is, és Elvira is hittel vallja, hogy vele ez tényleg megtörtént (tehát nyilvánvalóan nem tudatos hazudozásról van szó). Ebben az esetben – mivel mindketten hatvan év felettiek – a gerontológiai szakembernek komolyan el kell gondolkodnia. Először is azt kell elkülönítenie, hogy itt pszichológiai, pszichiátriai problémáról (mondjuk egy súlyos Münchausen-szindrómáról) vagy gerontológiai gondról (leginkább kezdődő demenciáról) van szó, esetleg a kettő kombinálódva működik. A probléma típusának pontos meghatározása segíthet hozzá a pontos terápiához. Ez azonban még mindig csak félmunka: azt is nagyon fontos meghatározni, hogy mi volt a kiváltó ok, hiszen ezek az emberek évtizedeken keresztül „jól működtek”, nem rendelkeztek semmiféle, múltra vonatkozó tévképzettel. Aztán hirtelen megszületett a múlt egy-egy szeletének egy hátborzongató, irreális értelmezése, amely semmilyen ponton nem vág össze a valósággal.

Nagyon sok esetben a téves múltképzet hátterében jelenbéli problémák állnak. Az illető mondjuk nem kap kellő figyelmet, vagy valamilyen rejtett betegség kínozza, ami összezavarja valóságérzékelését. Sőt nem egyszer sajnos a jelenben történnek vele megalázó helyzetek, amelyeket nem képes vagy nem akar elmondani másoknak, s ezek csapódnak ki, lépnek át a múlt jelentős, de nem tudatos átrendezésébe. (Ismét fontos hangsúlyozni, hogy ha valaki tudatosan talál ki és valóságként tálal vele meg nem történt eseményeket, akár a múltban, akár a jelenben, az nem része ennek a problémakörnek).

Ha az okok és a helyzet meghatározása pontosan megtörtént, rengeteg lehetőség áll rendelkezésre, hogy a tévképzet enyhüljön, vagy akár meg is szűnjön. A hipnózisterápiákon keresztül az „újrajátszásig” (hasonló szituációba viszik az illetőt, ahol meggyőződhet tévedésrendszere helytelenségéről) sok lehetőség áll a szakember (s nagyon fontos, hogy az illető szakember legyen!) rendelkezésére, amelyek kiváló hatásfokkal és több évtizedes gyakorlattal működnek.

Felmerül a kérdés: ha idős, közeli hozzátartozónkon vagy barátunkon látjuk a téves múltképzet jeleit, mi a teendő? Nagyon fontos, hogy

ne veszekedjünk, vitatkozzunk vele, és ne akarjuk mi meggyógyítani, hiszen mi nem vagyunk sem orvosok, sem pszichiáterek! A legegyszerűbb, ha felkeresünk egy gerontológiai szakrendelést, még a páciens nélkül.

Meséljük el az aggályainkat! Ott a szakemberek pontosan elmondják majd, hogy mit tegyünk. Legnagyobb valószínűséggel egy komplex vizsgálatot javasolnak majd, amely rámutat a probléma fizika és/vagy lelki eredetére. Egy dolgot azonban tudni kell. Ahogy írtam, a téves múltképzettel bíró ember nem tudatos hazudozó, aki pontosan tudja, hogy a dolog nem történt meg, hanem az a tévképzete, hogy a traumatikus esemény tényleg megtörtént. Tehát hiszi, hogy amire „emlékszik”, igaz. Éppen ezért szeretettel és kitartással viszonyuljunk hozzá, segítsük őt ahhoz, hogy a valósághoz visszataláljon!