Nagyszüleim története – gondolatok egy 60 éves házasságról

Család

Nagyszüleim története – gondolatok egy 60 éves házasságról

A házasság intézménye kétségtelenül sokat változott az utóbbi időben. Könnyebb beleugrani és könnyebb ki is szállni belőle, mint a múltban bármikor. Megváltoztak a régen olyan egyértelmű szerepek, ami sok jót és sok nehézséget hozott. A házasság hete okán felidéztem nagyszüleim életét, akik még csak néhány éve mentek el, mégis egy annyira másmilyen világ szülöttei voltak. Máig nem tudom megítélni, jó vagy rossz volt az ő házasságuk, de azt megtanultam tőlük, hogy mindenkinek van egy saját története, amiről akármennyit is tudunk, mégsem tudunk semmit. Az övék egy titkokkal övezett, olykor szomorú, szerintem mégis szép történet volt.

Nagyszüleim abban a korban éltek, amikor még nagyobb elhatározás kellett a váláshoz, mint a házassághoz. Amikor már nem voltak olyan szigorúak a szabályok, nem ítélte el azokat a társadalom, akik kilépnek, de a generációs szokások még tartották magukat, még volt ereje az eskünek. Ők egyszer mégis beadták a válókeresetet, aztán visszavonták. Apám születése összetartotta őket, aztán a hátralevő fél évszázadban már nem akartak elválni. Én az utolsó 22 év tanúja voltam, láttam, ahogy megöregedtek, ahogy szerették egymást, ahogy veszekedtek, és azt is, ahogy csak éltek egymás mellett. Hallottam sok történetet, de hiába meséltek sokat, bánom, hogy nem tettem nekik fel az igazán fontos kérdéseket.

Tulajdonképpen nem tudom, hogy szerették-e egymást. Azt hiszem, nem is volt olyan, hogy egymás, úgy összetartoztak a külön világukkal együtt. Nekem legalábbis ők voltak a Magdimamiék. Pedig külön szobában aludtak, külön tévét néztek. De ha a családról, ételről vagy politikáról volt szó, a két világ újra és újra összezárt. Apámat és minket imádtak, az ételről hol nagyon egyetértettek, hol olyan hevesen vitatkoztak, mint a friss házasok, a politikában meg egészen egy volt a véleményük. Nem is csoda, 1956. november másodikán házasodtak össze, szó szerint holttestek mellett sétáltak be a tanácsterembe. Tréningruhában voltak, és csak azért mentek oda, hogy a novemberi dátumukat áthelyezzék. Volt ott egy másik jegyespár is, hasonló céllal. Az anyakönyvvezető pedig azt mondta, jönnek az oroszok, maholnap beérnek Pestre, ki tudja, mikor lehet legközelebb esküvőt tartani, úgyis két pár van jelen, legyenek egymás tanúi. Így esküdtek meg melegítőben, váratlanul, a forradalom kellős közepén, Budapesten. Ez a történet mindig az origója volt az ő házasságuknak, amikor erről beszéltek, mindig nagyon összetartoztak, halálukig minden házassági évfordulón tréningruhába öltöztek a családi ebédhez.

A következő 40 évről is sok volt a történet, olykor két különböző verzióban, és voltak dolgok, amelyikről csak nagyanyám beszélt. Csak neki volt rá szüksége, vagy csak ő tudott megbirkózni a szavakkal. De olyan is volt, amiről egyikük sem beszélt, csak a haláluk után rendszerezett papírokból tudunk. Nem tudom, miért nem pótolták az elmaradt lakodalmat, amihez – ahogy elmondták – már minden meg volt véve. Nem tudom, miért adták be a válókeresetet tíz év házasság után. Csak a papírt láttam. Azt tudom, hogy tizenkét évig vártak apám születésére, előtte született két gyerekük, akik a kórházban meghaltak. Mindkét gyerek élve született, a két szülés közt évek teltek el. Nagyanyámnak voltak elméletei, észszerűek és észszerűtlenek egyaránt. Az orvosok csak közölték, hogy meghaltak, a kis holttesteket nem láthatták nagyszüleim. Ez volt az egyik olyan dolog, amit csak nagyanyám említett.

 

Mindeközben dolgoztak, a hatvanas évek tipikus pesti életét élték. Adócsőgyár, Finommechanikai vállalat – sokat hallottam a munkahelyek nevét, de nem tudom, milyen volt egy hétköznapjuk. Sportegyletben pingpongoztak, el-eljártak az Operettszínházba. Nem tudom, látogatták-e egymás szüleit, nem tudom, kik voltak a barátaik. Tudom, hogy csencseltek a lengyelekkel, kolbászt vittek Zakopánéba, és steppelt kabátot hoztak, vagy nejlonharisnyát. Nagyanyám állandóan orvoshoz járt, sokat betegeskedett. Imádtak utazni, minden lehetőséget kihasználtak, amit a szocializmusban lehetett.

Nagyanyám nyugdíjasként, ahogy egyre inkább az emlékeibe kezdett temetkezni, nagy spirálfüzetekbe rendezte a régi fotókat, újságkivágásokat, történeteket. Mesélt is az utazásokról, szerettem őket hallgatni, nézegetni a képeket, bár gyerekként is éreztem, sokszor furcsán szubjektívek. Olyan volt az összes történet, mintha a képernyőt eltakarnánk egy lappal, amin csak néhány lyuk van, csak azon látjuk a filmet, és úgy kellene kitalálni, hogy mi is a történet. Biztos vagyok benne, hogy minden szava mögött volt valami másik, amit el akart mesélni, vagy azt akarta, értsük meg szavak nélkül, de nem értettük, és már nem is fogjuk megtudni soha, mit akart mondani. Talán ő sem ismerte pontosan az érzéseit, vagy csak nem tudta, hogy kell beszélni róluk.

Apám születése után is utaztak. A tátrai bölényekről és a dunajeci tutajosok izmairól szóló történeteket úgy látom magam előtt, mintha én is ott lettem volna. Állítólag apám azért szerette meg a resztelt májat, mert nagyanyám azt mondta neki, attól olyan erősek a tutajosok. Apám szereti a resztelt májat, de nem emlékszik a tutajosokra. Viszont arra emlékszik, hogy szülei sokat dolgoztak, sokat maszekoltak, és ő kulcsos gyerek volt.

Később nagyanyám munka előtt minden hajnalban elment a beteg anyjához, annak haláláig minden reggel enni adott neki, megmosdatta. Nagyanyám nyolcvanéves koráig szidta az anyját, utolsó éveiben viszont azt mondta, „aranyos volt szegény anyuka, csak nagyon beteg volt fiatal korától fogva”. Nagyapám soha semmit nem mesélt szüleiről és hét nővéréről.

Apám szerint halottak napján úgy mentek el a falusi temetőbe, hogy napszemüvegben vezetett, nagyanyámnak és apámnak pedig le kellett bukni az autóban, nehogy meglássák őket a rokonok. Az apja, egy tiszta arcú parasztbácsi, őszintén hitt a kommunizmusban, talán ez ásott árkot köztük? Vagy egyszerűen a tény, hogy nagyapám volt az egyetlen a szűk családból, aki városba költözött? Egyébként nagyapám igazán városi lélek volt. Nyugdíjas éveikben, amikor már kertes házban éltek, csirkéket kezdtek tartani, és ő, a falusi gyerek, akinek fiatalon utált kötelessége volt az aprójószág levágása, még idős férfiként is elborzadt a feladattól. Az első csirkevágásra egy üveg whiskeyvel készült, csak így volt képes megölni az állatokat. Ezután többet sose tette meg. Másokat kért meg, aztán letett a baromfitartásról. Nem neki való volt.

 

Nem voltak vallásos emberek, de volt azért valami belső kapcsolatuk Istennel. Ha nagyanyám egyszer-egyszer a maga érzelgős módján imádkozni kezdett, nagyapám csendre intette. Ilyenkor veszekedtek kicsit, úgy hiszem, mindketten kieresztettek valamit magukból, amit máshogy nem tudtak. Máskor viszont nagyapám könnye csordult ki, pedig nagyon el akarta fojtani. Ilyenkor a nagyanyám nem veszekedett vele.

A nyugdíjuk nagy részét ránk költötték. Ha a családról volt szó, elképesztően önzetlenek voltak, talán ez volt az a pont, amin tényleg soha nem veszekedtek. Minden máson pedig nagyon tudtak. Volt, hogy napokig duzzogtak, mint a kamaszok, pedig 80 felé jártak már, tudhatták, hogy egyre veszélyesebb a haragtartás. Tulajdonképpen nagyon sokat cívódtak, főként buta apróságokon. De amikor ünnep volt, karácsony, születésnap vagy házassági évforduló, akkor nagyanyám mindig írt egy versikét, amiben érződött a mély szeretet a férje felé. Nagyapám pedig mindig iparkodott olyan rózsát venni, ami nem hozta elő nagyanyám asztmáját.

Előbb nagyapám halt meg, aztán nagyanyám, és itt hagyták a sok titkot. Ők tudták talán az okát nagyanyám súlyos hipochondriájának – halála után végigolvastam az összes anamnézisét, szinte minden betegségét a képzelete szülte. Talán tudták, miért zártak össze olyan szorosan, hogy egy barátjukkal sem jártak össze utolsó 20-25 évükben. Talán tudták, hogyan történhetett meg, hogy csak nagyapám temetésén derült ki számunkra, él még egy testvére, holott ő mindig azt mondta nekünk, mind meghaltak rég. Talán ők tudták, miért volt éppen olyan az ő történetük, amilyen volt. 

Évek óta gondolkodom, szerették-e ők egymást, jó házasság volt-e az övéké. Valószínűleg nem volt tökéletes, de mégis így volt kerek, ahogy volt, mert csak az ő történetük volt, amit már végképp senki nem vehet el tőlük.

 

Már követem az oldalt

X