„Én nem tudtam, hogy ennyire tud fájni az, hogy nem vagy”

Család

„Én nem tudtam, hogy ennyire tud fájni az, hogy nem vagy”

A kedvenc fekete ruhám egyáltalán nem temetésre való. Fehér szalag van az alján és a hozzáillő cipő is inkább sportos, mint elegáns. Nem volt egyértelmű és azonnali a döntés, hogy ezt veszem fel pénteken, mégis azt gondoltam, ki sérelmezhetné ezt.

Néhány hónap múlva 13 éve lenne, hogy megismerkedtünk. Akkor is valami hasonló stílusú ruha volt rajtam, meg a szúnyogcsípéseimen cinkrázó, ezt később gyakran idézted fel nevetve, hogy tuti abba szerettél bele, van-e még nő, aki a lenge nyári szettjét fehér foltokkal viseli? Hamar szerelmesek lettünk, szép volt minden, mint a filmeken. Őszintén sajnáltam mindenkit, aki nem élhetett ilyen boldogan: akkoriban a csillagszórók is rólunk gyúltak.

Hipp-hopp össze is házasodtunk, mire várnánk, nevettünk hetykén a kétkedők szemébe.

Aztán jó sokat vártuk, hogy megérkezzen hozzánk a gyerekünk, akiről csak te tudtad, hogy lány lesz, de így utólag mi, ki lehetett volna más: annyira egyértelmű, hogy pont ő az, akit mindig is elképzeltem. És te is, tudom.

Ha rajtad múlik, Titanillának hívnák, vagy valami hasonló neve lenne, sajnos többre nem emlékszem a tízes listádról, ami rettenetes volt, évekig röhögtünk, szerintem jól tettem, hogy nem hagytam bármelyiket is. Végülis az utolsó pillanatban, a születése előtt egy nappal azért még elérted, hogy legyen két keresztneve, az első túl komoly, ha mégis egy bohém művészlélek lesz, tudjon választani, gondoljon ránk szeretettel. Hát ezen ne múljon, legyen Lili is, elvégre az olyan kis filigrán, rád hagytam.

Jellemzően és sokat engedtem, hittem a kompromisszumokban, meg, hogy mindenki akarja, hogy mindenki meg akarja oldani a problémákat, de idővel ebből több lett, mint az erőm és az összes szándék, szóval úgy döntöttem, hogy nem mehet ez így tovább.

Sírva adtam be a válókeresetet.

Szeretem, de nem tudok vele élni, mondtam a barátaimnak, és komolyan így gondoltam.

Van ilyen, mondták, és lenyelték azt a részt, hogy tessék, ők megmondták.

Akkor megint jött néhány nehéz év, mire mindenki lokalizálta az új helyzetet, és benne magát, és mindenki körül elcsitult a hullámverés, és lettek új kapcsolatok, és mindenki megismert és elfogadott mindenkit. Semmit nem lehetett siettetni, de volt időnk.

Azt hittem, mindig lesz is.

Nincs egy éve, hogy elkezdődött ez a betegség-folyam. Tudom, hogy nem az volt, de én végig azt gondoltam, ez valami olyan, mint a reuma: nem jó, de van rosszabb. Szóval, hogy biztos fáj, de ezzel örökké lehet élni. (Nem tudom, nem akarom kipróbálni, biztos, hogy a reuma is átok.)

És bár az utóbbi hónapokban több fura hívás is érkezett tőled, lehetőleg mindig két állati fontos (irónia!) munka között, semmi rossz érzésem nem volt azzal kapcsolatban, hogy itt bármi fenyegető és végzetes dolog lehetne kilátásban.

Mondtad, hogy vigyázzak a lányunkra, mondtam, hogy ez neked pont annyira dolgod, mint nekem. És lezártnak tekintettem a témát. Mondtad, hogy meg fogsz halni. Erre én iszonyú ideges lettem, hogy miért kell ekkora baromságokkal jönni, lófaszt fogsz meghalni, mért halnál meg ember, tenger még a dolgod, hagyjál már.

És az idő nagy részében tényleg jól voltál, gyakran beszéltetek a gyerekkel, a Covid miatt találkozni ugyan nem mertél vele, egyetértettünk abban, hogy véletlenül se vigyen semmi váratlan dolgot neked, de amúgy ment az élet, ahogy szokott.

Április 11-én hajnalban állt meg a szíved. Este a nővéred hívott.

És én azóta nem találom a helyem. Nem hiszem el. Nem értem. Az, hogy borzasztóan fáj, semmit nem mondd el a valóságról. 

Esküszöm neked, bármire, azt hittem, örökké fogsz élni. De tuti, hogy tovább, mint én.

Álltam az oda nem illó fekete ruhámban a temetőben, téged urnában vittek az utolsó utadra, és én nem tudtam, hogy ennyire tud fájni az, hogy nem vagy.

Hogy most akkor tényleg

itt hagytál, egyedül, megint, ahogy a szövetségünket egyszer már elárultad, most megint, újra, csak most megdönthetetlenül, könyörtelenül, végzetesen.

Nincs vita, nincs apelláta, semmi sincs, mindent vittél.

Hogy most már a két szülő, ha nem is élt együtt, de mint apa, anya, eddig létezett. Hogy nem fogunk sem a gyerek iskolájáról, különóráiról, barátairól, megfelelő társaságáról, szemtelenségéről és ízléséről diskurálni. Hogy soha többé nem kéred számon, van-e még rajtam kívül más is gondviselőként feltüntetve az üzenőfüzetben, nem fogom már türelmetlenül magyarázni fojtott hangon a munkahelyi wc-ben a telefonba neked, hogy az egész csak az elérhetőség miatt kell, ha bármi történne napközben, azonnal tudjak érte indulni. Hogy ne kérjél ki magadnak lényegtelen dolgokat, mindenki tudja, hogy te vagy az apja, akkor is, ha messze élsz.

Most messze mentél, túl messzire, Barátom, és én igazán dühös vagyok.

Én nem tudtam, hogy ez az elvi lehetőség, ez a 40 kilométeres távolság ennyire az élet.

Én sose gondoltam, hogy van, ami soha nem múlik el. 

Hónapokkal ezelőtt egyszer azért hívtál napközben, hogy szerintem eléggé szeret-e téged a lányunk. Épp rohantam valahová, de annyira abszurd volt az egész felvetés, hogy muszáj volt megállnom, és felnevettem. Most ez megint mi? – kérdeztem, és mondtam, hogy szerinted miért kezdett kosarazni? Hogyne szeretne, rajongva imád, te vagy neki a herceg, az Isten, a totem, a bálvány, mint az összes kislánynak a saját apukája, ne viccelj már, hogyne szeretne. De tényleg? – kérdezted, és mondtam, hogy persze, ilyenekkel ne töltsd az időd, ezen aztán végképp nem érdemes pörgetni magad. Valami motyója mindenkinek van, hát a mi lányunknak ez, és ha csináljuk, a legjobban, ahogy tudjuk, az már elég lehet, részint, mert annál többet úgysem tudunk, másrészt meg a szeretetnél nem tudok se jobbat, se többet, szóval minden rendben, engedd el. Letettük a telefont, de én még napokig ezen pörögtem: hogy mit lehetne jobban csinálni, és biztosan elég-e, amit adni tudok.

Most már csak én adhatok. A tudat folyamatosan fáj.  Őrjítő, amikor a lányunk arra kér, ígérjem meg, hogy én mindig itt leszek. Sőt, néha számonkér: mondjam meg, meddig leszek. Az utolsó ilyen alkalommal mondtam, hogy szerintem, ha elég nagy szerencsém van, a 100 a maximum, és akkor az még 56. De ahhoz nagy szerencse kell, annyi nem hiszem, hogy összejön. Szerinte 120 is összejöhet, mondta, és elaludt. Sokáig hallgattam a szuszogását, össze-vissza cikáztak a gondolataim, hogy mennyi minden volt ebben a majd’ 13 évben. A gyerek ebből például 8,5. Életem legboldogabb és legjobban eltöltött 8,5 éve. Régen azt gondoltam, nincs annál rosszabb, mint egyedül maradni egy gyerekkel. Ma már tudom: gyerek nélkül élni a legrosszabb. Én ezt a csodát, a gyerekünket neked köszönhetem.

Te tettél anyává, és nekem fogalmam sem volt, hogy ez a világ legjobb dolga.

Lehetett volna mit hozzátenni, nem mondom, hogy nem.

De a legfontosabb mégis az, hogy megszületett és láthatom őt napról-napra nőni, nézhetem, ahogy birtokba veszi a világot, csodálhatom, hogy milyen remekül boldogul, segíthetek neki, ha szüksége van rám, és szedhetem fel az állam a földről, amikor félmondattal elintéz.

Mert az a helyzet, hogy soha, semminek nem tudtam annyira örülni: se szerelemnek, se munkának, se vizsgaeredménynek, se főleg nem pénznek, mint amikor négy tízkor meglátom a földön hasalva leckét írni kócosan a csarnokban edzés után. Akkor csillog a szemem, és semmihez sem fogható a boldogság, még úgy is, ha a művésznő vág egy pofát amikor meglát, jöhettem volna később, mondja, és pakol kelletlen. Megállok, össze se puszilgatom, nem égetném a többiek előtt.

De titokban repes a szívem, életem kalandja ez a kis mininő.

És őt tőled kaptam: örül is a szívem, míg világ, a világ.

Sajnálom, hogy elmentél, annyi mindent kellett volna még együtt csinálnotok.

Sokat gondoltam rád a napokban a szülinapodon.

Köszönöm az örökre szóló ajándékot.

Vigyázz magadra odaát, és a lányunkra idelent.

Ajánljuk még:

Újrakezdés és országváltás egy gyermek elvesztése után: a Wheeler-Mezei család története
Vegyes házasság külföldön, kisgyermekhalál, (haza)költözés Magyarországra, örökbefogadás, kávézó nyitása – ezek Wheeler-Mezeiék legutóbbi öt évének címszavai. Amikor másfél éve beszélgettem Virággal és Jamesszel, már Tiszadobon éltek, és a kert végében található faházból kialakítottak egy kiadható szállást, de még mindig a hazaköltözés ügyes-bajos dolgait intézték. Nemrég viszont nyitottak egy közösségi kávézót és örökbe fogadtak egy két és fél éves kislányt. Most újra leültünk, hogy meséljenek nem mindennapi életükről.