„Egyszer vergődtünk, máskor úsztunk a gyermektelen évek hullámain”

Miután a kezdetektől nem rejtettük véka alá a problémánkat, sorra derült ki a társaságokban, milyen sok ismerősünk küzd vagy küzdött azzal, hogy nem jön össze a baba, vagy hogy segítséggel jött össze mégis. Furcsa kis közösségformáló élmény volt látni, hogyan nyíltak meg a közelünkbe sodródott emberek, ha felmerült a téma – mintha a sorsunk hasonlósága, testünk más működése és az ugyanolyan hiányérzet miatt mi, meddők összekapaszkodtunk volna.

Itt jelzem is rögtön mindenkinek, aki szeretne tapintatos lenni egy „meddővel”, hogy lehetőleg sose használja a „meddő” és „meddőség” szavakat, ugyanis húsba maróan fájó és lélekcsavaróan bántó mindkettő – mintha a kimondásával rögtön ránk is tetoválnák az emberek azt, hogy valami nagyon nincs rendben velünk, természetellenesek vagyunk. Ronda pecsét, bőr alá égetett billog ez a szó. 

Hogy ki a „hibás”, lényegtelen, mégis a legtöbbször erre kíváncsi mindenki, pedig

mindketten benne vagyunk, mindkettőnkkel történik, hogy nem történik semmi.

Mit számít, hogy biológiailag hol a bibi? De így vagy úgy, a legtöbben megérdeklődik, melyikünk a „selejtes”. Ilyenkor mindig az a kérdés merül fel bennem, melyikünket jobb sajnálni – a férjemet vagy engem? Mindkettőnket éppen annyira érint, hiszen nekünk, kettőnknek nem sikerül összehozni a babát. Mi van, ha pont mind a kettőnkben van hiba? Mi van, ha mindketten papíron egészségesek vagyunk, csak éppen a sejtjeink nem akarnak összejönni, taszítják egymást? Mert ilyen is előfordul.

Istenem, hányszor hallottam, hogy azok a párok, akiknek nem sikerül a gyerek, talán mégsem egymásnak vannak teremtve!

Mármint ha a sejtjeink nem szeretik egymást, vagy ha teljesen más okból, de nem jön össze a gyerek, akkor talán mi magunk nem vagyunk egymáshoz illők.

Persze ez a feltételezés akkor is él, ha tényleg csak az egyik fél szervezetében van eltérés, és amiatt nem foganhat meg a gyermek. Mekkora baromsággal traktáljuk mégis egymást, valamiféle misztikus köntösbe bújtatva az előítéletünk!

Nincs egymásnak teremtve két ember, akik tizenéve szeretik egymást jóban-rosszban? Üvölteni tudnék ma is minden ilyen felvetésnél. Pont úgy, mint a „túlságosan rá vagytok görcsölve, engedjétek el”-mondatoknál.

Minden párnál, sőt, külön-külön minden egyes férfinél és nőnél más-más érzéseket vált ki egy ilyen helyzet, és hullámzó az is, mikor mit érzünk. Az emóciókra hatása van annak, hogy éppen hol tartunk a történetben, mennyire akartunk vagy akarunk gyermeket, miről győztük meg magunkat, milyen döntéseket hoztunk azóta, hogy megtudtuk az esetleg még mindig kétséges lehetőségeinket.

De befolyásolja az érzelmeinket a társadalmi és családi nyomás is, a habitusunk, az életkorunk, az éppen aktuális lelkiállapotunk, egy érzékenyen érintő film, egy szívbemarkoló regény és még hosszan sorolhatnám, mi minden. A férjemmel szerencsések voltunk: minket mindennel együtt az első pillanattól kezdve összekovácsolt a problémánk, és minden megtett lépésünk és meghozott döntésünk közelebb hozott bennünket egymáshoz az évek során.

Amikor már rég „elengedtük” a témát, berendezkedtünk a gyerek nélküli életre, azt vettük észre, másokat sokkal jobban zavar, hogy mi ezzel megbékéltünk, mint az, hogy egyébként nem lehet gyerekünk. Ebben az időszakában a másokban fellobbanó hozzánk fűzött reménysugarak és biztató szavak,

a csodákban való hitről szóló történetek is bántóan hatottak, mert kizökkentettek a jól kigondolt döntésünkkel teremtett életből, 

emlékeztetve minket arra, hogy nekünk mást kellene vágynunk, nekünk nem kellene megbékélnünk a sorsunk e momentumával. 

Tudom, beszédes lehet, hogy idézőjelbe tettem az „elengedtük” szót, de pusztán azért írtam így, mert maga a szóhasználat problémás. Ugyanis olyan nem létezik, hogy valaki gyereket szeretne, de „elengedi” a vágyat, és hirtelen, egy csapásra mégsem szeretne anyává vagy apává válni. Olyan van, hogy megbékélünk az állapotunkkal, a helyzettel, és elfogadjuk, amink van, és a lehető legtöbbet hozzuk ki az életünkből. De a remény örökre megmarad – még most is ott lebeg kolibriszerűen, apró arany szárnyaival halkan zúgva a fejünk mellett, hogy már van egy csodás fiunk.

Ha az évek alatt csak egyetlenegyszer késtek a nőiességemet jelképező vörös rózsás napok, már másképp dobogott a szívünk, összeszorult gyomorral vettünk egy tesztet, battyogtunk haza az esélytelenek félelmével, és szomorodtunk el újra. Ez ilyen. Ma is ilyen. Akkor is, ha már hónapok vagy évek óta nem is volt terítéken a gyerek-téma.

Szükségtelen, hogy más döntse el helyettem, illetve helyettünk, mi zajlik bennünk, hol tartunk éppen lelkileg – hullámhegyen lovagolunk-e vagy hullámvölgyben kecmeregve kapkodunk-e némi levegő után.

Millió története van mindenkinek akaratlan, mégis tapintatlan megjegyzésekről, helyzetekről, amelyekkel találkoztunk a várakozással és vágyakozással, olykor megbékéléssel teli évek során. Pedig mennyivel jobb lenne, ha mindenki úgy lenne empatikus, hogy nem gondolna bele a másik helyzetébe, mert nem is tud – talán még akkor se, ha volt ilyen helyzetben, hiszen nem tudhatjuk egymásról, mi zajlik a másikban, nem vagyunk gondolat- és érzésolvasók.

Barátságosabb és együttérzőbb hely lenne a világ, ha egyszerűen nem ítélne meg senki semmilyen reakciót, érzést, csak elfogadnánk, hogy az adott pillanatban a másik éppen így érez, így és ennyit nyilatkozik a saját „meddő” állapotáról. Mert a lelkünkben ez így is, úgy is egy hiányérzethez kapcsolódó fájdalom.