A természet ezerarcú szépsége, rendíthetetlen körforgása és törékeny egyensúlya minden egyes alkalommal megmutatkozik, ha kilépünk az ajtónkon. Sokszor nagy, freskószerű festményként, egy színpompás naplemente képében, máskor hullócsillagként, megint máskor egy apró hókristályként a kabátunk ujján. A mindennapi élet teendői, a felgyorsult világ és a rohanás közepette egyre nagyobb szükségünk van arra, hogy ezeket a csodákat észrevegyük és értékeljük.
Tűjég – talán sokan nem is hallották még ezt a szót
A tűjégformációk a téli, fagyos természetjárás apró, ám annál különlegesebb meglepetései. Érdekes, hogy amint begépelem, a szövegszerkesztő program is pirossal aláhúzza, mint ismeretlen kifejezést. Pedig létezik – a szó és a jelenség is. Persze összetettebb, mint egy jégcsap vagy egy hópihe: kialakulását és megjelenési helyét számos tényező együttes fennállása határozza meg, de ha rátalálunk egy-egy túra vagy séta során, bizonyosan maradandó élményben lesz részünk.
Jégtű – nem összekeverendő a tűjéggel
A jégtű kifejezést Magyarországon – elsősorban köznyelvi szinten – több jelenség esetén is használjuk. A MetNet meteorológiai kislexikonja szerint egy időjárási jelenségről van szó: lemez alakú, jégkristályokból álló csapadékformáról, amely -10 °C alatti hőmérsékleten, leginkább derült és szélcsendes időben keletkezik. Inkább a poláris régiókban jellemző. A jégtűk mérete gyakran olyan apró, hogy látszólag lebegnek a levegőben. Gyakran a Nap fényében szikrázva halojelenséget idéznek elő, és a horizontális látástávolságot akár 1 km-re is csökkenthetik.
Hazánkban ez a jelenség nem igazán jellemző, ezért sokkal inkább az ónos eső bizonyos eseteiben megjelenő jégalakzatokat, de leginkább a tartós fagy idején, hegységeinkben, elsősorban tereptárgyakra vagy ágakra lerakódó, majd szélirányban megfagyó, akár 15–20 centiméteres zúzmaraformációkat nevezzük jégtűnek. További variációk is előfordulnak a sarkvidékeken vagy tartósan hideg területeken.
De akkor mi a tűjég?
A tűjég a talajból kinövő, tű alakú, parányi, sokszor csak mikroszkopikus méretű jégoszlop, amely a talajban található víz (nedvesség) fagyása során keletkezik. Akkor alakul ki, amikor a talaj hőmérséklete fagypont felett marad, miközben a felszín közelében a levegő már fagypont alá hűl. A talajban lévő folyékony víz kapilláris hatás következtében a felszín felé szivárog, ott megfagy, és fokozatosan egyre hosszabb, tűszerű jégképződményt hoz létre. A jelenség leggyakrabban éjszaka figyelhető meg, amikor a levegő hőmérséklete a legalacsonyabb, valamint védett, árnyékos helyeken marad meg hosszabb időre.
A jégtűk általában néhány centiméter hosszúak, de ritkább esetekben, vagy a kialakuláshoz szükséges feltételek tartós fennállása esetén meghaladhatják a 10 centimétert is – bár ilyen méretekről leginkább az északi, skandináv országokból számoltak be eddig. Növekedésük során képesek megemelni vagy oldalra tolni az apró talajrészecskéket. Lejtős felszíneken a tűjég a talaj lassú elmozdulásának, vagyis a talajkúszásnak egyik kiváltó tényezője is lehet.
Ez a típusú talajelmozdulás egy hosszabb, nehezebben észlelhető folyamat, amelynek során a talaj felszíni rétegei fokozatosan megmozdulnak, és lassan lecsúsznak a domboldalon vagy a lejtőn. A jégtűk és az azokhoz hasonló képződmények által előidézett talajkúszás a túrázókra, természetjárókra nem jelent veszélyt (nem összekeverendő a talajcsuszamlással, sárlavinákkal vagy löszfalak leomlásával), hiszen ez a lejtőkön zajló nagyon lassú, szinte észrevehetetlen mozgás: a talaj és a benne lévő, szemcseméretű, apró kövek évről évre „araszolnak” lefelé. Ez nem hirtelen omlás, hanem milliméter–centiméter/év nagyságrendű, fokozatos elmozdulás.
A tűjég azért járul hozzá ehhez a folyamathoz, mert amikor nappal olvad vagy „összeesik” a szerkezete, a talajszemcsék nem pontosan ugyanoda kerülnek vissza, hanem (elsősorban) lejtős területeken kissé lejjebb csúszhatnak, áthelyeződhetnek. Bár ez számunkra nem eredményez jelentős, szemmel jól látható változásokat, a természeti mikro-folyamatok léptékében mégis számottevő hatással bír, különösen akkor, ha egy téli szezon során gyakran ismétlődik. A tűjég keletkezési folyamata szoros kapcsolatban áll az erózióval is, különösen patakpartok mentén vagy teraszos terepeken.
A tűjég a növények fejlődésére is hatással van, így a mikroökoszisztéma alakulásában is szerepet játszik. A képződmények talajemelő, majd az olvadást követő talajsüllyesztő hatása elsősorban a mikroflórát, a csíranövényeket, valamint a kriptogám (spórás) növényközösségeket érinti, ezek szerkezetében és fennmaradásában okozva változásokat.
A tűjég különböző nevei
A tűjégnek több elnevezése is ismert: nevezik „fagyoszlopnak” vagy „fagypillérnek” (angolul frost pillars, németül Säuleneis), nem túl magyarosan „kifakadó” vagy „kiköpő jégnek” (spew ice), „fésűjégnek” (Kammeis – német elnevezés), valamint „szárjégnek” (Stängeleis – szintén német kifejezés, a szárszerű alakra utalva). Japánban shimobashira néven ismert, amely szintén fagyoszlopot jelent. A svéd pipkrake elnevezés a pipa (cső) és a krake (gyenge, finom) szavakból származik; a kifejezést 1907-ben Henrik Hesselman alkotta meg. Ez azért is figyelemre méltó, mert Svédországban, valamint a skandináv és északi területeken ez a jelenség valamivel gyakrabban figyelhető meg.
Több hasonló jelenséget is ismerünk a korábban említett jégtűk mellett, ilyen például a dérvirág és a hajjég, amelyek élő vagy elhalt növényeken is kialakulhatnak, különösen fák törzsén vagy tereptárgyak felületén, nagyon különleges, kúszó növényekre vagy virágszirmokra emlékeztető mintázatokat alkotva.
Hol láthatjuk?
A tűjég leggyakrabban patakok partján, talajteraszokon, kövek körüli, megfelelő talajréteggel borított apró üregekben, illetve változatos felszínű talajokon jelenik meg. Előfordulását és fejlődését a hőmérsékleti tényezők mellett nagymértékben befolyásolják a talaj tulajdonságai is. A védettebb fekvésű, laza szerkezetű és vízben gazdag talaj kedvez a kialakulásának, mivel több víz áll rendelkezésre a jég növekedéséhez. Ennek megfelelően tűjég bárhol létrejöhet, elsősorban ott, ahol finom szemcséjű, könnyebb szerkezetű és szervesanyag-tartalomban gazdag talaj van jelen, valamint ahol a talaj nedvessége közvetlenül érintkezik a fagyos, nyílt levegővel.
A tűjég lassan növekszik ki a nedves, vízáteresztő talajból, majd a napsütés hatására fokozatosan elolvad, így igen rövid életű. Megjelenése változatos lehet, ám mindig jellemző rá, hogy a jég a talajfelszínre merőlegesen növekszik. Külsőre finom, fonalszerű jégkristályok sorozatára emlékeztet; szerkezete és külleme első pillantásra a nyers, csiszolatlan fekete turmalin ásványához hasonlítható. Az általában kisebb tömbökben, csoportosan megjelenő tűjégformációk lehetnek egyenesek vagy enyhén íveltek, sőt időnként csavarodott alakot is ölthetnek. A jelenség leggyakrabban a hajnali órákban figyelhető meg, amikor a levegő hőmérséklete fagypont alá csökken, de ideális körülmények között az árnyékos szakaszokon vagy hűvös völgyek mélyén tovább is fennmaradhat.
Nézzük, csodáljuk – de ne tegyünk kárt bennük!
Ha egy ilyen különleges, nem mindennap látható természeti jelenséggel találkozunk a természetben, fontos, hogy megfigyelőként maradjunk jelen, ne beavatkozóként. A tűjégből álló telepek rendkívül sérülékenyek: egyetlen lépés, kézmozdulat vagy taposás is elegendő ahhoz, hogy végleg megsemmisítsük őket. A jégképződmények szétrombolásával nemcsak magát a jelenséget pusztítjuk el, hanem az alatta és környezetében élő mikroökoszisztémát is károsíthatjuk, amelynek egyensúlya hosszabb időre felborulhat. A természetben tett kirándulások során ezért különösen fontos a visszafogott jelenlét: figyeljük meg, dokumentáljuk ezeket a jelenségeket, de hagyjuk őket érintetlenül. Így nemcsak a saját élményünk marad teljes, hanem lehetőséget adunk arra is, hogy mások is megtapasztalhassák ezt az apró, múlandó szépséget, sértetlenül megőrizve környezetünk természetes folyamatait, értékeit.
