Kihúzták a harmadik számot, az is talált. Úristen, tényleg megnyerem a lottót?!

Dédmamámmal kezdem a történetet, aki a kezdetektől lottózott. Mindig ugyanazokat a számokat tette meg, de sosem nyert velük. A sokévnyi kudarc után egyik héten nem adott fel szelvényt. És a következőkben sem. Pár hétre rá, kihúzták azt az 5 számot, amit korábban éveken át, hétről hétre megjátszott.

Nagymamám mesélte ezt a történetet, mikor 18 éves voltam. Akkoriban éreztem valamiféle különleges varázserőt magamban, amely felruházott a hittel, hogy amit igazán szeretnék, azt el is tudom érni. Így hát elhatároztam, hogy megnyerem a lottót. Vettem egy szelvényt, és leültem a nappaliban. Elmélyedettségemben megtaláltam a keresett öt számot, és bejelöltem őket. Egyetlen mező, öt szám, semmi Joker, hiszen tudom, mit akarok. Innentől kezdve jóleső elégedettség járt át. Tényleg elhittem, hogy ez az öt győztes szám. A héten ez valahol mindig ott motoszkált bennem, és óhatatlanul is mosolygásra késztetett. Százszor is elképzeltem, milyen lesz, amikor kiderül, hogy nyertem. Aztán eljött a sorsolás órája. Ültem a televízió előtt, és magabiztosan várakoztam az izgalom legkisebb jele nélkül. Tudtam, hogy csak így nyerhetek. A legnagyobb hittel és bizalommal. Aztán kihúzták az első számot. Stimmelt. Jöhet a következő, gondoltam. Jött, és az is stimmelt. Hitem még mindig szilárd és erős volt.

Aztán kihúzták a harmadik számot, ami szintén talált.

Ám ekkor, ott belül, valami eltörött: „Úristen, ezt meg fogom nyerni! Mi van, ha tényleg megnyerem?!” Lelepleződött hamis hitem, ami nem volt több önbizalommal átitatott akarásnál. Persze az utolsó két szám egyike sem talált, csupán közel járt az enyéimhez. Valamiért mégis a mai napig azt hiszem, hogy ha akkor ott kitartok, nyertem volna.

Nyertek helyettem mások. Ezt valahogy így képzelem:

Nyertem! – kiáltott fel az igazi győztes valahol a fotelben. Abban a pillanatban belül mélyen az egója is ugyanígy fölordított és előpattant rejtekéből, és már súgta is: „most aztán meglátja a világ, most megmutatom! Na most jöjjenek hozzám a rokonok…” – és így tovább, jöttek a diadal önző hangjai, mígnem bekúsztak a félelem lassú és halkan sugdolózó gondolatai is: „hová rejtsem, hogy vegyem fel, kinek szóljak, senkiben sem bízhatok…”

Nyertem! – gondolta magában a játékos, aki a héten véletlenül nem játszotta meg szokott számait, amiket nem is húztak ki, így ezúttal nem veszítette el sokadjára a szelvény árát. 

Nyertem! – mosolygott magában Csokonai csalfa, vak reménye, hiszen hétről hétre nagyobb lehetett, bebújt a legszegényebb otthonokba is, és kicsalta a bentlakók zsebéből azt a kicsit is, ami annyira tud hiányozni.

Nyertem! – dőlt hátra elégedetten a szerencsejáték tulajdonosi körének minden tagja, miután hónapokon át milliók fektették pénzüket a játékba. Ők nem bízzák a szerencsére a dolgot.   

Sokan nyernek akkor is, amikor én nyerek. Ezek után nem is tudom, hogy szeretnék-e nyerni vagy sem. Mert

vajon hány lottónyertes élt hosszú, boldog életet?

Nem tudom, de félek, sokkal kevesebben, mint ahánynak rosszra fordult a sorsa. Talán tényleg csak igazán akarni kell a nyereményt, és hinni benne. Ha a lottónál nem is, az élet legtöbb területén egész jól elboldogulok ezzel az elvvel. Úgy érzem, ezekkel a felismerésekkel én is nyertem.