„A játszótéri háromszögből egy mindig kilóg!” – Az anyabarátságok csúnyábbik oldala

Babaváró oktatást nem minden védőnő tart, de nekünk volt olyan szerencsénk, hogy megkaptunk minden információt arról, mikor mit tegyünk vagy ne tegyünk a babánkkal, mit érdemes és mit teljesen felesleges megvennünk az újszülöttünk érkezéséhez, hogyan készüljünk fel a szülésre, a kórházi napokra és az otthoni első hetek ismeretlen jelenségeire, hogyan ápoljuk a babánkat, milyen praktikumokat tudunk bevetni a hétköznapok során, hogyan szoptassunk, hogyan tudunk segíteni babamasszázzsal a hasfájáson, milyen betegségek fordulhatnak elő, sőt gyorstalpaló babaelsősegély-tanfolyamban is részesültünk. A sok hasznos tudnivalóhoz pedig elképesztően sok lelki életet segítő tanácsot kaptunk arról, hogyan legyünk bátrak és magabiztosak akkor is, amikor még a szülés gyógyuló hegeivel, a tajtékzó hormonhullámokkal és törékeny kis embergyerekünkkel az ismerkedési fázisban élünk.

Itt érkezett a játszótéri hármasokkal kapcsolatos figyelmeztetés, hogy mi, anyák, tiszteljük, óvjuk és semmiképpen se bántsuk egymást egy eleve új, olykor nehézségekkel ostromolt, máskor bizonytalansággal cizellált, fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő időszakban.

Éppen ezen a babaváró oktatáson találkoztam két anyatárssal, akikkel pár hét különbséggel hoztuk világra csemetéinket. Néhányszor együtt ebédeltünk az utolsó várandós hónapjainkban, majd online tartottuk a kapcsolatot, és amikor mindhármunk gyermekével letelt már a gyermekágyi időszak, és kiszabadulhattunk a négy fal közül, együtt sétálgattunk, andalogtunk, ha pont össze tudtuk fésülni a tervezett napirendünket, a gyerekeink bioritmusát és a saját épelméjű jelenlétünket.

Az elsőszülött babás anyáknak az első pár hónapban a világ többdimenziós hellyé változik. Így volt ez velem, talán mondhatom, velünk is: olykor óránként, percenként egy másik helyen és szituációban találtuk magunkat, és a fő feladatunk az volt, hogy alkalmazkodva a pillanathoz a lehető legjobban gondoskodjunk a babánkról. Bárki bármit mond, ez nem kis feladat.

Frissen lett anyaként – vagy ahogy ők nevezték, triumvirátusként – együtt róttuk a kertvárosi köröket a babakocsijainkkal, csetelgettünk, ki többet, ki kevesebbet.

Fogalmam sem volt arról, hogy én vagyok a kilógó harmadik, amiért nem reagálok azonnal a reggeli „hogyan aludtunk?” üzenetekre – igen, így többes szám egyesben!

Azt már kapizsgáltam, hogy mindhárman nagyon más nevelési elveket vallunk – mások a babáink és mások vagyunk mi is, és ezt valószínűleg egyedül én fogadtam el.

Az arany középút híveként a gyereknevelés terén is próbálok középen maradni – sokat ölelem, meghallgatom, játszunk, mesélek, ugyanakkor tartom a kereteket, szeretetteljes határokat szabok. Megadom a biztonságot nyújtó rendszerességet, de nem ragaszkodom semmihez görcsösen. Ami tudást fel lehetett szippantani a könyvekből, a szüleink és a barátaink tapasztalataiból, azt én mélyen belélegeztem, magamba olvasztottam, feldolgoztam és kiválogattam belőle azokat a tanokat, elképzeléseket, amelyek a mi életvitelünknek és a gyerekem habitusának is megfelelnek. Sosem reszkettem, hogy elrontom, mert mindig minden tőlem telhetőt megtettem, és mert hiszem, hogy amit elrontunk, az is az életünk része. Ennek ellenére egyre gyakrabban fordult elő, hogy ha elmondtam vagy megírtam valami történést, akkor kérdés nélkül véleményezték az adott esetet. Valahogy sikerült a legtöbb esetben kritikát megfogalmazniuk velem szemben. Ha elmondtam, hogy előző este nehezen aludt el a fiam, akkor záporoztak a válaszok, hogy biztosan nem fárasztottam le eléggé napközben, majd amikor reflektáltam, hogy hol jártunk, mit csináltunk, akkor jött a cseppet sem jóindulatú válasz, hogy akkor túlpörgött szegény, túlságosan lefárasztottam, nem kellene ennyi programot csinálnom egy napra. Egyértelműen az én hibám lett az is, ami nem volt hiba.

Persze, azt sem tudtam, hogy míg én eljárok otthonról a babámmal mindenfelé – barátnőzni, jógázni, kirándulni, programozni –, addig ők nem vagy talán nem annyit mozdulnak ki a kertvárosi, lilának és akácosnak egyáltalán nem mondható környezetből. Bizonyára ez lehetett a probléma, amikor egy napsütéses péntek reggel megérkezett az üzenet, hogy „Vasárnap óta egy betű nem volt itt a csoportban.”, majd követte a „Haldoklik a csoport?” számomra érthetetlen kérdés, és rá az akkor már várható replika: „Nekem is úgy tűnik. Megszűnt a triumvirátus.”. Ezekből a burkoltan nekem szóló üzenetekből sütött, hogy a lányok összebeszélhettek, hogy tesztelik, írok-e, ha nem írnak pár napig. Amikor jeleztem nekik, hogy el vagyok havazva, a testvérem esküvőjére készülünk, alvásidőben próbálom otthon utolérni magam és egy nagytakarítást is beiktattam a hét elején, akkor az egyik játszótéri anyától azt a passzív-agresszív választ nyertem meg, hogy ne haragudjak, erre nem tud mit írni. Felhúzott szemöldökkel néztem, hogy ez most valóban megtörténik-e, vajon mi lehet a probléma azzal, ha a pár hónapja érkezett, két új „barátnőn” kívül van egyéb életem is, a telefonom helyett a gyerekemmel vagyok és rendet tartok otthon.

Az ember azt hinné, hogy negyven felé már szépen szelektált, jó emberekkel veszi körül magát, és nem érheti túl nagy meglepetés, de az élet mindig tartogat váratlan és furcsa helyzeteket,

és jönnek új emberek, akiket időbe telik megismerni. Természetesen kisvártatva kiderült, hogy ők sétáltak azon a héten párszor, és beszélgettek, hogy eltűntem, de sajnos az érdeklődésük végül sem őszintére, sem jószándékúra nem sikerült. Így lettem én a játszótéri harmadik. Mivel egy ideje a felém ütögetett kritikalabdák révén egyébként is éreztem, hogy kilógok, másnap egy jó hangvételű, röviden összegző üzenettel kiléptem a háromfős csoportból.

Hogy mi a tanulság? Amit már a kedvenc védőnőnk elmondott: a kisbabás anyáknak egy teljesen új helyzetben kell helytállniuk (a gyerekek lelki alkatából adódóan akkor is, ha nem az első gyerekükkel vannak otthon), és egymás támogatása óriási segítség lehet ebben az időszakban. Anyák, ne bántsuk egymást! Ne nézzünk rossz szemmel, ha valaki nem pont úgy csinálja! Ne rosszaljuk a másik reakcióját, mert biztosan nem ismerjük a körülményeit. Senkinek nincs a homlokára írva sem a lelki, sem az egészségi állapota, de azt sem teszem ki táblán a mellkasomra, hogy aznap hányszor öleltem és babusgattam a gyerekem, mielőtt most éppen – ebben a pillanatban, amikor Te látsz – nem kapom ki azonnal a babakocsiból, mert nyöszörög. Támogassuk egymást a nehezebb napokon, és higgyük el, hogy mindenki a legjobbat akarja a gyerekének és a tőle telhető legjobbat teszi minden pillanatban!

Legyetek bátor és magabiztos anyák! Ti ismeritek a legeslegjobban a kisbabátokat, csak figyeljétek!