Százéves ékszerdoboz a Lánchíd lábánál – a Gresham-palota története

Az impozáns épület csupán az utóbbi alig több, mint húsz évben nyerte vissza rég elvesztett pompáját. Egykor a ma látható pávás vaskapuk lebetonozott, sötét folyosóra vezettek, ahol a ’20-as évek elegáns üzleteinek emléke se rémlett. Egyedül a lift állt szolgálatban, az viszont korántsem idézte letűnt korok szellemét, ugyanis a ’70-es évek stílusában „díszelgett”. Mindenki oda ment, ahol dolga volt: ki a lakásába, ki a munkahelyére. A második és a harmadik emeleten ugyanis irodákat alakítottak ki, ahová gyerekkoromban sokszor volt szerencsém betérni. A mai napig hallom a fülemben a kopott parketták nyikorgó hangját, és a fehér, hatalmas ajtók csikorgását. A szüleim és a nagymamám is itt dolgoztak, és sokat meséltek a palota híres lakóiról, akik közül többel össze-összefutottak: Csortos Gyuláról, Jávor Pálról, Egri Mártáról és Turay Idáról, aki a leghűségesebb lakó volt, ugyanis csak a halála után kezdhettek neki az épület átalakításának.

 Fortepan / Zaray Péter

A Gresham-palota története

A 18. század elején, amikor építését kezdték, fontosnak tartották, hogy Budapest lipótvárosi részét fejlesszék. Ilyentájt rendszeresen szerveztek itt vásárokat, s idővel a tehetősebb lakosok egyre gyakrabban megfordultak a környéken. Ekkoriba fogalmazták meg a palotaépítés szükségességét, s ekkor húzták fel az Ullmann-házat, a Diana-fürdőt, és a Nákó-palotát is, ami a mai Gresham-palota helyén állt. Ez utóbbit Hild József tervezte a Nákó-családnak, melynek ősei még Nakoszként érkeztek Macedóniából, és Pesten magyarosították nevüket. A Nákó-palota Pest első palota jellegű bérháza volt, 162 szoba kapott benne helyett. Rendkívül stabil épület volt, az 1838-as nagy árvizet kisebb károkkal átvészelte. Végül 1872-ben a család egy banknak adta el, amit nem sokkal később felszámoltak, így a ház 1880-ban jóval a vételár alatt kelt el ismét, mindössze 740 ezer forintért.

A vevő a Gresham Életbiztosító Társaság volt, akik nevüket Sir Thomas Greshamről kapták, aki ismert kereskedő volt a 16. században. A londoni székhelyű cég idővel elavultnak látta az épületet, habár olyan embereknek adtak otthont, mint a Lánchíd főépítésze, Clark Ádám, vagy Barabás Miklós, a magyar romantikus festészet képviselője.

A Nákó-palotát 1903-ban kezdték el bontani, majd 1904-től három éven át építették utódját, a Gresham-palotát. A Vállalkozók Lapja 1903-ban így írt a tervezett épületről: „Úgy halljuk, hogy az új palota négy részre lesz osztva, négy udvarral s a Lánchídra néző monumentális homlokzattal fog rendelkezni”.

Az épületet Quittner Zsigmond és a Vágó fivérek tervezték, és nagyjából minden korabeli luxusnak helyet hagytak benne, rajta. A kész épület nem lógott ki a várost akkoriban uraló szecessziós épületek sorából: a kovácsoltvas díszítések, az állati és növényi elemek, valamint a mozaikok mind visszaköszönnek a palota részleteiben.

A ma is látható kerámiákat a pécsi Zsolnay-gyár készítette, az üvegablakok Róth Miksa munkái, a homlokzatdíszeket Maróti Géza, a kovácsoltvas kaput pedig Jungfer Gyulától rendelték.

Egy legenda szerint a tervező Quittner beleszeretett a ház egyik lakójába, szerelme jeléül pedig mindenfelé szíveket helyezett. Ma is felkereshetjük ezeket a homlokzaton, a lámpavasakon, az ablaküvegeken...

Az épület négy házat egyesít, amiből hármat egy földszinti átjáró köt össze, üvegkupolával fedve – innen három utcára is kijuthatunk. Az udvarról lépcsők vezettek a különböző épületekbe: az Andrássy-, a Kossuth-, és a Gresham-lépcsők. A kialakításkor a földszinten bazársornak adtak helyet, így nemcsak azok jártak ide, akik az épületben laktak.

1909-re Budapestet is elérte a kávéházi kultúra, és a Gresham-palotában nyílt meg a Gresham-Venezia, ami a főváros egyik legmeghatározóbb kávéháza volt. Itt alakult ki az úgynevezett Gresham-kör a korszak művészeinek javából, amiről az egyik tag, Bernáth Aurél festőművész így írt: „Asztaltársaság voltunk a szó legszimplább értelmében, anélkül, hogy limitáltuk volna létszámunkat. Aki jött barát vagy művész körüli tisztségviselő, ha jól érezte magát körünkben, máskor is eljött, ki rendszeresen, ki ritkábban, és amikor már az asztaltársaság erősen felduzzadt, valahogy magától alakult úgy, hogy azonos törekvésűek ülték körül az asztalt”.

Nem engedhette meg magának akárki, hogy a Gresham-palotában éljen, így egy szűk elit családjai koncentrálódtak ide a múltban. Az első, a második és a harmadik emeleteken két-két nagyobb lakás volt, nyolc-tíz szobával, míg a negyedik emeleten kisebb, négy-ötszobás lakások voltak. Ezekben a hatalmas lakásokban nemcsak a családok éltek, hanem szobalányok és szakácsnők is. 

 Mai állapotában

A Horthy-korszak meghatározó ellenzéki ereje e helyen tömörült, de érdekes módon az állami titkosszolgálati tevékenységek egyik irányítási központja is: az angolszász kötődés segítette (egy ideig) mindkettejük munkáját. Az épület az 1952-es államosításig a Gresham Életbiztosító Társaság tulajdonában maradt, és a palota őrizte is az angolszász szellemiséget, csupán a kommunizmus éveiben indult hanyatlásnak. Ekkor a korábbi tágas lakosztályokat a díszeket nem kímélve szétrombolták, három-négyszobás lakásokká alakították. A kandallókat, konyha- és fürdőberendezéseket szétverték, az ólomüvegeket és rézcsapokat a pincébe dobták.

Mára a palota visszanyerte régi pompáját, jelenleg hotelként üzemel. 1987 óta más Duna-parti épületekkel együtt a világörökség része.

Forrás: Mányai Csaba – Szelke László: A Gresham világa (Válasz könyvkiadó)
Nyitókép: Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképe