„Máshoz mentél másnak lenni”

SZPSZ

„Máshoz mentél másnak lenni”

Fontos az, mivel keresi kenyerét a szerelmünk? Szerintem igen. Fontosabb, mint sokan hiszik. De húsz év elmélettesztelés után bátran mondhatom: van ennél fontosabb apróság is.

Élénken él bennem egy kép: egyetemisták vagyunk, ülünk a barátnőm konyhájában, és én ifjonti hévvel, óriási lendülettel a világmegváltó beszélgetés egy pontján azt mondom: „de hidd el, egyáltalán nem mindegy, hogy valaki erdészfeleség vagy fotósfeleség”; ő pedig nem is érti, miről beszélek. 

Csak mosolyogva, nagy szemekkel néz, hogy ez ugyan miért lehetne fontos. Ül nyugodtan és érzem a derűjéből, hogy arra gondol, bármennyire is szeret, micsoda zöldségeket beszélek. Az arcára van írva a véleménye: az elsődleges szempont az, hogy az ember boldog legyen, s ez nem függ(het) attól, hogy akivel él, mivel keresi a kenyerét, mivel és hogyan boldogul. De rám hagyja, nem szól, csak szelíden ingatja a fejét.

Eltelik vagy 20 év, és meglátogat a barátnőm. Ülünk a konyhában, és váratlanul azt mondja, most már érti, mire gondoltam ezzel a feleségesdivel. Hogy az életet, ha nem is feltétlenül anyagi szempontból, de mindenképpen meghatározza annak a munkája/hivatása, akivel együtt vagy. Hogy

nincs a másiktól független élet, nincsenek független történetek.

Ha közös a háztartásotok, ha közösek a reggeleitek és a terveitek, akkor a másik foglalkozása/mindennapi munkája lényegi kérdés.

Emlékeztem, mire mondja, és nevettünk is, hogy ja, a sorsnak jó a humorérzéke, az újságíró a felderítő-nyomozóval az egyik legjobb kombó evör, aztán kiegyezünk abban, hogy fontos, na, és ez most már vitán felül áll. Jókat derülünk, hogy mennyire mások voltunk más emberek mellett – ezt persze csak mi tudjuk, de akkor is.

Azért persze van mit finomítani a régi elméleten. Már tudjuk, hogy amikor valakivel összebútoroz(t)unk (lelkileg és fizikailag) azzal kell(ett volna) leginkább számolni – mert attól függ leginkább az élet minősége – hogy a másik milyen alkat. Mennyire problémamegoldó, mennyire hajlamos a csüggedésre, mi az, ami gyakran elveszi a kedvét, mi az, ami átsegíti a nehézségeken, mennyire szociális, kik a barátai, miben látja meg az értelmet, milyen az, amikor fent van, és milyen az, amikor nagyon lent.

Hogy a munkája, a hivatása, mindaz, amivel foglalkozni szokott, az kétséget kizáróan nagyon fontos – de egyáltalán nem a legfontosabb.

Mert a legfontosabb az, hogy mennyire határozza meg az összes hangulatával a tiédet, mennyire tudjátok egymást támogatni, amikor épp senkinek sem könnyű. Hogy mi az, amivel vigasztalni tud, és mit mond, amikor örül a sikerednek. Hogy mivel, miben, hogyan tud támogatni a terveidben, hogy milyen jól tud hallgatni, mennyiszer nevettet meg. Hogy mik azok az apróságok, hogyan megy át napról-napra az életen.

Az számít, ahogy minden reggel bekapcsolja ugyanazt a borzasztó bajor rádiót, ami összesen 60 számot játszik („de ezek a kedvenceim”),

hogy a legkisebb rendetlenségtől kiborul, hogy olyan filmeket szeret, amiben folyton lőnek és elviselhetetlenül beszélnek. Hogy te ezt mind mégis szereted, mert tudod, hogy hozzá tartozik – és most már hozzád is, mert ez a közös életetek ritmusa lett, és ez tulajdonképpen végtelenül megnyugtató.

Elfogadod a gyerekkori álmait, azzal, amit ezekből megvalósított, és azzal is, amit nem. Hitet adsz neki ahhoz, hogy ami fontos, azt ne hagyja feledésbe merülni, és nem minősíted akkor sem, ha szerinted semmi értelme annak, amit akar. Örülsz, ha ez kölcsönös: tudod ugyanis, hogy neked is fontos volna egyenes gerinccel a gyerekkori önmagad szemébe nézni.

Szóval igen, fontos a munkája, ám ami valóban számít, az az élethez való hozzáállása. Két ember közös életét a két ember közösen alakítja, és fontos, hogy mit tesz bele a másik. Milyen színeket, hangulatokat, milyen érzéseket.

Így aztán az, hogy erdész-, vagy fotósfeleség valaki, csakis ezért nem mindegy. 

Ajánljuk még:

Ezen a dinnyeillatú, tüzes napon érezzetek rá az élet csodájára

Nyitott ablaknál dolgozom, árad be a hőség. Lehúzhatnám a redőnyt, de nem akarok nyomasztó sötétségben dolgozni. Inkább számolom a perceket, mikor kúszik arrébb a Nap. Ebben bízhatok, mert arrébb megy majd, tapasztalatból tudom. Percre pontosan tudom, a lakáson belül mikor ragyogtatja fel a fényt a bútorokon, mikor kúszik át a kanapéra, a párnákra, melyik képet világítja meg a legszebben a falon.

 
X
Már követem az oldalt