Szocio

Miért marad talpon egy állami gondozott, és bukik el a másik? Szerzőnk maga is így nőtt fel

Vajon mi az oka annak, hogy az állami gondozott gyerekek közül néhányan talpon maradnak, mások meg elbuknak vagy legalábbis egy életen át viselik nehéz gyermekkoruk következményeit? Keresztút – a határ jó és rossz között néha csak egy jó mondaton múlik.

Ma több mint húszezer gyermek él állami gondoskodásban. Egy 2009-es felmérés szerint a 9-18 év közötti, állami gondoskodásban élő gyerekek 48 százaléka érezte már úgy, hogy nincs értelme az létezésének. Majdnem a fele vallotta ezt és ez nagyon szomorú statisztika, akkor is, ha nem teljesen friss.

Tény, hogy a legtöbb állami gondozásban élő gyermeknek szüksége lenne magas szintű, professzionális szakemberek által biztosított, kísért traumafeldolgozásra, de ez sok helyen meghaladja az intézmények kapacitását és ezért úgy kerül ki az intézmények falai közül a gyerekek egy jelentős része, hogy viszik magukkal traumákkal teli batyuikat is. Nem csoda, ha ennyire nehéz gondolatok fordulnak meg bennük.

Sose titkoltam, állami gondoskodásban nőttem fel,

az összes testvérem szintén. Mind a hatan. Nem egyszer felmerült már bennem a kérdés, hogyan lehet, mi kellett ahhoz, hogy mi talpon maradtunk, míg nagyon sok sorstársunknak ez – azonos feltételek mentén – sem sikerült.

Nem vagyunk jobbak, nem vagyunk erősebbek, nem vagyunk okosabbak, nem örökültünk jobb tulajdonságokat.

Teljesen hétköznapi gyerekek voltunk, pont olyanok, mint bárki más, akiket megpörgetett az élet már egészen korán.

Azért nekem van egy teóriám arra vonatkozóan, miért alakult úgy a felnőtt életünk, ahogy, és nem kedvezőtlenebbül.

Azt hiszem, egyszerűen szerencsénk volt. Mindig a legjobbkor jött segítség. Mindig akkor fordult hozzánk valaki szeretettel, amikor arra a leginkább szükségünk volt. Mindig akkor mosolygott ránk bizalommal valaki, amikor a legnagyobb kétségbeesés lett volna úrrá rajtunk. Mindig a legtökéletesebb időben fogta meg valaki a kezünket és húzott vissza a szakadék széléről. Igen, nekünk is voltak nagyon sötét gondolataink a helyzetünkről. Sokszor éreztük azt, hogy nincs szüksége ránk a világnak. Miért gondoltunk volna mást?

A családjukból kiszakadt gyerekek lába alatt ingoványos a talaj, imbolyognak a falak, alig van kapaszkodó. A legkiszolgáltatottabb helyzetekben, amikor még messze volt a felnőttkor, amikor mindenki nagyobbnak, erősebbnek, rátermettebbnek tűnik,

amikor valaki éppen megtaposott minket – akkor a teljes reménytelenség érzése volt hiteles.

Sokszor gondolok arra, hogy gyerekkoromban (és persze most is) megszámolhatatlan alkalommal álltam keresztútnál, amikor döntenem kellett vagy inkább lehetett arról, milyen irányba indulok. Jó és rossz között dönthettem, de ezt néha nem tudtam. Néha azonban nagyon is tisztában voltam vele és

könnyebb lett volna nem a jót választanom. De amikor elgyengültem volna (mert én se vagyok erősebb sorstársaimnál), akkor ott termett mellettem valaki.

Egy pedagógus, szomszéd néni, néha egy vadidegen, akitől a jó irányába mutató impulzust kaptam. Ennyi. Szerencsém volt. Voltak emberek, akik jó időben, a számomra szükséges módon mutattak felém figyelmet és szeretetet. Találkoztam olyan emberekkel, akik látták mások számára láthatatlan traumáimat és utánam, értem nyúltak, felém hajoltak.

Szerencsém volt, mert észrevettem őket, meghallottam, megértettem szavaikat, megéreztem szeretetüket és azt is: őszintén segíteni akarnak. Néha csak ennyi kell ma is. Nemcsak nekem, másnak is, amikor keresztúthoz ér és döntést kellene hoznia.

Egy mosoly a buszmegállóban, vagy egy kedves szó, amikor látjuk, hogy a másik elfáradt.

Magunk elé engedni a kisgyerekes anyukát, aki már alig áll a lábán, mert egész éjjel ébren volt a kicsi. Felsegíteni valaki mást a buszra, vagy leszedni a vonatról egy idős ember csomagját.

Meghallgatni a másikat. Lehet ismerős, de lehet idegen is. Szépen szólni egymáshoz. Szép szavakat mondani. Elismerni, dicsérni. Kedves gesztusokkal élni. Ha szerencsénk van, ha szerencséje van annak a másiknak, akkor ennyi is elég ahhoz, hogy átbillenjen benne valami, hogy remény ébredjen benne zúzmarás kétségbeesés helyett.

Ajánljuk még:

Ha virgácsot érdemel a gyerek, adj neki az ördög piruláiból!

Ma már legtöbbször csak a Mikulást várjuk, a krampuszt és az ördögöt elfelejtettük idehaza. A nevük viszont számos italban és ételben feltűnik, és kár volna kihagyni őket! Az ördög piruláival még a legmegátalkodottabb gyerekeket is meg lehet szelídíteni!