„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról

Szocio

„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról

Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.

 

2012-ben találkoztunk először a férjemmel. Oda járt ügyet intézni, ahol dolgozom, és kölcsönösen megtetszettünk egymásnak. Nagy érzelmek, nagy vonzalmak voltak, én 25, ő 32 éves volt, és éppen mindketten kifelé lábaltunk a kapcsolatunkból. Jó volt együtt, sokat nevettünk, boldogságban telt minden szabadidőnk, úgyhogy egy év elteltével egy Budapesthez közeli városban házat vettünk, és 2015-ben összeházasodtunk.

Ekkor már voltak előjelei, hogy ő milyen. Már a kapcsolatunk elején is durva volt szóban, és persze a mai fejemmel már nem mennék bele, de mivel nekem is vannak gyermekkori lelki sérüléseim, benne maradtam ebben a bántó kapcsolatban. Durvább volt az elején tettlegességben is, egy-egy veszekedés alkalmával összetörte a telefonját, belevert a falba, letépte a szekrényajtót.  Ha ivott, akkor

úgy üvöltött velem, hogy kidagadtak az erek a nyakán, másnap pedig azt mondta, hogy nem emlékszik rá, és ne haragudjak.

Bocsánatot kért, kedveskedett.

Mivel az esküvő után azonnal jött a nagyobbik gyerekünk, megint csak könnyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, a bennem amúgy is cikázó hormonokról nem is beszélve. Többször éreztem, hogy szeretne megütni, nem egyszer a mérlegre állított, és megjegyzéseket tett a súlyomra. Amikor megszültem két éve a kisebbik gyerekünket, és meglátott,

ahogy kijöttem a szülőszobából az első mondata az volt, hogy hogy nézek ki, nincs-e bennem még egy gyerek,

és hogy azt ígértem, ha szülök, kisebb lesz a hasam, de még mindig nagy. Aztán kitalálta, hogy a gyerek nem is hasonlít rá, és egyébként is milyen elsózott kaját hagytam neki otthonra. Minden nap ordibált velem a telefonban, hogy neki milyen nehéz, mert vele van otthon a nagyobbik gyerek. Tudni kell róla, hogy ha bármilyen konfliktus volt, és figyelmeztettem, hogy szépen beszéljen velem, akkor mindig ő volt az áldozat, a mártír, hogy ezt én hozom ki belőle, miattam ilyen. A gyerekek körüli feladatokból a munkájára vagy fáradtságra hivatkozva soha nem vette ki a részét, mindent egyedül csináltam. Arról már nem is beszélve, hogy évekig nem volt közöttünk testi kapcsolat sem, mert mindig volt kifogás ez ellen is. Nyolcat számoltam össze, a legutolsó az volt, hogy a súlyom miatt nem kíván. Később aztán elkezdett társaságban is rendszeresen megalázni,

mindig mindent megmagyarázott, hogy miért vagyok rossz, és miért érek kevesebbet nőként, mint ő férfiként.

Mindig úgy maradt felszínen, hogy engem közben a víz alá nyomott. A felsőbbrendűségét  – ami nem volt sem egzisztenciálisan, sem morálisan, sem erkölcsileg megalapozott – akarta fitogtatni mindenki előtt.

Amikor az az ember rúg belém, aki a társam, és akinek leginkább kéne szeretnie, az nagyon romboló tud lenni. Olyan volt, mintha egyre kisebbé váltam volna. Közös programjaink soha nem voltak, mert nem lehetett vele sehová menni, nem érezte jól magát, és én sem akartam egy idő után, mert akkor el kellett volna viselnem, hogy bár vicceskedésbe burkolva, de továbbra is gúnyt űz belőlem mások előtt. Beszéltek vele a közös barátaink, hogy próbáljon megváltozni, ilyenkor 1-2 hétre mindig visszaédesgette magát, kedves lett újra, sírt, hogy ne hagyjam el.

Hogy hogy bírtam ki? A fájdalmamat a gyönyörű két gyerekünkbe, a hatalmas kertbe, az állatokkal való teendőkbe fojtottam, így sokáig nem is kezdtem el foglalkozni ezzel mélyebben. Közben volt endometriózisom is, végül azt mondtam magamnak, hogy a kisebbik gyerekünk 2 éves koráig adok neki határidőt.

A kiugrás

Évekig tartott, hogy feldolgozzam a saját gyerekkori lelki és fizikai sérüléseimet, és letegyem a keresztemet. Azt mondhatom, hogy nekem az egy évig tartó családállítás-terápia hozta el azt a belső bizonyosságot, hogy merjek lépni az egészségem és a boldogságom érdekében. Férjemmel először párkapcsolati tanácsadáson jártunk 4-5 alkalommal, mert őt is rendszeresen bántották gyermekkorában. Később pszichológushoz is járt, a szakember által adott feladatokat rendesen megcsinálta, de semmilyen önreflexiót nem gyakorolt, nem nézett magába, nem változott semmi. Arra gondoltam, hogy ebbe belebetegedhetek később, hogy ugyanezt fogja csinálni majd a gyerekeinkkel, hogy ne adj’ Isten, egyszer a lányom majd egy ilyen férfit hoz haza.

Végül nem bírtam kivárni a magamnak felállított határidőt, mert egyre gyűlölködőbb lett, így elkezdtem lakást keresni, intéztem a papírokat. Elmondtam neki, hogy nem bírom tovább, majd elköltöztem tőle. Megegyeztünk az elején, hogy normálisan, rendesen folytatjuk le a válást a gyerekekre tekintettel, és bár rögtön lett valakije, akkor már az sem érdekelt. Viszont mikor később kiderült, hogy nekem is van valakim, elmondott mindennek, és kifejtette, hogy én nőként nem tehetem ezt, ő viszont férfi, az más.

Mindent kitalált az utóbbi hónapokban, hogy ne menjek. Sokszor keresztbe tett nekem, lejáratott, hazudott rólam, az első albérletet el is buktam miatta, de mindig észnél voltam, és mindenről szerződés és papír van, így van mivel megvédenem magam.

Ma ott tartok, hogy bár még folyik a válás, de hálás és boldog vagyok, hogy van egy szép albérletem, hogy 15 éve szeretem a munkámat, hogy képes vagyok eltartani a gyerekeimet egyedül. Ha ennek tetejébe még egy jót sportolok vagy a barátaimmal találkozom, én már nagyon elégedett vagyok.

Melinda történetét Szakácsi Eszterrel jegyezte le.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X