A varrógépem, amit már ideje lenne elnevezni

Pontosan 38 éves, csak két évvel idősebb a sárganyelű (nem reklámozom a céget) ollómnál, amit meg 18 évesen vásároltam magamnak. Az olló nem az egyetlen, éppen néhány hete vásároltam (ugyanattól a cégtől) a testvérét. Nagy duzzogva vettem meg, akkor ugyanis azt hittem, elveszett az a régi, önélező csodaolló, ami végigkísérte eddigi életem.

Azzal szabtam a gyerekeim ruháit éveken át, meg a magaméit is. 

Azzal szabtam egy nagy szálloda 75 szobájára az összes függönyt.

Mert volt olyan időszak az életemben, amikor amatőr kis tudásommal ily módon kerestem pénzt, hogy kiegészítsem a családi kasszát. Szabtam, varrtam annak, aki bízott bennem, a mai napig remélem, nem bánták meg. Olykor olyan drága öltönynadrágot hoztak hozzám „felhajtásra”, hogy remegett a kezem, amikor nekikezdtem.

De nem erről akarok írni, hanem arról, hogy jónéhány igazán régi használati tárgy akad az otthonomban. Olyan, ami a mai napig pompásan ellátja feladatát, pedig bizony elszaladtak felette az évek.

Ahogy én tapasztalom, se a varrógépem, se az ollóm (most már ollóim) esetében nem érvényes szerencsére a tervezett elavulás kifejezés. Ezeket ugyanis úgy tervezték, hogy minél tovább dolgozhasson vele a szorgos, munkára alkalmas és hajlandó emberi kéz. A varrógépemmel épp a minap varrtam meg egy neon-pink zsákruhát. Egyetlen öltés se ment mellé,

ismerjük már egymást a géppel.

Tudom, lelke van, és azt sok dicsérettel táplálom is. Akad néhány kicsi nyílás is rajta, ahol néha megitatom gépolajjal. Ennyivel meg is elégszik az istenadta, talán kétszer, ha volt szervízben életében. Jó barátok vagyunk régről ő meg én. Ha azt érzi, nyugtalan szívvel ülök le mellé varrni, makrancos kedve lesz hirtelen és olyankor még a hajszálaimat is begubancolná, nem csak a cérnát.

Azzal az öreg csupa-szív varrógéppel szépen kell bánnom, na, megérdemli. A mai napig nem tudom, miért is nem kapott tőlem nevet, pedig igazán rászolgált arra, hogy családtagként tekintsek rá. Hiszen sokan a mosógépüket is névvel illetik. Azt mondják rá, hogy Manci, a porszívó meg sok helyen ETA lett és nem azért, mert a gyártó azt a nevet adta. Minden porszívó Eta, minden mosógép Manci. De hallottam már olyat is, aki a régi kocsiját becézi névvel és duruzsol neki szépeket, hogy aznap is induljon el szépen, és ha lehet, ne robbanjon le sehol az út közepén. Lehet, válthatna újabbra is, de az a valaki ragaszkodik az öreg autójához. Azt, ami nevet kapott, nem lehet csak úgy ukk-mukk-fukk kiebrudalni a házból-garázsból, nem?

A válásomkor is jött szépen velem az én varrógépem is,

segített elvarrni a szálakat is.

Én így gondolom. Ezért se vettem azóta se új gépet, pedig neve sincs szegénynek. Meg se próbálom összeszámolni hány ruhát varrtam meg rajta különböző csodaeseményekre, hány méter anyagot fűztem a talpa alá, mennyi babaholmi, gyerekjáték, függöny, takaró, táska került már ki alóla.

De annak nagyon is tudatában vagyok, milyen régóta, mily hűen szolgálja elképzeléseimet, legyen az bármilyen vakmerő. Hányszor rángattam ki türelmetlenül talpa alól a rosszul összefércelt anyagot, téptem szálat, fűztem új cérnát vaksin a tűbe. Hányszor sírtam felette, mert mégse sikerült úgy valami, ahogy azt szerettem volna. Hányszor kapcsoltam le dühödtem kis lámpáját, meg indítottam újra hajnalok hajnalán. Hányszor tapostam a pedálját vadul. Hányszor sürgettem, hibáztattam.

Pedig vele tényleg szépen kellett volna mindig bánni, mert hűséges kísérője életemnek. Nincs szívem elnevezni se Mancinak, se Etának, se Rozinak. Csak egy varrógép, ami a kezem alá dolgozik szépen. Csak egy gép. Mégis néha olyan érzésem van, ha nem figyelek eléggé, magától húzza az anyagot a talp alá, kijavítja az én hibáimat,

összesimogatja az anyagok széleit

és magától vált öltés típust is. Vagy rükvercbe kapcsol, mert tudja, itt a vége, innentől visszafelé kell haladni szépen. Meg lassulni kicsit. Örülni a sok szépnek, amit együtt varrtunk meg.

Lehet, mégis keresek valami igazán szép, egyedi, hozzá illő nevet.