Én is úgy szeretnék meghalni, ahogy a nagymamám

Abban nem voltam biztos, hogy fel fog ismerni, mert az utóbbi években megkörnyékezte a demencia, abban viszont biztos voltam, hogy lelkiismeret-furdalásom van, mert hónapok óta nem látott. Tudtam, hogy teljesen felesleges ilyenkor már ezen rágódni, mégis, az emberi lélek egy ilyen helyzetben mintha az önbántásba menekülne, mintha attól érezné jól magát, hogy kiegyenlítetlen számlákat gyárt magának, akár valósak azok, akár nem. Szükséget nem szenvedett a nagymamám, nem én ápoltam, és a legközelebbi rokonai ott voltak vele. De akkor is.

Az utolsó hetekben lett egyre rosszabb az állapota, azt mondták. Azon gondolkodtam, mit fog szólni, ha meglát, és felismer. Vajon megemlíti-e azokat a heteket, hónapokat, mikor szívesen látott volna, de nem jöttem, mert megvan a magam élete, ráadásul tőle távol, egy másik városban. Vagy

lehetek-e én a tékozló lány, akit keblére ölel a nagymamája, pedig nem volt hűséges hozzá?

Utóbbi történt. Ahogy beléptem az ajtón, rám szegezte a tekintetét, csak engem nézett percekig. Én voltam az utolsó, akire várt. Senki sem látta, de könnyezett. Miattam.

Én azért sírtam, mert örültem. Gondolatban újra ott ültem nála, falun, a friss levegőn, a diófa alatt hűsölve, babot válogatva. Láttam, ahogyan varrja rám a ruhákat. Senki nem varrt olyan szépen ezen a Földön, mint ő. Néha elgondolkodom, mit szólna, ha látná, milyen trehány munkát adnak ki a kezük közül a mai varrónők (tisztelet a kivételnek). Mikor próba közben véletlenül megszúrt a tűvel, huncut mosollyal az arcán mindig azt mondta, hogy ebben kapós leszel, Eszterkém! Kár, hogy nem tanultam meg jobban varrni!

Az ágya mellett újra emlékeztem azokra az együtt töltött estékre, mikor együtt szurkoltunk a tévé előtt, hogy Columbo hadnagy megtalálja a gyilkost. Ott ültünk a nagyszobában, szalonnát és házi kenyeret majszolva, este hat után, mert minket nem érdekelt az alakunk. Fontosabb volt, hogy együtt legyünk, és ehhez kellett a nagy pohár tej és a csemegeuborka is.

Nem voltam felkészülve, hogy mindezt újra érezzem. Megint elsírtam magam. Mama, úgy mennék veled vasárnap újra szentmisére, akkor is, ha épp nincs kedvem, ha már nagylány vagyok, és inkább mennék a barátnőimmel csevegni! Menjünk mama, öltözz!

Nem öltözik. Csak fekszik a most óriásinak tűnő takaró alatt, és örül, hogy köztünk lehet. Megkérdeztük az egyik ápolót, járt-e már nála pap. Még nem, jött a válasz, és péntekig nem is jön. Az már késő lesz, mondtuk, holnap jöjjön valaki. Másnap megkapta a betegek kenetét, és még aznap éjjel végleg elaludt.

A mamámnak köszönhetem a hitemet Istenben. Ő vezetett be a világba, ahol megértettem, hogy van valaki, aki megteremtett minket, aki számára van értelme ennek az egész küzdelemnek a Földön, aki szerint nem az önzőség és a gonoszság irányít, hanem a szeretet. Mert ha nincs Isten, akkor az egésznek semmi értelme. Egy haldokló mellett állva ezek a szavak beélesednek az emberi tudatban. Isten léte vagy nemléte nem üres teológiai kérdés többé, súlya és tétje van. Mert nekem fontos, hogy mi lesz a nagymamámmal. Hogy beteljesednek-e azok az ígéretek, amik a Bibliában le vannak írva. És igaz-e, amiben ő és én is egész életünkben hittünk?

Miközben ezen gondolkodtam, észrevettem, hogy mindenki frusztrált és félelemmel teli az ágy körül, csak a benne fekvő nem.

Bennünk ezernyi érzelem forrt, táncot jártak egymással a gondolataink, de ő mintha már csak a lényegesre figyelt volna.

A pillanat töredékrésze alatt értettem meg, hogy akármennyit filozofálhatok Istenről, a nagymamám arca mindent elárul. Csak őt kell néznem, aki mintha tudná, hová tart. Mert az nem lehet, hogy valaki ennyire nyugodt legyen a halála előtt! Hacsak azért nem, mert már sejt valamit abból, amit mi még csak keresgélünk.

Örülök, hogy elmentem hozzá, hogy ÍGY is láttam őt, mert talán soha nem fogalmaztam volna meg magamnak, hogy én is úgy szeretnék meghalni, ahogy a nagymamám.