Szerelemkanál és megjátszott ájulás – így udvarolt régen a világ

A kutatók egyetértenek abban, hogy már az őskorban is valamiféle tisztelet – de legalábbis kitüntetett szerep – övezte a női nemet, ennek legfőbb bizonyítékai a ránk maradt női alakokat ábrázoló szobrocskák. Az ekkortájt uralkodó udvarlási és párválasztási szokások azonban korántsem nevezhetőek romantikusnak. Vélhetőleg nem számított sem a kölcsönös szimpátia, sem az érzékek egymásra találása, pusztán a biológiai szükségletek biztosítása és az utódnemzés.

A női nem tisztelete és magasságokba emelése az ókor sajátja, ahol olyannyira magasztalták a vágyott nőt, hogy nem egyszer háborút is indítottak érte. Gondoljunk csak a híres trójai háború legendájára, amit állítólag szép Heléné miatt robbantottak ki! Ugyanakkor a valóságban az első házasságok nagy részét inkább az erőre és az elrablásra alapozták, mintsem a kölcsönös választásra –

amikor kevés volt a házasulandó fiatal nő, akkor a férfiak más falvakat dúltak fel feleségek után kutatva.

Ezek mellett gyakoriak voltak a megszervezett házasságok, amik vagyon, üzleti kapcsolatok, és szövetségek alapján szerveződtek.

A trójai Helené – Evelyn De Morgan festménye, 1898 – Fotó: Wikipedia

Az ókori Róma némiképp különbözött a többi korabeli kultúrától, ott ugyanis a házasságot a társadalmilag egyenlőek közötti unióvá emelték. A férfi-nő kapcsolatok fő célja a gyermekek nemzése volt, de a házasság és a család az illető társadalmi megbecsülését és anyagi lehetőségeit is pozitívan befolyásolhatta. Hittek a monogámiában, és védték a család szentségét, a feleség hűségét pedig törvényben írták elő.

A sokak által sötétnek nevezett középkorban ez a dicsfény kialudt, fordulatot csak a trubadúrköltészet hozott a mindennapokba. Költeményeikben magasztalták a nőt, tiszteletet és érzelmi mélységeket fejeztek ki. Nagy valószínűséggel ennek hatására vette kezdetét az igazán romantikus udvarlás. A férfiak versekkel, költeményekkel igyekeztek meghódítani szívük választottját.

A lovagkorból származik az a ma is sokakban élő szokás, hogy a nőt a férfi a jobb oldalán „vezeti”, mert így a bal oldalán hordott kardhüvelyből egy mozdulattal ki tudja rántani kardját, hogy megvédje szerelmét.

Nem sokkal később a franciák újítottak: a korai reneszánszban  már a hölgyek is kezdeményezhették az udvarlást egy kendő elejtésével, esetleg ájulást színlelve.

Szegedi Erika és Latinovits Zoltán színművészek a Szindbád című film forgatásakor, Szepeshelyen, 1970-ben  – Fortepan / Szalay Zoltán

A 17. század kész kódrendszert is adott az udvarlásnak: ekkor vált elterjedté a virág ajándékozása. Egy-egy szál virág, a csokrok összetétele, de még a szalag is jelentéssel bírt, így komplett üzenetet hordozott magában az ártatlannak tűnő kedvesség. Az orgona a szemérmesség, a vörös rózsa a tüzes szerelem, a fehér liliom a tisztaság és ártatlanság jelképe volt, és

ha egy gyöngyvirág is helyett kapott a kompozícióban, az éjjeli randevút jelentett.

De más érdekes szokások is elterjedtek: Walesben például szerelmes kanalakat készítettek, amelyeket egyetlen fadarabból faragott ki a szerelmes ifjú, és a faragott motívumoktól függően egyedi üzenetet hordoztak. Angliában kesztyűt küldtek a fiatal hölgynek, és ha a templomban az a kezén volt, a fiatalember tudta, hogy szerelme viszonzásra talált.

Az újkor igyekezett idealizálni, megtisztítani és erkölcsi magasságokba emelni a szerelmet. Számos olyan festményt ismerünk, amely egy idilli kertben békésen andalgó, ártatlan szerelmespárral jeleníti meg az érzést. A festményeken túl azonban ekkoriban vált elterjedtté az érdekházasság és vele a szokás, ami szerint a gyermekeket már egészen kiskoruktól kezdve a majdani házasságra nevelik. Mégsem mondhatjuk azonban, hogy érzelmektől és vágyaktól mentes lett volna ez az időszak: az ifjú szerelmesek szerelmi ajándékokkal, emléktárgyakkal, amulettekkel, személyes ereklyékkel kedveskedtek egymásnak, ami egy darabot jelentett önnön magukból a másik fél számára.

Táncoló pár 1939-ben – Fotó: Fortepan / Ebner 

A 18. századot megelőző időkben a könyv, a hajdíszek és a díszes érmék számítottak a leggyakoribb ajándékoknak. Emellett zene és a rímek számítottak az érzelmek legfontosabb kifejezőinek,

a levelezés férfi és nő között pedig már egyfajta szövetséget jelentett.

A szerelmi költészet a 19. században élte fénykorát, és ezzel karöltve divattá vált a nők meghódítása, amelyhez udvarláson át vezetett az út. Szinte elvárt dolog volt virággal, kedves sorokkal meglepni a vágyott hölgyet, és számos egyéb módon is kifejezni, hogy fontosnak és értékesnek tartják őket.

Udvarlási jelenet 1929-ből – Fotó: Fortepan / Korbuly család 

A kiszemelt becserkészése azonban nem volt olyan egyszerű feladat, ugyanis a párválasztást többnyire a szülők irányították: az ismerkedés közösségi rendezvényeken zajlott, ahol a fiatalok erős kontroll alatt válthattak pár szót, esetleg a férfi virággal vagy verssel kedveskedhetett a kiszemelt hölgynek. Ha a szándékaik komolyak voltak, a legényjáró napokon bekopogtathattak a házba egy hosszabb beszélgetés reményében. Maga az „udvarlás” kifejezés is innen ered: a falusi legény a lányos házhoz járva csak az udvaron lehetett kettesben szíve választottjával, a házba csak akkor léphetett be, ha valóban komollyá vált a kapcsolat.

Esküvő Miskolcon 1930-ban – Fotó: Fortepan / Pálinkás Barnabás

Persze, ahány ház, annyi szokás. És vannak köztük igencsak furcsák is. Például az osztrák verejtékes alma. A leírások szerint a férfi kérők a tánc előtt hónaljukhoz zsebkendőket helyeztek, a lányok később ezekkel a zsebkendőkkel törölték le a verejtéket arcukról, eközben megérezték kedvesük illatát, és ha az tetsző volt, beléjük szerettek.

A lányok pedig egy almaszeletet helyeztek a tánc előtt a hónaljukhoz, ezt később megetették a kiszemelt férfival.

Finnországban, ha egy lány elérte a házasulandó kort, az övére édesapja egy üres késhüvelyt helyezett. Ha egy férfinak megtetszett egy lány, úgy adta tudtára, hogy saját kését becsúsztatta választottja övébe. Kedvesebb hangulatot idéz egy ősi thai udvarlási szokás: a tábortűz körül fiatal lányok ülnek, akiket piros takaróba bújó zenélő férfiak közelítenek meg. Ha a lánynak tetszik a neki éneklő férfi, akkor hellyel kínálja, és mindketten a piros takaróba burkolóznak.

Udvarlás Budapesten 1972-ben – Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Bárhogy is alakult az udvarlás, a lényeg az volt, hogy ne menjen veszendőbe a fáradság. Számos izgalmas és érzékeket átmozgató szokás van ma is, ami a közeledést szolgálja, de a régi praktikáktól jócskán eltávolodtunk, és nem mindent tapsolnánk vissza a múltból. Bár ma nincs fonó, se tollfosztó, se tengeri hántásra összegyűlő faluközösség, a farsang ideje mégiscsak a közösségi alkalmak ideje: a báli szezon. Talán egy-egy farsangi bálon még hasznosíthatunk valamit a régi etikettből.

Forrás itt, itt, itt és itt

Nyitókép: Fortepan / Lissák Tivadar