Kult

Egy dal fogja megmenteni a világot – interjú Francesco Lotoróval, aki a koncentrációs táborok zenéjét kutatja

A koncentrációs táborok világáról szinte kizárólag a borzalom, az embertelenség és a halál jut eszünkbe, és bárki, aki ellátogatott valamelyik múzeummá alakított lágerbe, maga is érzékelhette, hogy ezeket a helyeket nem az életre tervezték. Francesco Lotoro magyarországi kötődésekkel is rendelkező olasz zenetudós viszont éppen az itt felragyogó életszikrákat gyűjti több mint három évtizede: a koncentrációs táborokban született zeneművek kutatásának szentelte életét. E felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény keletkezéséről és a vele kapcsolatos további tervekről beszélgettünk A Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján.

Francesco Lotoro 

Zongorista, zeneszerző és zenetudós, az Egy dal fogja megmenteni a világot című kötet szerzője. Több mint 8000 partitúrát, 12 500 dokumentumot és 3000 kiadványt gyűjtött össze eddig a haláltáborokban született zenéről, szerkesztője és előadója annak a 24 darabos, KZ Musik című CD-sorozatnak is, amely 407, fogságban szerzett zeneművet tartalmaz. Ezt a hatalmas gyűjteményt egy most épülő intézményben, a barlettai Koncentrációs Táborok Zenéjének Citadellájában kívánja elhelyezni és gondozni.

Zenei tanulmányait a „Niccolò Piccinni” Music Conservatory of Bari-ban végezte, zongora tanszakon, majd Magyarországon tanult, a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Miért éppen Budapestet választotta a továbbtanuláshoz?

Olaszországban végeztem a tanulmányaimat, és Assisiben egy mesterkurzust, amit Vásáry Tamás tartott. Ott több magyar diákkal találkoztam, és egyikük, Szilágyi Ferenc azt kérdezte tőlem, miért nem jelentkezem a Magyar Zeneakadémiára, biztosan felvennének. Hazatérve meg is írtam a kérvényemet és rövidesen behívtak meghallgatásra. Egy évet tanultam a Liszt Ferenc Zeneakadémián, Zempléni Kornél volt a mesterem. Budán laktam, de gyakorlatilag minden időmet vagy a Zeneakadémián vagy a Régi Zeneakadémián töltöttem, mert otthon nem volt zongora.

Abban az időben igazi könyvmoly voltam, ezért a könyvtárakat is rendszeresen bújtam. Mindig is az volt a vágyam, hogy a zenei repertoáromat és tudásomat bővítsem – az egyik első CD-lemezemen költők és írók által szerzett zeneműveket dolgoztam fel. Például Boris Paszternak zongorista volt és zseniális zeneszerző, az ő zongoraszonátáját is tartalmazza, de Nietzche 16 évesen írt Karácsonyi oratóriumát is rekonstruáltam, később minden általa írott zeneművet feldolgoztam.

Francesco Lotoro professzor egy kéziratot vizsgál – Fotó: Francesco Lotoro

Ezt az interdiszciplináris szemléletet viszi tovább a koncentrációs táborok zenéjét feldolgozó kutatásaiban is. Zongoraművészként, zenetudósként hogyan kezdett el ezzel a témával foglalkozni?

Mindenképpen tudnunk kell interdiszciplinárisan gondolkodni, több oldalról is látni a dolgokat, ahhoz, hogy valóban megértsük a világ jelenségeit. A munkát ez nemcsak megkönnyíti, de szenvedélyeddé is alakítja. Amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, nem volt világos elképzelésem arról, mit fogok találni és mihez tudok kezdeni azzal, amit fellelek.

Minden utólag válik világossá és nyer mélyebb értelmet.

Fiatal voltam, és bár mindannyian tudtunk a Shoá tragédiájáról, az üldöztetésekről, arról fogalmam sem volt, hány zeneszerzőt vittek el, kinek mi lett a sorsa, hány zenemű született, mennyi kottát fogok találni. Mára tudom, elképzelhetetlen mennyiségű zenemű született a gettókban, a munkatáborokban és a koncentrációs táborokban szerte Európában. Keresztények, cigányok, katonák, bahái hitűek, szúfik, muzulmánok, papok, kommunisták, homoszexuálisok és mozgássérültek mind-mind írtak zenét. Olyan mennyiség ez, amit nem lehet szigorúan leszűkíteni a második világháború időszakára, hiszen az csak a csúcspontja volt e termékeny munkának. 

Magyarul is megjelent, Egy dal fogja megmenteni a világot című könyvében az 1933 és 1953 közötti húsz évben született zeneművekről ír. Miért éppen ez a két dátum a kutatás időkerete?

A koncentrációs táborok zenéje tulajdonképpen már a második világháború előtt is ismert jelenség volt. Nem a háborúval kezdődik tehát a történet, hanem 1933-ban, az első, dachaui koncentrációs tábor megnyitásával, és Sztálin halálával ér véget 1953-ban. A második világháborúnak ugyanis nem akkor lett vége, amikor a németek letették a fegyvert, hanem Sztálin halálával. A gulágokon is számottevő zenei irodalom született.

A jelenleg rendelkezésre álló hatalmas anyagot ismerve lát bármi különbséget a német haláltáborokban és a szovjet gulágokon született zenében?

A különbség nem a táborok típusai szerint érdekes, hanem az egyéni zenei képességek, irányultság és stílus tekintetében. A szerzők zenei műveltsége és iskolázottsága határozza meg, milyenek az alkotások. Ugyanakkor természetes, hogy a gulágokon írt zeneművek már a háború utáni, hozzánk közelebb álló zenei nyelvezetet tükrözik, jobban közelítenek a kísérletezés mai irányaihoz. A jelenség azonban ugyanaz. 

Az összegyűjtött anyagban miből van több: a náci táborokban született művekből vagy  a gulágokon szerzett zenéből?

Azt hiszem, egyensúlyban van e kétféle anyag, nagyjából hasonló az arány, de a gulágok zenei anyagának pontosabb feltárásához el kell még látogatnom Moszkvába, Kijevve és Lwówba, ahová a háború miatt most lehetetlen elutazni. A gulágokon rengeteg ortodox szerzetes, mongol és kaukázusi születésű fogoly volt, aki zenét szerzett.

A koncentrációs táborokról leginkább az embertelenség és a borzalom jut eszünkbe, valamint az értelmetlen halál. Hogy létezik, hogy ilyen körülmények között mégis születhettek hangszeres zeneművek? 

Az időszaktól is függ, hiszen például – egészen paradox módon – 1943-44-ben,

a Shoá legtragikusabb pillanataiban rengeteg hangszer, zenekar, koncert volt a koncentrációs táborokban,

szinte robbanásszerű gazdagságát látjuk a zenei élet kibontakozásának. Fontos tudni ugyanakkor, hogy a zenét sosem tiltották be teljesen a gettókban, a kezdeti, 1933-tól 1935-ig terjedő időszakból nagyon sok adatunk van, rengeteg zenemű született nemcsak Európában, de Japánban is. A végén már nehezebb volt, erősebb kontroll alatt tartották a zenészeket és jobban odafigyeltek a zenei eseményekre, hiszen attól tartottak, hogy ahol 15-30 ember összegyűl, annak akár lázadás is lehet a vége. Szoros összefüggés van a zenéléssel kapcsolatos fiziológiai szükségletek és a kontroll gyakorlásának logikája között: miközben a zene felszabadító ereje életmentő volt a tábor lakói számára, a fogvatartók is pontosan tudták, hogy muszáj valamennyi oxigént, azaz szabadságot engedni a raboknak, különben nem fogják tudni kontrollálni a több tízezres tömeget és az bármikor robbanhat – pontosan ismerjük a gettó- és tábori lázadásokat is. Nem lehetett mindent tökéletesen kontrollálni.

 

A könyvben többek között a zeneszerzéshez használt eszközöket is említi, amelyek nagyon különbözőek voltak: a füzettől a vécépapírig szinte bármire jegyeztek le kottát, ami alkalmas volt rá. 

Igen, rendkívül különböző állapotú kéziratok kerültek elő, még egészségügyi papírra is írtak zenét. Ez utóbbi a politikai foglyokra volt jellemző, mert nekik tilos volt a zeneszerzés: őket veszélyesnek tartották, mondván, hogy bizonyára forradalmi gondolatokat közvetítenek és lázadásra szítják a táborlakókat. Ezért aztán semmilyen írói és zeneszerzői tevékenységet nem volt szabad végezniük – de titokban alkottak. A vécépapír ugyanakkor azért is volt kézenfekvő megoldás, mert a legtöbb táborban vérhasjárvány volt, ezért sok egészségügyi papír fogyott. Rudolf Karel például, akit a pankrác-i táborban tartottak fogva, naponta két órát a tábori gyengélkedőben tölthetett, ami tele volt fertőző betegekkel, és ide a náci őrök be sem tették a lábukat. El tudjuk képzelni, hogy ez a két óra micsoda lehetőség volt számára! Ne csak a zeneszerzést tekintsük rendkívüli teljesítménynek, hanem gondoljunk csak bele, hogy a legtöbb művet memorizálni kellett, hogy másnap ott tudja folytatni a munkát, ahol előző nap abbahagyta. Hatalmas teljesítmények ezek, csodálatra méltó elméktől.

A koncentrációs táborokban írt zenei kéziratok Francesco Lotoro gyűjteményéből:

Hogyan, milyen forrásokból tudott hozzájutni a gyűjtött anyaghoz?

Amikor elkezdtem a munkát, még nem volt internet, tehát klasszikus levelezésre és rengeteg utazásra volt szükség, sok mindent pedig telefonon intéztünk. Gyakran a levelek felbontatlanul jöttek vissza, mert kiderült, a cím már nem volt jó. Ugyanakkor 30-35 évvel ezelőtt még sok túlélő élt, akiket fel tudtam keresni. A kezdetleges technikai körülmények miatt sok fényképezési, filmezési, adatrögzítési lehetőséget elmulasztottam, mert nem volt videókamerám, csak magnófelvételeket és fénymásolatokat készítettem. Míg ma egy okostelefonnal gyakorlatilag pillanatok alatt rengeteg képet, hanganyagot, videót tudunk felvenni, akkoriban a legkorszerűbb lehetőség a fénymásolás volt, de a fénymásolatok nem voltak színesek. Nemrégiben Amszterdamban voltam: négy nap alatt ezer dokumentumot tudtam beszkennelni, ez már egészen más lépték, mint egykor.

A pandémia idején sok utazást le kellett mondanom, és ezekre most fog sor kerülni. Az alapítvány, amelynek keretében működtetem a kutatást, az Istituto di Letteratura Musicale Concentrazionaria újraütemezte az utazásokat, így már 2026-ig megvan a terv, mikor hová fogok menni. Minden kéthetente máshová megyek. A kutatásnak ebben a fázisában már az eredeti kéziratokat gyűjtöm össze, digitalizálom, hogy az archívumban minél teljesebb formában meglegyenek.

A lágereket megjárt emberek, különösen a haláltáborok túlélői egyrészt gyakorta nem tudnak, másrészt nem is biztos, hogy szívesen beszélnek az élményeikről. Ha mégis, akkor nyilván a trauma kerül fókuszba. A zene, a művészet viszont éppen a másik pólus: hogyan tudta rávenni az interjúalanyokat, hogy a borzalmak helyett a zene okozta örömökről beszéljenek?

Zenészként és nem újságíróként közelítettem a témához, ezért nyilván igyekszem szorosan a zenére koncentrálni. Természetesen minden megszólaló beszél a traumáról, de én nem Spielberg Shoá-archívumát szeretném újraalkotni. A koncentrációs táborok túlélői, akikkel beszéltem, sok esetben nem is maguk a zenészek, hanem közvetve tudtak információkkal szolgálni a tábori zenei életről nevekkel, felidézett pillanatokkal, esetleg kapcsolati adatokkal. Mindannyiunkat megindít a trauma, ha a történtekre gondolunk vagy meghallgatjuk ezeket a zeneműveket. Ugyanakkor ha jobban belemerülünk az egykori mindennapi valóságba, annak megértésébe, akkor az látszik, hogy az ott alkotó művészek számára a zene a legkomolyabb, legracionálisabb foglalatosság volt. Életük minden pillanatát meghatározta, miközben persze tudták, hogy folyamatosan életveszélyben vannak. Leginkább az kötötte le a figyelmüket, hogyan tudják beszerezni az íráshoz, jegyzeteléshez szükséges papírt és írószert, majd elrejteni és megőrizni, kijuttatni a kéziratokat, a különböző módon lejegyzett műveket.

Az én megközelítésemben elsősorban nem azért írtak, mert szenvedtek, hanem, mert a korábbi normális életüket szerették volna folytatni,

a zeneszerzéssel és a zenéléssel valójában a deportálás előtti világukat őrizték meg.

Emellett az elmét és a szívet is lekötötte a zene, így tudtak az embertelen körülmények között is rekonstruálni valamit abból a művészi életformából, amelynek méltó kereteit ott kellett hagyniuk. Egy másik nagyon fontos, az emberi természet alapjaiból fakadó, ösztönös motiváció is volt a tábori zenei életben: a konzerválásnak, a megőrzésnek és a továbbadásnak a vágya. Az embertelenségben született zeneműveket az utókornak szánt hagyatékként írták, tanúságtételként és örökségként egyaránt. Nem tudtak anyagi javakat hátrahagyni, hiszen semmijük sem volt, de a zene, a költészet, ami fennmaradt, élő örökségként képviseli mindazt az értéket, amiben hittek. A táborok zenészei valójában „ördögűzők” voltak:

a koncentrációs tábor rémét pusztították el a zenéjükkel

 – amit fizikailag nem lehetett megsemmisíteni, azt a zene képes volt eltüntetni az emberek fejéből, legalábbis a zeneszerzés és a zenélés idejére.

A kötetben függelékében, ahol a táborok és a zeneszerzők rövid történetét vázolja fel, hat magyar zeneszerző nevét is megtaláljuk. Hogy sikerült a magyar anyagot felkutatni?

Amikor az eredeti könyvet megírtam olaszul, ezer oldalas dokumentumot adtam le a kiadónak, aminek a végül megjelent mű csak egy tömör summázata. Nagyon sok magyar zeneszerzőt érintett a holokauszt, közülük sokan nem tudtak már zenét szerezni, mert meghaltak a haláltáborokban, de néhányuktól maradtak fenn alkotások. Kuti Sándor például, aki nagyon híres magyar zeneszerző volt, hegedűszonátát írt a Kárpátokban lévő kényszermunka-táborban, ahová 1940-ben deportálták: 1944-ben két cédulára jegyezte le a hegedűszonátát, és elküldte a feleségének, Amynek. Valószínű több műve is született még később, a németországi táborban, de 1945 áprilisában meghalt, és az anyagok eltűntek. Vándor (Venetianer) Sándor magyar karmester és zeneszerző, Justus György zeneszerző, Weiner László magyar zongoraművész, zeneszerző és karmester, Deutsch Jenő, Bartók Béla tanítványa és Budai Pál ugyancsak az áldozatok közé tartoztak. Sok magyar anyag van, amelyek katalogizálása még hátra van.

Nyáron megyek ismét Magyarországra, hogy az OMIKE és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem archívumaiban megkeressem ezeknek a magyar zeneszerzőknek a kottáit. Magyarországon nemcsak a magyar anyagot lehet kutatni, hiszen a háború idején a magyar-osztrák határon is született zene, ugyanis sok, akkoriban Magyarországon élő olaszt elüldöztek, lévén ellenséges ország állampolgárai voltak. Ők a határ mentére kerültek, és közülük is sokan írtak zeneműveket.

Lotoro professzor Hanah Abrahamsonnal, Arie ben Erez Abrahamson zeneszerző lányával – Fotó: Francesco Lotoro

Ezt a témát nem lehet egyszerű kutatni. A zenei műveltségen és jártasság mellett történeti, filológiai, oral history kutatásokra is szükség volt és ez a munka jelenleg is folytatódik. Hol tart ma a kutatás?

A kutatást összefogó ILMC keretei között három irányban folyik tovább az anyag feldolgozása: egyrészt az eredeti kéziratok felkutatását és digitalizálását végzem, ezt tartom a legfontosabb feladatnak és erről szól a rengeteg utazás is, a fénymásolatok ugyanis nem megfelelőek a hosszú távú archiválásra és a minőségi digitalizációra. 

Nyilván az anyag megértéséhez sok szempontot kellett figyelembe venni és rengeteg adatot kellett felgyűjteni, de én a tábori zenei élet rekonstruálására fókuszáltam, az egyéni élettörténetek is ebből a szempontból érdekesek. A most elkészült enciklopédiában természetesen élettörténetek is vannak, de a fókusz a zene marad. Amikor a könyvem született, az enciklopédia megírásán is dolgoztam párhuzamosan, de mostanra lezártam a kéziratot, következik a sajtó alá rendezés. Hatalmas az anyag, 34 kötetnyi szöveget kell lerövidíteni 8 kötetre és 4 kötetnyi kottára, amelyekben 500 különböző műfajú zenemű kap helyet. Úgy sejtem, 2026-ra fogjuk tudni kiadni A koncentrációs táborok zenéjének enciklopédiáját. A költségeket pályázati forrásokból fedezzük: több mint 30 diák dolgozik az anyagon.

Harmadik projektünk, a citadella megépítése, jobban halad: még ebben az évben az alapkő-letételére is sor kerül. Teljes mértékben az állam finanszírozza a központ építését, amelyet egy barlettai szeszfőző üzem helyén fogunk kialakítani. A citadellában kap helyet a kéziratos archívum, egy múzeum, ahol az összegyűjtött és restaurált hangszereket is kiállítjuk, egy könyvtár, ahol az 500 órányi interjúanyagot is elhelyezzük. 

Hogy látja, további kéziratok is előkerülhetnek még koncentrációs táborokban írt szerzeményekkel?

Rengetegen meghaltak már és a hozzátartozók közül sokan elvesztették a fennmaradt kottákat, de sok lehetséges megszólaló beteg vagy idősek otthonában él, nem könnyű folytatni a kutatást. A könyvben szereplő számot már régen túlhaladtuk: ma 10 000 kottányi anyagot ismerünk, de ez a szám nem végleges és az anyag nem homogén, vannak befejezetlen művek, töredékes alkotások is. A rengeteg órányi interjúfelvétel is tartalmaz sok olyan dalt, amit a megszólalók énekeltek vagy játszottak, esetleg énekeltek és játszottak el egyszerre. Ezeket mind meg kell hallgatni és le kell jegyezni, át kell menteni digitális formába.

További és nagy mennyiségű anyag van még Szingapúrban, Ausztráliában, Kínában, ahová szintén el kell még mennem. A Hong Kong-i Holokauszt és Tolerancia Központban hatalmas gyűjtemény van a háború idején több mint tíz Hong Kong-i táborban született vagy a híres burmai halálvasút építéséhez köthető zenéről. Ezt a rengeteg anyagot mind a helyszínen kell felkutatni, tehát munka van még, és ez erőforrást igényel. Sajnos, már a túlélők gyermekei is nagyon idősek, tehát valóban a legsürgetőbb feladat az emberek felkutatása és a kották beszerzése.

Ön zsidó származású ugyan, de csak később, 2004-ben vette fel hivatalosan is a vallást. Akkor már jó ideje a koncentrációs táborok zenéjével foglalkozott. Van összefüggés a kutatás és az áttérés között?

Zsidó zenészként könnyebb ezt a témát kutatni, de amikor fiatalként elkezdtem foglalkozni a koncentrációs táborok zenéjével, akkor még csak a lelkemben voltam zsidó, hivatalosan nem. Ehhez szükséges volt a betérés szertartása. Zsidó kutatónak lenni számomra azt jelenti, hogy minden más felekezetnek az értékeit is tisztelem, és minden más nemzetiség zenéjét is kutatom. 

A koncentrációs táborokban nem csak zsidók alkottak.

A valódi zsidó szemlélet tulajdonképpen egy nagyon humanista nézőpontot feltételez: minden ember és minden nemzetiség, vallás számít. A mi intézetünkben sokkal több a keresztény szerzőktől, papoktól, szerzetesektől, püspököktől származó zene, mint a keresztény archívumokban – katolikus papok rengeteg zenét szeretek a különböző táborokban. 

Több mint harminc éve kutatja ezt a témát. Úgy sejtem, a saját életét is jelentősen befolyásolta maga a kutatás.

Harminchárom éve dolgozom ezen, jövőre leszek hatvanéves, gyakorlatilag erről szól az életem. Az évek során a kutatást is az életkorom változásával együtt alakult: visszatekintve látom, ahogy idősödtem, a kutatásban is racionálisabb lettem. Ma már sok mindent világosabban, objektíven látok. Az ember eggyé válik azzal, amit csinál.

Francesco Lotoro felbecsülhetetlen munkája az emberi kultúra történetének egy sötét fejezetében az életigenlés és a művészet erejének tanúságtétele, felbecsülhetetlen értéket képvisel. A kutatások támogatása sokféle formában lehetséges: egyfelől a forrásanyagok megtalálásával, másrészt anyagi hozzájárulással is segíthetjük munkáját. Bárki, akinek érdemi információja van a koncentrációs- és munkatárborok, gulágok magyar áldozatai által szerzett zenei anyaggal kapcsolatban közvetlenül is felveheti a kapcsolatot Francesco Lotoro professzorral. Az anyagi támogatásokat a Fondazione Istituto di Letteratura Musicale Concentrazionaria fogadja.

Ajánljuk még:

Tényleg okosabbak leszünk Mozart zenéjétől?

Többé-kevésbé köztudott tény az idők kezdete óta, hogy a zene jó hatással van az emberi agy fejlődésére, különösen kisgyermekkorban. Az 1990-es évek közepén ez a tény egyik napról a másikra összefonódott Mozart nevével: se szeri, se száma az ő zenéjét tartalmazó hanghordozóknak, amelyek kismamák és csecsemők számára készültek. Azonban az a kutatás, amely ezt a hullámot elindította, teljesen másról szólt! De legalább kiderült, mi történik, amikor felkapnak egy témát, és addig csavarják, értelmezgetik, írják át itt, nyúlnak bele ott, egyszerűsítik amott, amíg a későbbiekben már alig van köze a terjedő információ eredeti kontextusához.

 

Már követem az oldalt

X